Ha egy filmkritikus három nappal az élmény után, írásnak nekiveselkedve már alig emlékszik valamire a filmből, akkor valami baj van, s nem feltétlenül a kritikussal. Márpedig a Kecskebűvölők egy ilyen film. Nem is feltétlenül az a baj, hogy annyira felejthető lenne (pedig de), csak a lila köd foszlik szét túl hamar, amit a hatvanas-hetvenes évek idézgetésével próbál meg létrehozni a rendező.
Előbb-utóbb minden háborúnak megszületik a filmes kánonja, utóbbiban meg előbb-utóbb létrejönnek a kánont valamennyire oldó, kedélyesebb darabok is, amelyek kicsit más megvilágításba próbálják helyezni a háborút és annak filmes termését. Ezeknek a háborús vígjátékoknak vannak sikerültebb, frenetikusabb darabjai, s vannak haloványabbak. Az iraki háborúban játszódó (de állandóan a vietnamos korszakba flashbackelő) Kecskebűvölőkről a nagyérdemű az előzetesek alapján azt gondolná, hogy ez biza a frenetikusabbak közé tartozik, de aztán maga a film csak azt az elméletet erősíti meg, miszerint a PR-iskolákban már elsőéven tanítanak felsőfokú vágást és hangkeverést.
Lássuk, mit hazudik az előzetes: hogy egy parádés szereposztású, börleszkes gegekkel tarkított, pszichedelikus, vadul vágott, off-beat humorú, független-szagú, MASH-, Piszkos tizenkettő és 22-es csapdája-utóérzésekkel büszkélkedő filmre lehet majd beülni két 3D-agygyalulás között. Ebből igazából csak a parádés szereposztást kapjuk meg maradéktalanul (George Clooney, Ewan McGregor, Jeff Bridges, Kevin Spacey). A börleszkes gegek is megvannak, de sajnos az előzetesbe mind a hármat belevágták, az off-beat humor pedig abban merül ki, hogy állandóan a Csillagok háborújára, az Erőre és a jedi mesterekre utalgatnak a filmben, s ez is csak azért poén, mert az egyetlen, akinek fingja sincs az egészről, az pont Ewan McGregor újságírófigurája, aki ugyebár az utóbbi három Csillagok háborújában domborított jedi mesterként. Pszichedelia is akad; sajnos nem filmes eszközként, hanem csak a díszletben és a szereplők közti dialógusban használják.
A filmben az amerikai hadsereg egy szupertitkos paranormális, Új Föld Hadsereg (New Earth Army) nevű elitalakulatáról van szó, akik agyukkal irányítan(án)ak dolgokat, tekintetükkel öl(né)nek kecskéket, nagyjából tényleg úgy, ahogy George Lucas univerzumában a jedik teszi(nné)k. Valójában államilag finanszírozott hobók, akik jobb híján az azóta is Dude-szerepbe kövült Jeff Bridges „irányítása” alatt leginkább végigfüvezték a háborúkat megalakulásuk, Vietnam óta. Azóta a „fiatal, tehetséges, de az Erőtől elkorcsult” (értsd Darth Vader) újonc (Kevin Spacey) átvette az irányítást felettük. Az említett újságíró aztán iraki háborús témákat keresve összetársul egyikükkel (George Clooney), s majd együtt taszítják le Spacey-t a trónról és szabadítják fel a kísérleti kecskéket (amiket ti. azért bűvölnek, hogy mindössze nézéssel megállítsák a szívüket). A félig-meddig valós személyekből tákolt sztorival tehát semmi baj nincsen, sőt, minden összetevő megvan egy kiváló háborús vígjátékhoz – kivéve azt a bizonyos secret ingredientet, ami kaja-franchise-ok esetében ipari titok (Coca-Cola és KFC), filmek esetében meg egész egyszerűen kitapinthatatlan.
Említett titkos összetevő hiányában a film alaposan alulmúl szinte minden nézői elvárást, ami pedig – a trailer, a színészgárda és a sztori ismeretében – valljuk be, elég nagy. A legnagyobb baja a filmnek az, hogy a másfél óra alatt egyszer sem röhögünk, csak mosolygunk. Vígjáték alatt mosolyogni olyan, mint vele kacagás helyett kikacagni valakit: a legszomorúbb ajándék, amit a néző adhat a filmnek. Pedig tényleg nem rossz film, de az általa nyújtott élmény legfeljebb kellemes, messze nem frenetikus. Ezért felelősségem teljes tudatában, dacolva a szerzői jogok hivatalával és annak törvényeivel, azt kell mondanom, hogy ezt a filmet inkább töltsétek le majd, az így megspórolt pénzzel pedig vegyetek egy Billy Wilder-vígjátékot DVD-n és sirassátok kacagva a letűnt szép időket, amikor a vígjátékokba még belefőzték azt a bizonyos titkos adalékot.
