Ez a film akkor teljesítené küldetését, ha látványos bukás lenne. Félreértés ne essék, a Nine igazán rossz film, de a tény, hogy a Chicagónál és a Gésa emlékiratainál rosszabbra sikerült, nem kelthet akkora feltűnést, mintha ugyanez Federico Fellinivel történt volna meg annak idején, aki 1963-ban, teljes bukásra számítva, még címet sem mert adni új filmjének, ezért – mivel kilencedik lett volna a sorban –, szerényen csak a 8 és fél címkével látta el.
Rob Marshall viszont a Fellininél ambiciózusabb címválasztással mintha előre elrendelte volna filmje sorsát. A Nine retro-díszletei, -jelmezei, a szereplők angol akcentusai(!) a 60-as évek olasz filmjeinek stílusát idézik, Sophia Loren Guido anyjaként való felléptetése is az áthallásokra épít. A cselekmény főbb sűrűsödési pontjai pedig hűek az eredeti darabhoz. A főhős Guido (Daniel Day-Lewis) filmrendező és alkotói válságban szenved: képtelen megírni új filmjének forgatókönyvét, ezért a forgatás előkészületei alatt rögtönöz, majd elmenekül. Aprónak tűnő különbség, hogy Fellini mindössze utal arra, hogy hogyan kerül főhőse a pillanatnyi megnyugvást és a film fő helyszínét adó csendes fürdőhelyre. Megérkezik Guido szeretője is, akit az újabb verzióban Penelopé Cruz játszik, majd követi oda kitartó producere jóvoltából az egész filmes stáb, és végső csapásként Guido felesége is betoppan, aki konfliktusba kerül a szeretővel. Így kénytelen folytatni a filmmel kapcsolatos munkát.
A cselekmény felskiccelése különböző okokból ugyan, de sem Fellini filmjéhez, sem Marshall olvasatához – amelynek előzménye egyébként nemcsak Fellini filmje, hanem annak a 80-as években készült musical-adaptációja is – nem hoz közelebb. A 8 és félben álomjelenetek szervesülnek a film sokrétű szövetébe. A Nine-ban ugyanezt a feladatot lennének hivatottak ellátni a musical-betétek, amelyek viszont túlságosan elütnek a film világától, így nincs konkrét kapcsolódási pontjuk a többi jelenettel. A 8 és fél sokrétűségét pontosan az álom és valóság közti „középső zóna” megjelenítése gazdagítja: ezek Guido képzeletének kivetülései, például hogy a próbavetítésen nyilvánosan felakasztják az okvetlenkedő dramaturgot, de azok a jelenetek is ide sorolhatóak, amelyek egyszerűen csak a nem odaillő, vagy harsány zenehasználat által vannak elemelve a realisztikus ábrázolástól. A 8 és fél Guidója minden egyes álom és képzelgés után hoz valamit magával, így tovább épül a figura komplexitása. A Nine dalbetétei ezt a feladatot nem képesek ellátni, épp ellenkezőleg, széttartóvá teszik mind a film, mind pedig a Nine-beli Guido karakterét. Fellini Guidója Marcello Mastroianni alakításában, azontúl, hogy ellentmondásos figura, egy lelki-szellemi-magánéleti értelemben összetett életet élő, önmagával meghasonlott személyiség: a rendező metaforáival élve egyszerre fehér és buta bohóc. A Nine Guidójáról nem tudjuk eldönteni, hogy egy olcsó ripacs, vagy komoly művész, nem értjük, hogy miért nem tud dönteni a gyönyörű nők között (Penelopé Cruz mellett ott van még Nicole Kidman is), és hogy a film zárlatában miért ül végül vissza mégis a rendezői székbe.
A Nine egyetlen lehetősége a témájában rejlő potenciál kiaknázásában rejlett volna. Mégsem tud a bukás-mozik sorába emelkedni, ahogy a 8 és félnek ott lett volna a helye – ha történetesen nem lett volna ünnepelt siker (két Oscar-díjra is jelölték). Marshall filmje így mindössze egy tanulsággal gazdagít minket: Fellini receptje Hollywoodban nem működik. A 8 és fél remake-je ma már szükségszerűen nem tud arról szólni, hogy „készítsünk filmet arról, hogy nem tudunk filmet készíteni”. Egy-egy félresikerült, vagy rosszul fogadott filmmel olyan rendezők rövidítették le hollywoodi pályafutásukat, mint Michael Cimino (A Mennyország kapuja), Paul Verhoeven (Showgirls), vagy David Lynch (Dűne). Lynch úgy dolgozta fel a traumát, hogy a Dűne bukása után, a Kék bársonnyal és az Inland Empire-rel keretezett 20 év egy, a Hollywoodban bevált elbeszéléstechnikától folyamatosan távolodó művész portréját rajzolja meg. Nem beszélve azokról a kísérletekről, amelyek a téma szintjén is arról szólnak (ld. a Mulholland Drive és az Inland Empire példáját), hogy a rendező miért nem tud a stúdiórendszerben dolgozni.
A Nine ebben az értelemben sem „nyolcésfél”-film. Vagyis nem az alkotói válságot önreflexíven elemző terápiafilm, ahogy Lynch említett filmjei, vagy mondjuk Kitano Takeshis'-e azok. A felsorolt rendezők példáival szemben Rob Marshall, alkotói erejét tekintve láthatóan köszöni szépen, jól van. Reméljük, majd egy egész filmre – vagy legalábbis egy egész film remake-jére – is futja belőle.
