Ha tematikusan sorra vesszük a vámpírmítosz mozgóképes változatainak evolúciós sorát, a Spierig-testvérek utópiájának feltűnése korántsem meglepő. Bár már a Penge-sorozat társadalmi felépítése is megelőlegezte a vámpírok hatalomátvételének lehetőségét, a vérszívók uralta világ realisztikus ábrázolására korábban nem volt precedens. A Daybreakers ez utóbbit kísérli meg felemás eredménnyel.
Az újszerű szüzsé önmagában ugyanis még kevés ahhoz, hogy a Daybreakers örökös jegyet kapjon a vámpírmitológiát megújító filmek klubjába. Elég, ha a jelenlegi mozi egyik előfutárának is tekinthető Az utolsó ember a földön (The Last Man on Earth, 1964) című filmre gondolunk, mely ez idáig egyedi témája és Vincent Price kivételes alakítása ellenére sem gyakorolt akkora hatást a vámpírtörténetek későbbi alakulására, mint például Tod Browning Lugosi Bélás Drakulája vagy az Anne Rice regényéből adaptált Interjú a vámpírral szenvelgő vérszívója. (2007-ben Francis Lawrence azonban újra filmre adaptálta Legenda vagyok címmel)
2019-ben járunk, a vámpírok szépen berendezett társadalma uralja a Földet. Az emberiség veszélyeztetett faj lett, minden szívveréssel bíró homo sapiens bújkálni, menekülni kényszerül. A vérkészlet azonban fogytán van, a vámpírok civilizációja a teljes anarchia küszöbén áll. Az utolsó reményük egy vérhelyettesítő szer lenne, Edward Dalton (Ethan Hawke), a hematológiai osztály vezetője azonban sorozatosan falakba ütközik kísérletei során. Végül egy véletlen folytán maguk az emberek találják meg a gyógymódot, ami lehetőséget nyújt az emberi faj újjáépítésére, ez azonban együtt jár az öröklétről való lemondással.
A Spierig-testvérek hátat fordítottak a legtöbb agyonhasznált vámpírfilmes motívumnak, hogy helyettük kevésbé ismert ötleteket építsenek be mondandójukba. A már említett Az utolsó ember a földön című filmhez képest azonban több „előrelépés” is tapasztalható: itt nem csupán egy ember küzd az életben maradásért, több kisebb csoport is megjelenik a film során, jóllehet legtöbbjük végül örökös tápanyag-elosztóként végzi, tudattalan állapotba kényszerítve ugyanis élete végéig csapolják a vérét. A legszembetűnőbb különbséget azonban a Penge-trilógia történetvázának beépítése és továbbfejlesztése adja: a vámpírok ezúttal egy végtelenül rendezett társadalomban élnek, melynek megvannak a maga szabályai és lehetőségei. Többé nem ösztönlényekként, züllött hordákba verődve pusztítanak, hanem öltönyben, újságot olvasva várják vérrel dúsított kávéadagjukat. A két alapmű következetes egybegyúrása pedig a reméltnél erőteljesebb hatást ért el.
A Daybreakers azonban nem kizárólag ennek a két alkotásnak a szintézise, jellemábrázolásában jócskán merít Anne Rice vámpírfiguráiból is, akik képtelenek elviselni a gyilkolással és az örökléttel járó terheket. Ezt a melodramatikus vonalat képviseli Edward, aki szakmájából kifolyólag naponta szembesülni kényszerül fajának létfenntartását szavatoló (?) kegyetlenségekkel. Az ő antagonistája lenne a Sam Neill által megformált cégigazgató, aki többek között a város vérellátásáért felel. Kettejük ellentéte azonban a motivációk tisztázatlansága és a helyenként elhibázott színészi alakítások miatt meglehetősen sekélyesre sikeredett, az empátiát sokkal inkább a mellékszereplők váltják ki: a Willem Dafoe játszotta, komikus elemeket kisajátító vámpírvadász figurája, az Edward átváltoztatásáért felelős öccs karaktere, illetve az igazgató lánya, aki a vámpírlétet élete utolsó pillanatában is elutasítja.
A Pengéhez hasonlóan itt sem játszanak szerepet a történetben a vallási eredetű tárgyak, azaz a feszület, a rózsafüzér vagy a szenteltvíz; de míg a fényjáró harcát bemutató filmekben az ezüst és a fokhagyma is potenciális fegyverként tűnnek fel, a Daybreakers már csak a karónak és a napfénynek tulajdonít jelentőséget, minden egyéb legendát lefejt a mítoszról. A vámpírlét csupán egy járvány eredménye, egy „betegség”, aminek a felszínen olyan kellemes mellékhatásai is vannak, mint az örök élet és a szinte azonnali regeneráció. Ez a hideg tárgyilagosság, ami kiiktat minden „csodálatos” elemet a vámpírizmusból, csak felerősíti a film erős vizuális világát, mely egy működő, de élettelen társadalmat hívatott bemutatni.
A Daybreakers a kissé elhibázott végső megoldásától és a jellegtelen karakterektől eltekintve egy tisztességesen összerakott munka, habár közel sem váltja be a trailer sugallta akció-vámpírfilmmel szemben felállított elvárásainkat: tempója ugyanis sokkal komótosabb, az alkotók nagyobb hangsúlyt fektettek a vámpírtársadalom fenntarthatósága által kiváltott problémák megoldásaira, mint a vérbő összecsapásokra, bár ez utóbbiból is akad jócskán a film utolsó negyedórájában. Hiányosságai ellenére azonban újító szándéka teljességgel elvitathatatlan, olyan lendületet adott az alműfajnak, melyre már régóta szüksége volt.
