/ / /

· írta

A kegyetlenség misztériuma

Interjú Michael Haneke filmrendezővel

Interjú

Az elidegenedés, a fenyegetettség érzése, az elnyomás, az érzéketlenség, a felelőtlen gonoszkodás és brutalitás határozzák meg történeteit. Hivatásos „felkavaró”, aki hideg, metsző élességű mozgókép-dolgozatait mérnöki precizitással dolgozza ki. Az Oscart ugyan nem kapta meg A fehér szalagért, „csak” a cannes-i Arany Pálmát és az Európai Filmdíjat, de ez nem változtat a tényen: Haneke Európa egyik legfontosabb (és legfrusztrálóbb) szerzői filmese.

A 68 éves osztrák mestert egyetlenegy dolog foglalkoztatja: hogy kizökkentse a nézőt megszokott világnézetéből és hamis, kispolgári biztonságérzetéből. A zongoratanárnő, a Rejtély, a Furcsa játék, a Farkasok ideje, az Ismeretlen kód alkotójával a Londoni Filmfesztiválon találkoztunk.

„Jó szórakozást” helyett „jó nyugtalankodást” kíván a nézőknek. „I wish you a disturbing event”, rendszerint e szavak német megfelelőjével zárja mondandóját, ha vetítés előtt kell beszédet tartania a közönségnek. Teszi mindezt komolykodás nélkül, fesztelen nemtörődömségggel. Filmjeiből viszont lerí, hogy komolyan gondolja. „Akik a szórakoztatásban utaznak, pesszimisták. Mert az optimista megpróbálja felrázni az embereket apátiájukból” – vallja Haneke. És ő 1974 óta pontosan ezt teszi. Másfél évtizeden át helyi ismertségű tévérendező volt, 1989-ben avanzsált mozifilm-rendezővé, 2000 óta pedig többnyire Franciaországba helyezi történeteit.

Michael Haneke a Londoni Filmfesztiválon (fotó: Samir Hussein/Getty Images)

Cannes óta nyíltan magyarázza A fehér szalagot: nem titkolja, hogy a nácizmus születését és előjeleit festi le az első világháború hajnalán játszódó sztoriban.

Azt próbáltam bemutatni, milyen körülmények között válnak késszé arra az emberek, hogy teljes egészében egy ideológiának szenteljék magukat. Lehet ez vallási vagy politikai eszmerendszer, baloldali vagy jobboldali. Nem ez a lényeg. Abban látom a kiindulópontot, hogy reménytelen, megalázó helyzetekbe kényszerítik az embereket, amelyben el kell rejteniük benső valójukat. Innentől kezdve már csak idő kérdése, mikor lép elő valaki, aki kiutat kínál ebből – egy fasiszta vagy egy sztálinista, ez már mindegy. A német fasizmus a legvilágosabb példa, ezért vettem ezt alapul a filmhez. (A náci vezérkar tagjai javarészt protestáns és római katolikus családból származtak, és szigorú neveltetésben részesültek – K.L.) Egy ideig úgy gondoltam, az Isten jobbkeze címet adom a filmnek, de ezt végül elvetettem.

Ha belegondolunk, hogy azokat a gyerekeket látjuk, akikből brutális, véres szájú katonák és politikusok váltak, nem sok remény van a filmben…

Gyermekek egy olyan csoportját mutatom be, akikbe abszolutista értékrendet nevelnek bele. Ha ezt ideálok követésére használják, akkor az az értékrend embertelenné válik. Az iszlámról is lehetne ugyanígy filmet készíteni, másmilyen alkotás születne belőle, de a mélyén meghúzódó ideák ugyanezek lennének. Mindig az mozgat, hogy megmutassam a terrorizálás következményeit, legyen az bármilyen fajta erőszak. Minden művemben az erőszak témája foglalkoztatott, és szerintem a modern társadalomban nem lehet kitérni e kérdés elől. A gyerekek éppen olyanok mint mi,se nem rosszabbak, se nem jobbak. Nem hiszem, hogy e filmben egytől-egyig rosszak lennének, vannak közöttük pozitív alakok, ám az ártatlanságot, mint olyat, nem láttatok bennük. A félelmeket viszont annál inkább. Ezek a gyerekek az utolsó betűig megfogadják szüleik rideg, abszolutista intelmeit, s ebből következően már fiatalon olyan személyekké válnak, akik büntetnek és megfenyítenek másokat. Ha megnézzük az erőszak skáláját a társadalomban, a gyerekek vannak a hierarchia legalsóbb fokán. Alattuk már csak az állatok állnak. Predesztinálva vannak arra, hogy áldozatok legyenek. Filmjeimben ezért ábrázolom gyakran a gyerekeket és az állatokat. Velük kapcsolatban láthatjuk igazán tisztán az erőszak hierarchiáját és működését. Ami pedig a reményt illeti: az én munkáim mindig reakciók a „hagyományos” filmekre, amik általában reményt kínálnak. Az amerikai mozikban hiába nyírnak ki mindenkit, a gyerekek és a család kutyája mindig életben marad. Ha ezek a filmek nem lennének ilyenek, az én műveim is másképp festenének!

Michael Haneke: A fehér szalag

A fehér szalagban végül nem leplezi le a tetteseket, a történet szálai elvarratlanok maradnak.

Nem feltétlenül szükséges ilyesfajta érintettség és leleplezés ahhoz, hogy a nézőt érdekelje és lekösse a cselekmény menete. Inkább kérdéseket intézek a közönséghez, mintsem válaszokkal tömöm tele a fejüket – így nem hibázhatok nagyot. Butaság lenne, sőt veszélyes dolog, ha nagy válaszadásokra ragadtatnám magam. Művészként a célom az, hogy a nézőt néhány órára érzékenyebbé tegyem. Nem hiszek benne, hogy egyszerű társadalompszichológiai magyarázatokkal el lehet rendezni minden kérdést. Gyakran faggatnak arról, miért olyan sötétek a filmjeim. Amikor azt tudakolták Erich Kästnertől (A két lotti, Emil és a detektívek), hol a pozitívum a műveiben, azt mondta: „Hát, az ördög tudja…”

Filmjeiben a legnagyobb atrocitások gyakran a kamera látóterén kívül történnek.

A fősodorbeli filmek mutatós portékaként árulják az erőszakot, s ez kikapcsolja a néző valóságérzékét, érzéketlenné teszi. De a filmnek nem a mozivásznon kell végződnie, hanem a nézők fejében. A közönség képzelőerejét igyekszem erősíteni, ahelyett, hogy mindent a szájukba rágnék. Egyértelmű, hogy egy nyikorgó lépcsősor sokkal sejtelmesebb, mintha ténylegesen megmutatnánk az ajtót. Olyan teret adok a nézőnek, amit más művészeti ágakban megkap, tulajdonképpen jóval bőségesebben: amikor elolvas egy regényt, maga képzeli el a helyszínt, a szereplőket, amikor zenét hallgat, szintén szabadon asszociál. Sokszor elmondtam már: sokkal értelmesebbnek tekintem a közönséget, mint a fősodorbeli filmek készítői, akik nem veszik komolyan őket. Mert elveszik a felelősséget tőlük. A hollywoodi filmek glorifikálják az erőszakot, vonzónak állítják be. Mindig az erőszakot elkövetők szemszögéből láttatják az eseményeket, és a közönség örömét leli az erőszakban, míg én az áldozatok szenvedésére irányítom a figyelmet. Ezért olyan nehéz megemészteni őket. Távolságot teremtek a néző és az erőszak között: tudatosítom benne, hogy voyeur, vagyis kukkoló. Ezzel lehetővé teszem számára, hogy elgondolkozzon az erőszakhoz fűződő saját hozzáállásán, a bűnrészességén!

Új filmjében kitüntetett szerepet kap a narrátor hangja és a fekete-fehér kép használata.

Ezzel a két eszközzel tudtam önreflexiót belevinni a filmbe, amely újfent arra ösztökéli a nézőt, hogy megkérdőjelezze az eléje tárt képek realitását. Egy történelmi filmben csak így lehet bizonyos mértékű kételkedést és távolságot kelteni a közönségben.

Sokan Carl Theodor Dreyer hatását vélték felfedezni a filmben.

A kritikusok dolga, hogy ily módon skatulyázzák be a filmeket. Az évek során legtöbbször Bressonnal hozták összefüggésbe a nevem, holott meglátásom szerint ő teljesen más filmeket készített, mint én. Ahogy én használom a fekete-fehér képi világot A fehér szalagban, az teljességgel újszerű, mert nagyon is realista. Nem sok köze van Dreyer fényképezéséhez, amely sokkal mesterkéltebb és színpadiasabb.

Miért ódzkodik attól, hogy kísérőzenét használjon a filmjeiben?

A zene jóval fontosabb nekem ahhoz, hogy vele palástoljam el egyes rendezői hibáimat. Egykor zongoraművésznek készültem. Zenét alkotni a legintenzívebb tevékenységek egyike, amire az ember képes lehet – a szeretkezés mellett. A legnagyobb emberi misztériumok egyikének tartom, hogy a német nép nemcsak nagy zeneszerző-géniuszokat adott a világnak, akik fenséges műveket hoztak létre, hanem olyan barbárokat is, akik rémtetteket követtek el. Ez az emberi természet paradoxona.

Miért készítette el újra a Furcsa játékot Hollywoodban?

Mert tudtam, hogy az eredeti verzió nem találhatta meg azt a közönséget, amelynek szántam, mivel német nyelvű film volt. Így hát amikor felajánlották, hogy forgassam le megint Hollywoodban, ezúttal ismert színészekkel, megragadtam az alkalmat, hogy beszökjek ezzel a trójai lóval. A film persze nem működött, mert az emberek nem voltak kíváncsiak rá.

Ön szerint miért?

Fogalmam sincs. Az egyetlen magyarázatom az, hogy a kritikusok nem a filmet magát ítélték meg, hanem eleve azért húzták le, mert egy korábbi alkotás gyakorlatilag snittről-snittre elismételt remake-je.

Feszült volt amiatt, hogy angol szövegkörnyezetben dolgozik?

Igen. De legfőképp Tim Rothtól féltem! Mégis azt mondanám, nincs rá okom, hogy elhatároljam magam az amerikai munkától, ha esetleg újra megkeresnek egy ajánlattal.

A cannes-i Arany Pálma komoly tulajdonosa

Már előkészítés alatt áll következő filmje…

Ez is egy régi projekt, akárcsak A fehér szalag, amit 10 évvel ezelőtt írtam. Mert az esetlegességek sokkal nagyobb szerepet játszanak a filmek készítésében, mint azt általában gondolják. Ez a történet már ismét Franciaországban fog játszódni és Jean-Louis Trintignant játssza majd a főszerepet.

A 80 esztendős színész 7 éve visszavonult a filmezéstől. Nehéz volt visszacsábítani?

Egyáltalán nem kellett győzködnöm, sőt nagyon is örült a felkérésnek. Ismerte a munkáimat és azonnal igent mondott. Ennek rendkívül örülök, mert amikor fiatal voltam, számomra ő volt „a” színész. Igazi nagyság ő a szememben. Nagyon várom már, hogy együtt dolgozzunk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , cikk