Aki a filmművészet mellett a popkultúra iránt is múlhatatlan szerelmet érez, annak nem lehetett panasza az idei Titanic felhozatalára. A Blur- és a White Stripes-koncertfilmek mellett az All Tomorrow’s Parties, illetve a Le Donk & Scor-zay-zee is terítékre került, a Perzsa macskák című film két főhőse pedig – mintegy a vászonról kilépve – egy rövid esti koncerttel ajándékozta meg a közönséget.
A 17. Titanic Filmfesztivál audiovizuális zenedobozában volt minden, mi szem-szájnak ingere: hip-hop, indie rock, brit pop, puritán rock and roll, és alternatív muzsika minden mennyiségben. Aki úgy döntött, hogy befizet erre az eklektikus popkult-túrára, az már a mozi előterében hamisítatlan koncerthangulattal találkozhatott: füst, sörökkel mászkáló emberek, zenei trendekről és együttesekről dumáló fiatalok. Ez nem véletlen, hiszen Magyarországon ritkán adatik meg az emberfiának, hogy nagyvásznon nézzen olyan koncertfilmeket, mint például a díjnyertes The White Stripes Under Great White Northern Lights.
Észak-északnyugat
Jack és Meg White zenekarát, a White Stripest azért illik szeretni, mert visszavezették a rock and rollt az ősforráshoz, vagyis minden manír és körítés nélkül, dobbal és egy szál gitárral adják elő dalaikat, melyek megszólalása ennek ellenére bombasztikus. Ezzel az attitűddel a 2000-es évek egyik legnagyobb hatású zenekarává váltak, Jack White pedig a rock-élet Johnny Deppje lett: cool szexszimbólum, aki bármihez ér, az arannyá változik. Emmet Malloy filmje az amerikai duó rendhagyó kanadai turnéját örökíti meg, mely során kis klubkoncerteken és váratlan gerillafellépéseken tűnt fel az együttes. Az Under Great White Northern Lights egyes képei lenyűgözően sikerültek. A duó igazából mindig is adott a vizualitásra, erről tanúskodik a domináns vörös-fekete színkombináció használata mind a színpadon, mind az öltözködésben, mind a lemezborítókon, a videoklipekről nem is beszélve, melyeket a klipművészet legnevesebb és legkreatívabb alkotói jegyzik Gondrytól Sigismundiig. A koncertfilm is rendkívül szép képekkel operál, a 16 mm-re forgatott fekete-fehér felvételeken a koncertek is egész más hangulatot árasztanak, de talán ennél is emlékezetesebbek azok a jelenetek, amikor a két zenész mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást. A látvány mellett legalább ennyire fontos, hogy a szokatlan környezet segít a duónak megnyílni és arról nyilatkozni, mi is a zenekar igazi szellemisége, sőt, talán ők is a levegőváltozásnak köszönhetően értettek meg valamit abból, ami miatt oly sokan imádják zenéjüket. A vallomások elsősorban Jack szájából hangzanak el, Meg a csendestárs, de a színpadon az ő jelenléte is ugyanannyira fontos, mint a gitáros-énekesé. Ebben a turné-dokumentum-portréfilmben mégis az a legizgalmasabb, hogy tanúi lehetünk, ahogy a hangok megtalálják igazi helyüket, a hangulat tökéletesen szétolvad a környezetben és másfél órára minden harmóniában egyesül.
A Blur-dokumentumfilm a No Distance Left To Run címet kapta és azon az apropón született meg, hogy a négyes tavaly nagy sikerű koncertet adott a Hyde Parkban, korábban pedig a Glastonbury fesztiválon. A pop-zseni Damon Albarn zenekara 9 év után először állt közönség elé, ami elég sok idő ahhoz, hogy a rajongókból erős érzelmi reakciót váltson ki pusztán a hír is. Ezen felbuzdulva Dylan Southern és Will Lovelace egy rakás interjút készített a tagokkal, akik felidézték a banda történetét, a daliás időket és a szakítás rázós pillanatait, valamint őszintén vallottak arról, ők hogyan élték meg mindezt. Így nem csak a Blurről, hanem a britpop jelenségről, és a 90-es évek hangulatáról is kiváló képet kaphatunk. Ugyanakkor a dokumentumfilm kronologikusan építkezik és picit sem próbálja meg rendhagyóan megközelíteni a témát – kizárólag szavakra és képekre hagyatkozik. Szerencsére azonban azok vannak olyan jók, frappánsak és látványosak, hogy a korrekt történet mellett átsüt a felvételeken a zenekar örökifjú szellemisége és kiváló humora, így esszenciális dózist kaphatunk a Blur-szérumból.
Ma lesz a holnap tegnapja
Mivel is kezdődhetne egy olyan film, aminek már a címe is a jövőt említi: természetesen a múlt képeivel. A brit All Tomorrow’s Parties fesztivál 10. évfordulója alkalmából készült film úgy indul, hogy az 50-es, 60-as évek brit fiataljait láthatjuk archív felvételeken, összemosva a 2000-es évek partiarc-generációjának pörgésével. Ez az éles kontraszt rögtön megadja az alaphangot, ugyanis a Jonathan Caouette által összefésült dokumentumfilm egy olyan alternatív fesztiválról szól, ami mindig egy lépéssel a trendek előtt jár, és bár kis közösségi mókáról van szó, mégis meghatározó és mértékadó jelenség. A Belle & Sebastianos Barry Hogan által elindított All Tomorrow’s Parties igazi 21. századi Woodstock kortárs alter-hippiknek. A fesztiválnak minden évben van egy kurátora, ami általában egy zenekar, aki segít további zenekarokat hozni, így a bulinak évről-évre más arculata van, ami viszont mindig ugyanaz, az az árral szembe menő attitűd, vagy ahogy ők fogalmaznak: „itt nincsenek headlinerek, csak zene van”. De az mindenhol – legalább is a film képei erről tanúskodnak. A felvételeket különféle emberek vették fel kamerával, mobillal, majd a legjobb videókat szerkesztették egybe. Ennek eredménye, hogy az egész mozi olyan, mint egy drogos vízió, változó hangulatokkal, képminőséggel, hangsúlyokkal, vagyis hamisítatlan pszichedelikus utazásra kell számítani. Ezzel a megoldással nem kisebb dolgot ér el a film, mint hogy azonnal képes olyan hangulatba hozni az embert, mintha ő is jelen lenne. Még tudatmódosító szerekhez sem kell nyúlni, az All Tomorrow’s Parties ugyanis maga a bódítószer.
Aki a suttyó szót kitalálta, nyilván egy olyan embert látott maga előtt, mint Paddy Considine alias Le Donk. A színész egyik korábbi karakterét játssza, aki egy igazi széltoló ex-rock and roll roadie. A soványka sztoriban azt találja ki a zsíros hajú, elképesztő akcentussal beszélő és mérhetetlenül sokat káromkodó Le Donk, hogy az Arctic Monkeys előtt fellépteti pártfogoltját, Scor-zay-zeet, a tehetséges rappert. Nagyjából az egész film ennek a hőscselekedetnek a véghezvitelét örökíti meg, miközben Shane Meadows rendező saját magát adja. Elég szokatlan dolog egy underground hip-hop előadót tenni a legnevesebb indie rock zenekar elé, de ugye a merész dolgok viszik előre a történelmet, a kitartás pedig kifizetődő, Scor-zay-zee ugyanis megkapja a maga majdnem 15 perc hírnevét, így a zavaros film az akarat himnuszává nemesedik. Le Donk pedig nagyon szórakoztató figura, nem csodálkoznánk, ha egy Guy Ritchie filmben tűnne fel legközelebb.
Keleti a zene, de nyugatra tart
Nem véletlenül maradt a végére a No One Knows About Persian Cats című alkotás, amit nemes egyszerűséggel Perzsa macskákra fordítottak, hiszen vitán felül ez volt a Titanic „Zene mindenkinek” szekciójának legizgalmasabb filmje, mind zenei, mind filmes szempontból. Bahman Khobadi fikciós dokumentumfilmje egy iráni duó, Negar és Ash történetét tárja elénk. A duó indie rock zenét szeretne játszani, lehetőségük lenne Londonban koncertezni, azonban a kiutazáshoz kellenének a megfelelő papírok, amiket ezen a vidéken nem piskóta beszerezni. A fiatalok találnak egy rendkívül szórakoztató menedzser-wannabe fickót, aki még a halál hasába is lyukat beszélne, az ő segítségével próbálnak hamis útlevelet szerezni hatalmas összegért. A pénz meg is lenne, de a dolgok nem alakulnak jól…
Miközben a duó a megváltást jelentő okmányokra vár, addig szépen körbejárják a helyi együtteseket, a néző pedig lenyűgöző tablót kap az iráni könnyűzenei felhozatalról. Van itt blues a garázsban (a film rendezője énekel), hip-hop a tetőn, metal egy tehénistállóban, grunge stílszerűen a pincében, elektro egy házibulin és persze indie rock. A különböző műfajú dalokat klipesen vágva tálalja a rendező és ezen – önállóan is remekül működő – kisfilmekből szép lassan kirajzolódik előttünk egy furcsa és félelmetes világ. Iránban a kormányváltás óta tilos bármilyen nyugati zenével foglalkozni, ezt a Persepolis című kiváló rajzfilmből is tudhatjuk, így a popkultúra iránt érdeklődő fiatalok kénytelenek illegálisan foglalkozni szerelmükkel, annak tudatában, hogy akár hűvösre is kerülhetnek, mert ilyen mocskos, „felforgató” tevékenységet űznek. Közben viszont szokatlanul otthon vannak a popban az internetnek köszönhetően (bár a net is durván cenzúrázva van), Ash például NME magazinnal a kezében futkos, ami még nálunk is luxuscikk, a fiatalok a Sigur Rós nevű izlandi kult-zenekarról beszélgetnek, az egyik srácnak pedig Justin Chancellor a kedvence, aki a Tool együttes tagja és tényleg csak egy szűk rétegnek mond valamit a neve.
A filmben maga a zene válik az elfojtott lázadás szimbólumává, az elnyomó rendszer pedig arctalanul jelenik meg (sose látjuk a rendőröket, az operatőr mindig okosan kitakarja őket, hogy a hatalom láthatatlan erőként jelenjen meg a vásznon). Ugyanakkor a film befejezése indokolatlan és ez picit bosszantja is a nézőt, valamint a gyorsan összedobott munka néhol picit szétcsúszik, de ennek ellenére is remek darabról van szó, ráadásul egyedi humora miatt külön dicséretet érdemel.
A két zenésznek a filmmel ellentétben összejött a karrier: jelenleg Londonban élnek, júniusban pedig Franciaországban turnéznak majd. Zenekaruk a Take It Easy Hospital a vetítést követően koncertet adott a budapesti Gödör klubban, mintegy megkoronázandó az élményt, de sajnos egy motiválatlan zenekart fogadhatott a nagyérdemű, ráadásul az egész koncert nem volt fél órás, így nem túlzás azt állítani: a zenekarról szóló film sokkal érdekesebb, mint maga a zenekar. Úgyhogy nem kell Franciaországba utazni, irány a mozi!
