Család és disztópia – Jelentés a Titanicról 3.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (Budapest, 2010. április 8–április 18.)

A pesti Titanicon továbbra is zajlik az élet, komolyabb meglepetések nélkül. Folytatódik a „családbarát” tematika – a kedves mesétől a csonka famíliájú thrillerig. Megtudtam, hogy néhány évtized múlva egy vonaljeggyel sikerül majd átugranom Londonba, Róma és Madrid érintésével, illetve, hogy a perzsa fiatalokat is megérintette az indie-őrület.

Csendes eső köszöntötte a reggelt, amikor megérkeztem a Titanic Filmfesztivál ötödik etapjára. Az Uránia moziban e korai időpontban még csak az elvetemült kritikusok gyülekeztek. Kiváltképp, mert cseh mesefilm volt műsoron, és valljuk be, azért ez nem feltétlenül közönség-, vagy kritikus-vonzó. Az ítészek gyakran csak a programfüzetből döntik el mire jönnek-mennek. A Nem félünk a farkastól az előző napi „családban marad” vonalat viszi tovább, bájos modora pedig kitűnő reggeli menü egy hosszúra nyúló fesztiválnap kezdetén. Így hát magamat kényelembe helyezve élveztem a mesét, ami kedvességével már néhány perc után el tudja varázsolni nézőjét. Bevallom őszintén, a gyerekekkel készített modernizált mese-metamorfózisokat nem nagyon szoktam kedvelni, már csak azért sem, mert a legtöbbjük szirupos giccsbe süllyed. Maria Procházkova filmjében a gyermeki naivitást szerencsésen vegyíti néhány általános társadalmi problémával, nem bántó tanmesét mond fel, hanem eredetien építkező korrajzot fest. Gyermekek szemével láttatja a tömegkultúra hatásait, illetve a szülők párkapcsolati bonyodalmait. Nem Piroska és a farkas-parafrázist láttunk, hanem a kicsik szemével látott világ értelmezését.

A kedves történet után jóízűen fogyaszthattam el kávémat, amelyet egy közeli pékségből szerváltam. Mindeközben még időm is volt felkészülni a következő mozira, mert Claire Denis filmjére azért kell is a felkészülés. Nem mintha a 35 pohár rum címéből adódóan fogyaszthatatlan „itóka” lenne, de a Szép munka és a Kínzó mindennapok után tudható, hogy nem egyszerű pergő kép következik. S lám, mégis. Ugyan a rendezőnő hűvös, hosszan nyújtott képsoraiban különös mikrorealizmussal érzékelteti a családi kötelék történetét, átalakulását, mégsem válik unalmassá. Denis ügyesen fejlesztette tovább visszafogott történetvezetési technikáját és ha lehet, még szorosabbra fűzte szereplőinek és tárgyainak viszonyát. A film gerincét Lionel a vasúti mérnök, lánya Jó és szomszédjaik, Gabrielle és Noe családias viszonya alkotja. A filmet nézve lassan azt vettem észre magamon, hogy már nem is érdekel mi történik, hogy történik és mifelé fut ki az, amit a film végére nem is lehet történetnek nevezni. Inkább gyönyörködtem az emberek, tárgyak egyszerű, de mégis érzékeny ábrázolásában. S ha valaki meg akarja tudni, hogy miért szép kép az, amikor két fritőz ábrázol egy szerelmespárt, annak türelmesen végig kell ülnie a 35 pohár rumot. Már csak azért is, hogy rájöjjön miféle szép hasonlattal bír a cím is. Claire Denis azokhoz a francia rendezőkhöz tartozik, akik eredményesen szövögetik a francia film újhullámos hagyományának szövetét. Ebbe a vonulatba legújabb filmje szinte pontosan beleillik.

A frankofón mozi másik hagyománya a legendák ápolása és építése. Robert Guédiguian A bűn serege második világháborús sztorija már címével is hatalmas érzelmeket bemutató filmre engedett következtetni. Mivel a francia filmek szekciója eleddig nem igazán lopta be magát szívembe, ezért alapos elemózsiával, újabb kávélökettel és egy baráti társasággal felszerelkezve vágtam neki az eposznak. Sajnos előérzetemmel nem trafáltam mellé, bár nagyon szerettem volna, hogy ne legyen igazam. A bűn serege a maga 139 percével fogyasztható film: a szerelmes pároknak például azért, mert nyugodtan foglalkozhatnak egymással, a kiesett időt szinte észre sem lehet venni, a fontos üzletembernek meg azért, mert nyugodtan elintézheti hívásait a film közben. Én pont közéjük ültem és néha irigykedtem is rájuk, hogy milyen jól el tudják foglalni magukat, miközben egy teljesen klasszikus szerkezetű pátoszfilm pereg az Uránia vásznán. A bűn serege jó szándékú emlékfilmnek készült, amely kellő viaszossággal eleveníti fel a párizsiak méltán megbecsült partizánharcait. A történet egy ismert náci propagandakampányból származik, amelyben az ún. Manchiron (örmény vezetőjük alapján) ellenállási hálózat születését és bukását mutatja be a németek által megszállt francia fővárosban. No persze lehet, hogy a francia baloldaliságban Kun Béla és Sztálin neve nem cseng olyan rosszul, mint a schengeni határ ezen szakaszán. Ezért ne lepődjünk meg, ha ezek a nevek példaképekként jelennek meg, csakúgy, mint a spanyol polgárháború. Ettől eltekintve mégis azt kell mondanom, hogy Guédiguian filmje alig lépi túl a Magyarországra is eljutott rém giccses francia partizán tévéfilmek színvonalát (pld. Thierry Binisti: Kék bicikli, 2000). Jó példa erre, amikor az alkotók csak úgy tudnak kényszeredett drámaiságot kölcsönözni egy bizonyos jelenetnek (pl. a letartóztatások), hogy Bach Máthé passiójának szólamait vágják alá. A film tanulságait pedig más filmek már réges-régen sokkal jobban ábrázolták. Ebből sem elvenni, sem hozzátenni nem tudott a rendező.

A hatodik napomra két film jutott. A vetítések előtt egykori diákzsűris barátaimhoz csapódtam, és a fesztiválról faggattam őket: van-e favorit, milyennek találják a színvonalat? Szinte egyöntetű véleményük volt, hogy a megszokott unikális felhozatal erőteljesen hígult az idei esztendőre. Bár ők is kiemelték a francia Hátralévő életed első napját, mint a műfaji (vígjáték), és az iráni-kurd Suttogás a szélbent, mint művészfilmes csúcsot.

A Látogatótól sokat vártam. Jukka-Pekka Valkeapää filmje hasonlóan az eddigiekhez, szintén egy család történetét mutatja be. Ezúttal azonban a família csonka marad, mert az apa börtönben ül. A finn film izgalmasan kezdődik, a gyermek szemszögéből figyelhetjük meg, ahogy egy különös alak érkezik hozzájuk és fokozatosan beépül a családba, „helyettesítve” az elítélt apát. A film első 20 perce alatt nem is szólalnak meg a szereplők és a hátralévő 85 percben is alig-alig van olyan jelenet, amelyben beszélnének. Azt hiszem Naplójában írta valahol Andrej Tarkovszkij, Wim Wenders Párizs, Texasáról, hogy számára addig volt zseniális, amíg meg nem szólaltak benne. Hát Valkeapää filmjével is ez a helyzet. A lassan építkező metafizikus hangulatot a rendező egy furcsa és harsány thriller-motívummal csapja agyon. Vélhetően ahhoz a horror-thriller finn vonalhoz akart csatlakozni, amelyet tavaly Antti-Jussi Annila Szauna című filmje képviselt. Mindkét film egy jobbára archaikus környezetben próbálta ijesztegetni nézőjét, hol hosszúra nyúlt drámai beállításokkal, hol pedig feszültséget keltő üldözésekkel. A tavalyi és az idei finn „horrornak” is az a legnagyobb buktatója, hogy túl gyorsan átláthatóvá válik, s a befejezések felé kanyarodva minden újabb rejtély „túlbeszélésnek” tűnik. Mégis a képi világáért és a szerény verbalizáltságért mindenképpen piros pont jár az elsőfilmes rendezőnek.

A Titanic filmfesztivál egyik titkos favoritja volt az angol nyelvű svéd animáció, a Metropia. Már a fesztiválfüzetben megjelent képek és leírások, ill. bemutatók alapján is különös filmélményre számíthattunk. Nem szokványos módon meg is telt a szakmai vetítés film szakos egyetemistákkal és kritikusokkal, akik meg is kapták a fantasztikus, komor hangulatú, zöldes disztópia látványát. Ám tartalommal nem igazán sikerült feltölteni a filmet, amely többekből még zavart is kiváltott. 2024-re Európa nagyvárosait, akár egy fénylő metropolisz kerületeit, hipergyorsaságú metróvonal köti össze. A televíziók képernyőjének két oldala van: egy, amit mi nézünk és egy, ami minket néz. A nagy multicég nem csak szállítja, de figyeli is az embereket, új hajsamponja segítségével pedig már a gondolatokat is hallja. Tarik Saleh filmje először egy sötét tónusú 1984 alapszituációból indul ki, majd fokozatosan helyeződik át a hangsúly a főszereplő Rogerről a dekoratív Ninára. Míg a film elején a metróhálózat minden átfogó erejével mutatja be a Falanszter-állapotot, addig a film végére, a gondolatokat lehallgató gonosz vállalatfőnök elpusztítása lesz a cél. A film alkotói csapongnak a motívumok között, nem tudni, hogy a visszatetsző világgal, a párkapcsolati bajokkal, egy bosszú anatómiájával vagy egy skrizofrén filozófiával akarnak-e a foglalkozni. A rendezőnek ezeket a szerteágazó szálakat nem igazán sikerült a befejezésben összefűznie. A Metropia mégis az egyik legkülönlegesebb filmje volt az eddigi mustrának, annak ellenére, hogy hiába a jó atmoszférateremtő szándék, ha nincs mögötte egy letisztult, jól megírt forgatókönyv.

A 17. Titanic filmfesztivál hatodik napjának estéje fergeteges bulival folytatódótt a Gödör klubban, amely a rendezvény egyik csúcspontja is volt. A Perzsa macskák című filmben bemutatott iráni indie zenekar kellemes hangulatot teremtett. Így volt, aki az egész napos ülés „fáradalmait” tombolhatta ki, s volt, aki a koncert után a látottakról vitatkozhatott.

Összefoglalva az eddigieket, a magam részéről nem találkoztam olyan alkotással a Titanic ezen napjain sem, amely átütő erejű lett volna. Profin elkészített vígjátékok, dögunalmas művészfilmek és közepes elsőfilmesek mustrája volt eddig. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a továbbiakban nem lesz ez másképp. Elnézve a katalógust, jó pár izgalmas filmélmény van még hátra a hajóúton.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó