Bram Stoker – egy mítosz anatómiája

Schneider Tibor: Igenis, Bram Stoker elvtárs! (1999)

„Barátom, Isten hozta Önt a Kárpátokba! Türelmetlenül várom. Aludjon jól. Holnap három órakor indul a postakocsim Bukovinába. Helyet foglaltam önnek. A Borgói hágón várja a fogatom, és hozzám röpíti. Remélem jól utazott Londonból, és kellemesen tölti napjait gyönyörű birtokomon. Barátja, Drakula gróf"

– olvashatjuk Bram Stoker Drakula-regényében, illetve láthatjuk Schneider Tibor Igenis, Bram Stoker elvtárs! című rövidfilmjében. A két mű közötti viszony olyanszerű, mint nyomkereső és nyom kapcsolata: a rövidfilm egy mítosz feltérképezésére vállalkozik, melynek demiurgosza az a Bram Stoker-regény, amely a század elején a korabeli bestseller-listák élén állt. Az 1999-es marosvásárhelyi Alternative 7 fesztiválon a régió legjobb magyar filmjét elnyerő alkotás az Erdély-centrizmus kérdéskörében merőben sajátos, objektívan reflexív képet mutat. Bár a megfogalmazás filmnyelves közegben ellentmondónak tűnhet, de a kijelentést az itt megteremtett műfaji kategóriák átjárhatósága legitimizálja: műfajiság szempontjából már a film paratextusa utal a másságra (transzilván film), amelynek révén megteremti magának a lehetőséget a dokumentumfilmek objektivitására, illetve a játékfilmek reflexivitására. Objektív abban az értelemben, ahogyan oknyomozásra indul és kamera elé állít egy olyan reális személyiséget mint Alexandru Misiuga, nyugalmazott igazgató, háborús veterán, egy metaforikus Országépítő. Ő az, aki tettét büszkén vállalva, de a pózolás gesztusaitól sem mentesen nyújt információkat a Drakula-hiedelem térbeli leképzéseire vonatkozóan. Részleteiben kitér arra a turisztikai látványosságra, ami egyebek között saját kvalitásait dicséri, hiszen kezdeményezésére épült fel úgy a besztercei Aranykorona szálló (1974), mind a Borgói hágóhoz közel eső Drakula-kastély (Piatra Fîntînele). A történet Pártunk és Kormányunk idejében kezdődik, amikoris ez a nemes, valószínűleg rejtett értékeket képviselő mű (Bram Stoker regénye) még tiltott listán volt. Filmünk „hőse" pedig, ez a nemesen egyszerű és önzetlen ember veszi a fáradságot, és elutazik a Központi Könyvtárba (1968) „feltérképezés" végett. Elolvasván azt az index alatt álló Bram Stoker regényt, amit már 1923-ban Ion Gorul románra fordított, megérik benne a felismerés, hogy valamit tennie kell. 1971-es kezdettel, midőn hősünket a Párt a Beszterce megyei Turisztikai Hivatal igazgatójává nevezi ki, kezdetét veszi a tulajdonképpeni történet: az álom valóra válik. Elejét veszik a próbálkozások a regénybeli stációk térbeli megjelenítéseire. A koncepció tehát nem más, mint egy amerikai író által megteremtett mítosz valóra váltása – fikcionárius mentális képek térbeli projekciói által. A kettő közötti kapcsolatra pedig az ad lehetőséget, hogy a fikcionárius mű térképzetei valósak, történetesen Erdélyben fellelhető helyek.

Persze ha csupán ez az egyetlen topográfiai bizonyíték létezik Drakula gróf alakjára vonatkozóan, akár az is lehetséges, hogy a szerző Bram Stoker életteréhez képest csupán a távoli egzotikum miatt esett rá a választás. Akár így, akár úgy, a tények szerint a külföldiek olvasatában Románia/Erdély Drakula gróf hazája. Ennek feltérképezése pedig a 70-es és 80-as években potenciális turisztikai lehetőségnek tűnt. A „feltérképezés" szükségszerűségére, valamint a Bram Stoker regény irányadó szerepére utal a film címe is: Igenis, Bram Stoker elvtárs!, egy belső parancs nyelvi kódolása által. A találó cím talán az Aranykorona szálló Jonathan Harker szalonjának bemutatásakor a legsokkolóbb. A nyelvi megnyilatkozás értelmében a szalon a Bram Stoker-regény elejét szimbolizálja. „Mi a ti Bram Stokeretek után igazodunk", aminek egyedüli gyakorlati haszna az, hogy a száz évvel ezelőtt játszódó cselekmény lehetőséget ad történelem és mítosz megkülönböztetésére, Vlad Ţepeş és Drakula-gróf alakjának különválasztására. 1897. május 9-én itt szállt meg a regény főhőse, Jonathan Harker ügyvéd. Miután itt sült borjúcombot és töltött káposztát evett, megivott egy pohár medgyesi bort. „Az ebédhez medgyesi fehér bort ittam, kellemesen fanyart. Csak pár pohárral, semmi mást." – olvassa fel a megnevezett szalonban Collin Quigley, egy „józan" amerikai antropológus. Quigley kettős szerepet tölt be a filmben, hiszen munkakörén túlmenően egy külföldi szemszögéből is láthatjuk az eseményeket: „Az Erdélybe látogató Drakulát keresők úgy gondolom csalódottak. Talán én is így távoznék, mert Drakula itt soha nem létezett. Másfelől azok a románok, akik a Drakula meséből és hírnevéből hasznot akarnak húzni, kitaláltak maguknak egy Drakulát. Véleményem szerint ezt úgy eltúlozták, hogy sajnos giccsesre sikerült." A giccs szabályaival egybevág az a drakulista koncepció, amelynek értelmében az Aranykorona- illetve a Drakula-szoba belső térelrendezése megvalósult: az elsőben a vörös-fekete drakulista koncepció uralja a teljes belső teret: lambéria, asztalterítő, poharak, székek, minden vörös és fekete. Falra festett hatásvadász jelenetek és gyertyafény fokozzák a hangulatot, valamint a tételezett kegytárgy, a koporsó, amiből a jelenet végén mindig előbukkan valaki.

Az 1,5 millió dollárba kerülő kastély majd hét évig épült, és nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyedüli célja a business, amely arra a tényre épít, hogy „ez a két helyszín, amit Bram Stoker leírt, létezik a Föld felszínén, és sehol senki a világon nem dicsekedhet, azzal, hogy megvan neki az Aranykorona szálloda és a Drakula-kastély – csak itt van meg". Vagyis e két intézmény, épület puszta létezése az érték. A kérdés csak az, hogy egyáltalán jogos-e ez a kijelentés. A Drakula-kastély létével és archaikusságával kapcsolatosan egy másik szereplő is nyilatkozik, egy bizonyos Paraschiva Rînzeş, aki helybéliként dolgozik a kastélyban. Multifunkcionális szerepkörben (hordár, idegenvezető) jelenik meg, és az ő életében a kastélynak pragmatikus vonatkozásai vannak: bár azelőtt soha életében nem hallott Drakuláról, ma a kastély megélhetési lehetőséget biztosít számára. Az ő személyével kapcsolatban villan fel a filmben egy röpke életkép-töredék, amely az elvágyódás-motívum révén szerves részévé válik a megalkotott Erdély-képnek. A lány magáról mesél, és arról, hogy legszívesebben Amerikába menne el, ahol kastélyokat látogatna. Bár Amerikában köztudottan nem léteznek, nem létezhetnek kastélyok, a lány alapélményei (mezei munka a szűk családdal) következtében projekciói sajátosak.

A kirajzolódó Erdély-képnek Schneider Tibor vizsgafilmjében fontos tényezője a megjelenítés reflexivitása. A képeket kísérő narratív módozatnak, a nyelven túli sajátosságoknak (hangsúly, hanglejtés, ritmus stb.) önmagában kifejező, értékelő ereje van, mivel az elmondottakat értelmezi. Sajátosan ellenpontozó szerepe van a zenei alapnak (Mircea Dragomir: Party în Transilvania), amellyel a rendező hol beállításokat hangsúlyoz, hol a vágást ellensúlyozza, vagy a ritmust fokozza. Optimálisabb feltételeket teremt a recepcióhoz, ami vagy így, vagy úgy, de mégis csupán fragmentáris értelmezési lehetőségeket nyit meg, hiszen a film mindvégig a fikció és a dokumentarizmus között lebegteti a történetet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.