Az előző részből megtudhattuk, hogy a kezdetek kezdetén még nem is számított extrém dolognak az, ha egy nő filmet rendezett, valamint azt is, hogy a filmkészítés iparosodásával időközben ez teljesen megváltozott. Ebben a részben megismerkedhetünk Európai filmes női pionírjaival, valamint a rendezőnők mai helyzetére is vetünk egy pillantást.
Kreatív nők az öreg kontinensen: Észak- és Nyugat-Európa
Az európaiak első úttörőjeként a francia Germaine Dulac nevét kell megemlítenünk, ő volt az első világháború utáni avantgárd mozgalom egyik alapembere (alapasszonya). Egyik leghíresebb alkotása A kagyló és a lelkész (La coquille et le Clergyman, 1928) című szürrealista alkotás, mely Antonin Artaud forgatókönyvéből készült, és a legelső szürrealista filmként van számontartva (még a Buñuel-Dalí páros Andalúziai kutyáját is megelőzve). Artaud egyáltalán nem volt megelégedve a végeredménnyel, a film premierjén még be is kiabált Dulacnak, tehénnek nevezve a rendezőnőt. Ugyancsak Dulac nevéhez fűződik a legelső feminista film is, a Beudet asszony mosolya (La souriante Madame Beudet, 1922), mely egy boldogtalan házasságban ragadt nőről szól – a maga szürrealista módján.
A német Leni Riefenstahl eredetileg balettet tanult, majd színésznő lett, rendezőként pedig 1932-ben debütált a Balázs Bélával közösen írt Kék fény (Das blaue Licht) című alkotással. Néhány év elteltével propagandafilmessé vált, a nácikkal szimpatizált, ennek következményeképp a második világháborút követően eltiltották a filmezéstől – „rehabilitációja” már régen folyamatban van, nagyságát többen elismerték, például Tarantino is (a Becstelen Brigantykban folyamatosan a Pitz Palü fehér pokla című filmre hivatkozik, amelyben Riefenstahl szerepelt is). Mindenesetre Az akarat diadala (Triumph des Willens, 1935) című náci propagandafilmje azóta is „tananyag”.
Ugyancsak német a kissé későbbi generáció tagja, Doris Dörrie, akinek nemrég mutatták be legújabb alkotását, a Cseresznyevirágzást (Kirschblüten - Hanami, 2008), valamint Margarethe von Trotta, aki Volker Schlöndorff feleségeként debütált a filmiparban és a német újfilm egyik oszlopos alakjává nőtte ki magát.
Mint tudjuk, filmet nemcsak a színészek segítségével lehet megvalósítani, hanem rajzok és animáció segítségével is. A legnagyobb német animátorként a mai napig Lotte Reinigert tartják számon, kinek stílusteremtő ereje nem feltétlenül technikai okokból, hanem a történetmesélés mikéntjéből származik. Az ő nevéhez fűződik a sziluettfilm megteremtése, 1926-os Die Abenteuer des Prinzen Achmed (Achmed herceg kalandjai) című alkotásával világsikert aratott. Az Achmed herceg kalandjai elkészülte után közel fél évszázadra született a brit Suzie Templeton, aki stop-motion technikával dolgozott, kreativitása pedig számos más díj mellett Oscar-díjat is eredményezett – a Peter & the Wolf (2006) c. rövidfilmért. Az ugyancsak brit Joy Bachelor is remekelt az animációs filmek terén, ám közel 40 évig tartó karrierje oly változatos volt (televíziós sorozatokat rendezett – Popeye, 1956; The Addams Family, 1973; The Jackson 5ive, 1971, különböző tévés műsorokban működött közre, valamint animációs rövidfilmeket készített), hogy igazából egyik téren sem tudott különösebben kiemelkedni.
Egy későbbi, de annál nagyobb port kavaró francia rendezőnek számít Agnès Varda, aki filmjeivel és kísérleti jellegű installációival a dokumentarista társadalmi realizmus és feminizmus erős képviselőjévé vált, filmjei nem mellesleg pedig a francia újhullám alkotásai között is kiemelkedő helyet kaptak (Cléo 5-től 7-ig / Cléo de 5 à 7, 1961; Boldogság / Le bonheur, 1965; Sem fedél, sem törvény / Sans toit ni loi, 1985).
Ugyancsak erős feminista felhanggal rendelkeznek a belga Chantal Akerman filmjei is, ki konokul hiperrealista látásmódjával éppen az előző rész bevezetőjében említett női alkotóvá vált: leghíresebb filmjei nőként, nőkről, nőknek szólnak (Les rendez-vous d'Anna, 1978; Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. / Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles, 1976).
Továbbá feltétlenül meg kell említeni Marguerite Duras-t, aki nemcsak íróként, hanem filmrendezőként is igen jelentős helyet foglal el a kreatív nők sorában. Ugyancsak íróként és filmrendezőként ismerhettük meg Catherine Breillat nevét is, aki a francia „extrém újhullám” egyik oszlopos tagja. Filmjei szexualitástól, annak is főleg erőszakos és perverz fajtáitól túlcsordultak (A pokol anatómiája / Anatomie de l'enfer, 2004). További jelentős francia rendezőnők: Diane Kurys, Claire Denis, Nicole Garcia.
Az olaszok első rendezőnője Elvira Notari volt – több mint 60 játékfilmet és száznál is több dokumentumfilmet készített. A nápolyi mindennapokról szóló dokumentarista játékfilmjeit gyakran az olasz neorealizmus előfutárainak is tekintik. Az ugyancsak olasz Lina Wertmüller volt az első nő, akit valaha Oscar-díjra jelöltek a legjobb rendező kategóriában: Pasqualino Settebellezze (Seven Beauties, 1975) című filmjéért kapta a jelölést – ami nem rossz teljesítmény, ha azt vesszük, hogy ’62-ben még „csak” Fellini rendezőasszisztenseként vett részt a 8 és ½ forgatásán, ’63-ban pedig máris elkészítette első nagyjátékfilmjét, az I Basilishit (The Basilisk). Wertmüllerről még érdemes tudni, hogy a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült, mégpedig a világ leghosszabb filmcímével: Un fatto di sangue nel comune di Siculiana fra due uomini per causa di una vedova. Si sospettano moventi politici. Amore-Morte-Shimmy. Lugano belle. Tarantelle. Tarallucci e vino. További olasz rendezőnők: Liliana Cavani, Gilda Pianelli, Fiorella Infascelli.
Északon sokkal nyíltabbak voltak a női rendezők felé, aminek nyoma is van, hiszen az alkotni vágyó hölgyek már a korai években is szép számmal jelen voltak. Norvégiában Anja Breien, Eva Isaksen, Vibeke Løkkeberg és Berit Nesheim, Dániában Bodil Ipsen, Astrid Henning-Jensen, újabban pedig Paprika Steen és Lone Scherfig nevétől hangos a világ. A svéd Mai Zetterling sok társához hasonlóan színésznőként kezdte, de rendezőként végezte: Alf Sjöberg Hets (1944) című filmjében fedezhetett fel magának a nagyvilág, majd a 60-as évek elején kezdett politikai dokumentumfilmeket és rövidfilmeket rendezni, első nagyjátékfilmje pedig a ’64-es Älskande par (Loving Couples) volt, mely előrevetítette szókimondó rendezői stílusát.
Keleten a helyzet…
Hogy a 20-as, 30-as évek lengyel, magyar vagy csehszlovák rendezői és alkotásai kevésbé ismertek manapság, mint mondjuk Amerika vagy Nyugat-Európa nagyágyúi, nem azt jelenti, hogy a keleti régióban kisebb lett volna az aktivitás – elszigetelődésük leginkább a második világháború következményeként tudható be, ezt követően az 50-es években kezdtek nemzetközileg is ténylegesen erőre kapni.
A csehek mai napig legkiemelkedőbb filmes nőszemélye az újhullámos Věra Chytilová. A prágai Művészeti Főiskolán végzett, ám már tanulmányai megkezdése előtt a filmgyárban dolgozott – csapóként. Első nagyjátékfilmjét 1963-ban készítette el (O necem jinem / Éva és Vera). Világszerte legismertebb és legnépszerűbb alkotása a Százszorszépek (Sedmikrásky, 1966), melynek főhősei Marie I és Marie II, a modern világ absztrakt áldozatai, a rendező saját meghatározása szerint a film műfaja filozófiai burleszk. A csehek közül még meg kell említenünk a színésznőként és rendezőként is tevékenykedő Dana Vávrovát, valamint Hermína Týrlovát, akit a cseh animáció szülőanyjának is neveznek.
Ha lengyel filmrendezőnőkről beszélünk, akkor legelőször Agnieszka Holland nevét kell megemlítenünk. Holland rendezőasszisztensként kezdte karrierjét olyan nevek mellett, mint Krzysztof Zanussi és Andrzej Wajda. Első ismertebb alkotása a Vidéki színészek (Aktorzy prowincjonalni, 1979), mely metaforikusan a kortárs lengyel politikai szituációkra világított rá. Franciaországba való emigrálása előtt csupán még két filmet készített: Bittere Ernte (Angry Harvest, 1985) című alkotását Oscar-díjra is jelölték, mégpedig német színekben. Wanda Jakubowska is csinos filmográfiával rendelkezik, ám az ő története némileg barátságtalanbb, mint a Hollandé. Jakubowska auschwitzi fogolyként élte meg a második világháborút, és csupán az a gondolat tartotta életben, hogy szabadulása után dokumentálni fogja a vele megtörtént eseményeket. Így készült el 1947-ben az Ostatni etap (The Last Stage), mely egyike a legelső, a holokausztot megelevenítő filmes próbálkozásoknak. A lengyelek tehát dokumentumfilmekben is kiemelkedőek, itt még érdemes olyan neveket megjegyezni, mint Dorota Kędzierzawska, Agnieszka Piotrowska és Hanna Polak.
A népes szovjet szférában rengeteg nőnemű alkotót találunk, Olga Preobrazsenszkaja volt például az első orosz rendezőnő. Esfir (vagy ahogy több helyen is hivatkoznak rá: Esther) Shub is már a kezdetektől fogva részt vett a filmgyártásban, az ő nevéhez fűződik az első hangos szovjet dokumentumfilm. Julija Szolntszeva 14 filmet rendezett 1939 és 1979 között, Vera Sztrojeva 13-at 1930 és 1970 között, főleg megfilmesített operáiról volt híres (Borisz Godunov, Hovanscsina). A Besszarábiában (jelenlegi Moldova) született, jelenleg Ukrajnában tevékenykedő Kira Muratova talán a legaktívabb, mai napig is dolgozó posztszovjet rendezőnő. Filmjei két évtizeden keresztül ki voltak tiltva a Szovjetunióból, és még Gorbacsov liberális időszaka alatt sem vetítették őket, csupán filmklubok keretén belül voltak láthatóak. További jelentős szovjet rendezőnők: Marianna Tavrog, Tatjana Lioznova, Natalja Bondarcsuk (Szergej Bondarcsuk lánya).
Magyarország egyik legjelentősebb rendezőnője a még ma is friss lendülettel alkotó Mészáros Márta, aki Moszkvában szerezte meg a filmrendezői diplomát. Karrierje kezdetén dokumentumfilmeket és filmhíradókat készített, 1958-ban feleségül ment Jancsó Miklós filmrendezőhöz, 1968-ban pedig elkészítette első nagyjátékfilmjét, az Eltávozott napot. Filmjeiben különböző női sorsok elevenednek meg, a legutóbbit (Utolsó jelentés Annáról, 2009) épp nemrég vetítették a mozik. Kolonits Ilona több mint 500 filmriportot, és közel száz dokukmentumfilmet készített, leg(el)ismertebb és legvitatottabb alkotása az ’56-os forradalomról szóló Így történt (1957) c. propagandafilm. Ember Juditot ma is a magyar dokumentum- és ismeretterjesztő film egyik legfontosabb (és legtöbbször betiltott) alakjának tekintik, a Magyar Filmszemle dokumentumfilmes díját róla nevezték el. További jelentős magyar rendezőnők: a „veterán” Elek Judit (Visszatérés című, román-magyar koprodukcióban készülő legújabb filmjét hamarosan moziban láthatjuk), Enyedi Ildikó (Simon Mágus) és Fekete Ibolya (Chico); a fiatalok közül pedig Kocsis Ágnes (Friss levegő), valamint Goda Krisztina, aki nemzetközileg is elismert, Kaméleon c. alkotásával új színt és egy kis lelkesedést hozott a magyar filmiparba.
Románia jócskán le van maradva, ami a nőnemű filmrendezők létezését és sikerét illeti (a hímneműek is csak az utóbbi években kezdték pótolgatni a hiányt), de néhány nevet mindenképp érdemes megemlíteni: a gyerekfilmeket rendező Elisabeta Bostan, az animációs Luminiţa Cazacu, a kolozsvári születésű, jelenleg Skóciában élő dokumentumfilmes Ioana Joca, valamint a nagyjátékfilmes Malvina Urşianu.
Rendezőnők ma, avagy igenis van helye a nőnek a filmszakmában!
A kilencvenes évekre meglepően elszaporodtak a bizonyítani és alkotni vágyó női rendezők, az ezredforduló után pedig gyakorlatilag minden filmiparban dolgozó nő (legyen az színésznő vagy vágó) kipróbálta magát egy-egy rendezés erejéig. Ezeket az új neveket még csak felsorolni is sok lenne, de a teljesség igénye nélkül megpróbáljuk megemlíteni a legfontosabbakat. Európában rengeteg színésznő cserélte fel világhíres sztárságát a kamerák mögé bújva, de olyan is volt, akinek a felvevőgép mindkét oldalán képes volt egyszerre tündökölni – Sophie Marceau, Nicole Garcia, Liv Ullmann, Miranda July, Paprika Steen, Julie Delpy és újabban Fanny Ardant. A tengerentúl Drew Barrymore, Barbra Streisand és Jodie Foster is rendezésére adta a fejét. Sokan azért választották ezt a pályát, mert apjuk vagy párjuk már nyakig benne volt az iparban, ezért már egy nagy lépéssel előbb járhattak kezdő társaiknál: Asia Argento (Dario Argento lánya, nyolc filmet rendezett), Sofia Coppola (Francis Ford Coppola lánya, hat filmet rendezett), Jennifer Lynch (David Lynch lánya, két filmmel), valamint Lucile Hadzihalilovic (Gaspar Noé felesége, három filmmel).
A színes feminin palettán olyan új nevek is megjelentek, mint Ursula Meier (Home, 2008), Andrea Arnold (Red Road, 2006; Fish Tank / Akvárium, 2009), Susanne Bier (Elsker dig for evigt / Hogy szeretsz?, 2002; Things We Lost in the Fire / A tűz martaléka, 2007), Nora Ephron (Sleepless in Seattle / A szerelem hullámhosszán, 1993; You've Got Mail / A szerelem hálójában, 1998; Julie & Julia / Julie & Julia - Két nő, egy recept, 2009), Catherine Hardwicke (Thirteen / Tizenhárom, 2003; Twilight / Alkonyat, 2008), Nancy Meyers (What Women Want / Mi kell a nőnek?, 2000; It’s Complicated / Egyszerűen bonyolult, 2009), Lone Scherfig (Wilbur Wants to Kill Himself / Wilbur öngyilkos akar lenni, 2002; An Education / Egy lányról, 2009), Isabel Coixet (My Life Without Me / Az élet nélkülem, 2003; Elegy / Elégia, 2007), Julie Taymor (Frida, 2002; Across the Universe – Csak szerelem kell, 2007), Phyllida Loyd (Mamma Mia!, 2008), Anne Fontaine (Coco avant Chanel, 2009) vagy Kathryn Bigelow (Strange Days – A halál napja, 1995; The Hurt Locker / A bombák földjén, 2008). És akkor álljunk is meg egy szóra Bigelownál. Aki eddig azzal vádolta a női rendezőket, hogy minden filmjükben, ha nem is nyíltan, de sunyin meghúzódik a feminizmus árnyéka, vagy hogy melodrámára és a nők sajnáltatására használják a celluloidot, az ezúttal nagyot csalódhatott Bigelow A bombák földjén című, legfrissebb Oscar-díjas alkotásán. Bigelow fej-fej mellett harcolt a szobrocskáért ex-férjével, James Cameronnal (akit nem mellesleg csak rendezői karrierjének kezdete után ismert meg!), és ha össze akarnánk hasonlítani a két rendező két versenyben levő alkotását (Cameroné ugyebár az Avatar), akkor azt mondhatnánk, hogy Bigelowé bizony sokkal tökösebb, mint volt férjéé. A nézők mostmár igazán adhatnak némi esélyt a nőknek is, hiszen éppen elég (giccs)romantikát kaptunk már a férfiaktól is (elég csak éppen Cameron Titanicjára gondolni).
Noha több mint 80 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a legjobb rendezésért járó Oscar-díjat első ízben egy nő kaphassa meg, valószínűleg ennek az időnek csupán a töredékére lesz szükség ahhoz, hogy egyszer az összes jelölt nő legyen. Persze elég viccesnek tűnik a feltevés, de érdemes eljátszadozni a gondolattal – az első Oscar-díjas afroamerikai hölgyre azért mindenképp kíváncsiak leszünk. Mert ahogyan a 2001-es Oscar-gálán fel-feltünedező, csúfondáros feliratok egyike írta: „Az anatómiailag korrekt Oscar: fehér és férfi, csakúgy mint azok a férfiak, akik győznek!”. Ennek a „korrektségnek” legalább végérvényesen vége.
Bibliográfia:
- Ward Mahar, Karen: Women Filmmakers in Early Hollywood, JHU Press, 2008.
- Simpson, Philip – Utterson, Andrew – Shepherdson J., Karen: Film theory: critical concepts in media and cultural studies, Taylor & Francis, 2004.
- Hurd G., Mary: Women directors and their films, Greenwood Publishing Group, 2007.
- Wiebe H., Robert: The Search for Order, 1877-1920. New York, Hill and Wang, 1967.
