Egy magára hagyott apa olykor keserű, olykor édes csatározása fiával, fájdalmas küzdelme volt feleségével mélyebbre hatolt az Akadémia tagjainak szívében, mint Coppola vietnami pokoljárása (Apokalipszis most), vagy Bob Fosse 8 és fél-ízű musicalje, a Mindhalálig zene (All That Jazz). A Kramer család viszontagságai 9 jelölésből 5 kategóriában kaptak díjat.
A hetvenes évek végén a válásból származó problémák egyre gyakrabban kezdtek felbukkanni az amerikai filmekben. Woody Allen első „Bergman-filmjében”, a Belső terekben (Interiors, 1978) egy tönkrement házasság mentén térképezi föl a feszültségektől és elfojtásoktól terhes család állapotát, Paul Mazursky egy elhagyott nő életének lassú rendeződését mutatja be (An Unmarried Woman, 1978), Alan J. Pakula pedig a másik oldalt, egy kidobott férj újrakezdési lehetőségeit tárja nézői elé a kissé könnyedebb, humorosabb Egy elvált férfi ballépése (Starting Over, 1979) című filmjében. Mindhárom film hősei jómódú new york-i értelmiségiek, akik nincsenek tisztában se saját érzelmeikkel és vágyaikkal, se társukéival.
Robert Benton rendező-forgatókönyvíró is hasonló utat követett, főszereplői ismét tisztes középosztálybeli nagyvárosiak, de Avery Corman regényével olyan alapanyaghoz nyúlt, melyben egy aprósággal egészen más megvilágításba tudta helyezni a válásból fakadó kényes helyzetet. Egy hétéves kisfiú és egy – csak a munkájának élő – apa kapcsolatára helyezte a hangsúlyt. Ted és Billy Kramer lassú összecsiszolódása mellett Mazursky és főleg Allen szereplőinek nyűglődése inkább játszadozásnak tűnik, még komolykodásuk ellenére is. Neurotikus, határozatlan figuráik ahelyett, hogy megpróbálnák gondjaikat megoldani, ők maguk teremtik őket. A Kramer kontra Kramer című filmben viszont egy olyan szituáció áll hirtelen elő, melyre sem az apa, sem a fia nem tud kezdetben megfelelően reagálni, ellenben egyből felveszik a harcot, és megpróbálják belakni az új, anya- és feleségnélküli otthont. Benton nem hibátlan karaktereket épít fel: a férj nem foglalkozik családjával, csak eltartja őket; a feleség jóformán előzetes bejelentés nélkül lécel le; Margaret, Joanna Kramer barátnője, idővel Ted sorstársaként a férfi felé húzódó barát, szintén érzelmileg labilis figura; a kis Billy pedig sértődöttségből és dacból egyáltalán nem javít az összképen. E hibákat használja a rendező arra, hogy kijelölje annak az ívnek az egyik végpontját, melyen fejlődésük elindul.
Az említett Woody Allen-filmmel ellentétben e szereplők elmozdulnak az ablak mellől, felfüggesztik a táj konstans bámulását, önsanyargatásukat, és megpróbálnak cselekedni. Az apa anyának is lenni, Billy hozzászokni a furcsa helyzethez, Joanna visszaszerezni fiát újraépített életébe. A film nagy előnye, hogy még ha olyan szituációt is teremt, melyben nézőjének egyértelműen az apa helyzetével kell azonosulnia, igyekszik megérteni az anyát is. Gyermeke követelése teljesen alaptalan, legalábbis tettei és az apa nevelési sikerei után, de a per során egy pillanatra Ted – és vele együtt a film is képes érzelmileg azonosulni Joanna helyzetével. A bíróság, mint a legtöbb esetben, az édesanyának ítéli a gyereket. A film lezárásában, melyben Joanna visszavonja követelését, Benton elég nagy vargabetűt tesz a happy end felé, a kissé erőltetett befejezést azonban elegáns hirtelenséggel szakítja meg, nem hagy teret felesleges szentimentalizmusnak.
Robert Benton forgatókönyvíróként kezdte pályáját, első könyvéért, a David Newmannel írt írt Bonnie és Clyde-ért Oscar-ra jelölték. Newmannel azután is számos film könyvén dolgoztak, köztük Peter Bogdanovich Mi van, doki? (What's Up, Doc?, 1972) vagy Richard Donner 1978-as Supermanjén. Saját rendezései általában érzelemgazdag, sőt attól bőven túlcsorduló filmek (Szerelem bősége, 2007), ám a Kramer kontra Kramert, annak ellenére, hogy a történetben jócskán van érzelmi töltés, mégsem túlozza émelyítővé. Nem cifrázza túl eszközeit, mértéktartóan rendez. A cselekményt és a Néstor Almendros beállításait is az egyszerűség vezeti, melynek középpontjában végig színészei állnak. Nem véletlen, hogy Dustin Hoffman és Meryl Streep Oscarja mellett, az akkor 8 éves Justin Henry is – máig a legfiatalabb – Oscar-jelöltté válhatott. Hagyja kibontakozni jeleneteit, kamerája néha csupán megfigyel és rögzít: a film egyik remek képsora, melyben Billy apja parancsa ellenére is otthagyja vacsoráját és eszik a fagylaltból, állítólag Hoffman és Henry improvizációján alapul. Benton olyan szituációkat tesz egymás mellé, melyekből lassan fejlődik ki az apja és fia közötti megértés, de jelei újból és újból láthatóvá válnak (pl. a kicsi és a nagy szinte azonos reggeli rutinja).
A szüzsé két részre bomlik, két kapcsolatot ábrázol. A rövid expozíció után az első rész film az apa és fiú, Ted és Billy történetét meséli el, akiknek el kell sajátítani a másik nyelvét és életritmusát, két teljesen különböző világ találkozik általuk, melyek között eddig az anya volt a kapocs. Ezután a történet visszatér a többi válással foglalkozó film egyik fő problémájához: a két, valaha egymást szerető ember kapcsolatához. Benton szerkezete tiszta és célratörő: körbejárja témáját, és amikor végzett, egyszerűen elengedi. Azonkívül, hogy végül az amerikai álom újból valóra válik és a film nézői boldogan hüppögve hagyhatják el a nézőteret, a Kramer kontra Kramer valóban a legkövetkezetesebb és legérzékenyebb, válásról szóló filmek egyike.
