Az „őrület határán”, a „sötétség mélyén”, az „iszonyat mezsgyéjén” húzós mondatok, kicsit olyanok, mint a death metál-albumborítók: egy jó felület, aztán lehet zúzni, a világ filmrockerei úgyis befizetnek. Azt persze mindig lehet tudni, hogy mire számíthat a néző, mint a telenovellák esetében, csak éppen a „pampák királya”, „szeretni bolondulásig” vadromantikái helyett az akciófilmek a sötétség, iszonyat, téboly stb. címszavakra esküsznek – határok nélül.
Hogy igazából a címnek mi köze a filmhez, az csak egy sokadlagos etwas, amire a kutya se kérdez már rá, de jól hangzik, s legalább megbizseregteti az ember kisagyát. A vicces, hogy A sötétség határán tényleg egy 1985-ös minisorozat volt eredetileg, körülbelül ugyanezzel a sztorival (és címmel), amit szintén Martin Campbell rendezett, aki tévésorozatokkal kezdte a pályafutását, majd két Zorro- meg két James Bond-film is (a Pierce Brosnan-os Goldeneye és a Daniel Craig által játszott Casino Royale) fűződik a nevéhez. Akciómozikban tehát gyakorlott rendezőnek számít, és elöljáróban elmondom, hogy csalódást az akciómozit kedvelők számára nem is fog okozni. Ugyanazt kapják.
Mire számíthatunk (megint)? Az amerikai „átlagapuci”, pontosabban idős rendőrapuci (Mel Gibson) kislányát, szemefényét (?) a film hetedik percében kilövik mellőle, ami egyébként az egyik legerősebb jelenete a filmnek. Kár hogy ilyen hamar le is cseng, kár, hogy minden előzetesből megtudhatja a néző ezt a kis cselekménycsavart, és éppen ezért kár, hogy még ennyi meglepetésre se számíthat majd a jóhiszemű (még van egy ilyen zúzós jelenet, s azzal annyi). Az öreg apucit tehát megajándékozza a sors egy indítékkal, előrohan elefánttemetőjéből, és a dolgok után néz. Egy régi adósságot is kell törlesszen, lánya megismerése, újrafelfedezése a cél, blábláblá. A személyesség keretein túl a keresés eredményeképpen pedig a piszkos amerikai államügyek, titkok, a díszletek mögötti világ vakolata is lehámlik.
Praktikusnak tűnhetett a régóta mellőzött Mel Gibsont újra egy bosszúsztoriban szerepeltetni, végül is majdnem minden filmjében bosszút áll, ebben van az igazi (színész/karakter-) rutinja, de sajnos az eredmény mégsem igazolta ezt a drukkot. Mel Gibson szegény megöregedett, az erős kék szemek kifakultak, a Halálos fegyver óta pedig mintha már ő is csak annyit tudna mondani, hogy öreg vagyok én már ehhez, mint annak idején partnere, Danny Glover. A lánya halálának körülményeit tisztázni akaró zsaru-apu egyre jobban belebonyolódik a narratívába, felelősöket keres a lánya haláláért, bebokszol pár hapsinak, ő is kap egy párat, rendet teremt nem kis munkával, hiszen neki „már nincs mit veszítenie”, majd egy szomorú giccsel végleg elbúcsúzik rendőri, és mindenfajta hivatásától... (olyan szívesen lennék spoileres, hogy előre figyelmeztessek, sőt, fenyegessek mindenkit a film utolsó jelenetével kapcsolatban, de visszafogom magam).
Továbbá megjegyezném: külön kényeztettek kedvenc narratív betéteim egyikével, az álomjelenettel: (többször) megjelenik ugyanis az elhunyt lány is (apucinak azokból a home videós felvételeiből összevágba, amelyekkel a vén zsaru kislányára emlékszik; egyébként ezzel függ össze a finálé is, de csitt), persze itt még aprócska, nem mint amikor már nagy kamasz lett, és csak így, gyermekien támaszhatja fel újra az elherdált apai ösztönöket. Egyszóval nem panaszkodhatok, ismét sikerült kiverni a giccsdetektorom biztosítékát. Kisvártatva pedig az alapprobléma is körvonalazódni kezd: megnyugodhatunk, az elhunyt jó lány volt, csak épp felettesei készültek újonnan egy világméretű csapásra, fegyvereket kezdtek el gyártani, méghozza eléggé pimasz módon és a kislány csak figyelmeztetni akarta – gondolom – az emberiséget.
Írhatnám persze azt is, hogy azért nem annyira rossz film, meg hogy lehetett volna sokkal rosszabb is, vagy hogy rendben van az a néhány akciójelenet és egyáltalán nem unalmas, mert minden bizonnyal egy ilyen nézete is van az egész filmnek. Az igazság mégis az, hogy megint sok pénzből elkészült egy kétórás amerikai film, és megint minek? Persze egyáltalán nem rossz film, de néha azt kívánom, hogy inkább lenne több rossz film, mint egy ilyen fájdalmasan semmilyen.
