A közelmúlt görög mitológiából táplálkozó amerikai szuperprodukciói – élükön Columbus mítoszkasztráló blockbusterével (Villámtolvaj) – mára szinte teljesen kiölték a nézőből a történeti hűség iránti igényt. Az istenképek felcserélése, az ókori mítosz felülírása azonban továbbra sem lehet kifogás a következetlen dramaturgiára és a papírmasé-figurákra. Ha pedig mindehhez még a vártnál jóval gyengébb képi világ is társul, a végeredmény több, mint kiábrándító.
A Szállító-filmeket és A hihetetlen Hulkot rendezőként jegyző Louis Leterrier láthatóan nem tudott mit kezdeni a mindennemű logikát és ok-okozati kapcsolatot mellőző forgatókönyvvel, de az ismert színészek enervált alakítása, illetve az eredetileg kétdimenziósra készített film utólagos átkonvertálása sem emeli a film színvonalát. A titánok harca egy aspektusból azonban mindenképpen filmtörténeti jelentőségű: ez a 3D-korszak első igazi bukása. A bejáratnál kapott szemüveg ugyanis nem, hogy hozzáad, de el is vesz a vizuális élményből: a háttérben lebegő fák képe, a helyenként mélyebb képsík és a figurák elhomályosított kontúrja ugyanis cseppet sem kárpótolnak a néhol szinte teljes sötétségbe burkolózó jelenetekért, arról nem is beszélve, hogy a néző orrnyerge is komoly szenvedéseket kell, hogy kiálljon a kényelmetlen okuláré miatt.
Az elbeszélő részeket kiiktató, akció-orientált film szüzséje megszokott panelekből építkezik: adott egy (vélt) családját elvesztő ifjú (Perszeusz), aki bosszút esküszik szerettei gyilkosa ellen. Hamarosan ráébred, hogy kiválasztottnak született, a kitűzött cél így többnek bizonyul egyszerű megtorló hadjáratnál, a személyes sérelmek helyett a pátoszba hajló, humánus életeszmény válik az összecsapások valódi katalizátorává. Az Olümposzon fészkelő istenek beemelése ez esetben tehát puszta ürügy a fizikai törvényszerűségek felrúgásából eredő akciójelenetek maximalizálására. A Ralph Fiennes által életre keltett (?) Hádész így kedvére hömpölyöghet füst alapú szellemalakként, sőt denevérszerű szárnyas lényekké is osztódhat, ha éppen az mutat jobban az adott mészárolós jelenetben.
A látványosság oltárán áldozó alkotók tehát sajnálatos módon egy csepp bort sem voltak hajlandóak loccsantani a történetírást megihlető múzsák tiszteletére, a darabokra szaggatott elbeszélésfoszlányok így képtelenek használható egésszé összeállni. A film nem ad számot az istentagadó argoszi dölyf eredőjéről, homályban maradnak a késleltetett reakciók okai (nem tudjuk meg, hogy a dzsinneknek nevezett, kék lánggal gyógyító figurák miért várnak a fél embersereg lemészárlására, míg végre közbeavatkoznak), de Zeusz vak ostobaságára sincs különösebb magyarázat. Ehelyett kapunk óriás skorpió monstrumokat, a kilencvenes évek számítógépes világából a filmvászonra szökött Medúzát, ormótlan csápokkal hadonászó krakent és a röhej határát súroló, berozsdásodott Kharónt. A színészek sem támogatják meg játékukkal a nevetésre ingerlő szörnyeket: a Perszeuszt alakító Sam Worthington arcpirítóan flegma alakítása például már-már a komikum irányába mozdítja el ezt az epikus fantasy-nek szánt munkát. Hasonló tévútra keveredett a páncéljában feszengő – amúgy jobb sorsa érdemes – Liam Neeson, de Fiennes Voldemort-újrajátszását is átható értetlenség lengi körül.
Tovább ront a helyzeten az 1981-es eredetivel való összehasonlítás, mely a remake végleges megbuktatásához vezet. Jóllehet Desmond Davis filmje is hasonló szerepet töltött be saját korában, mint Leterrier átdolgozása 2010-ben, mai szemmel nézve a 30 évvel ezelőtti verzió bája, technikai kivitelezése1 és egyszerű, mégis konzekvens történetvezetése jóval felülmúlja ezt az izzadságszagú múltidézést. Ha pedig ennyi buktató még nem lenne elég, az alkotók még némi intertextuális reflexiót is beleerőszakoltak a filmbe. A nyolcvanas évekbeli verzió ikonikussá vált aranybaglyának humorforrásként való szerepeltetése ugyanis kettős negatív hatást eredményez: az eredeti ismeretének hiányában egy újabb megválaszolatlan kérdés marad, azaz zavart kelt; míg ellenkező esetben az elvonatkoztatást, az összehasonlítás elkerülését nehezíti.
Elismerés jár azonban Lindy Hemming jelmeztervezőnek, aki hosszas kutatás eredményeként, aprólékos munkával dolgozta ki az istenek és emberek megjelenését. A páncélok például a mitológiában az adott istenséghez társított állat-, és növénymotívumokkal vannak díszítve, de érdemes kiemelni a tervező kreativitását is a katonák lábbelijének megtervezésekor. Az akciójelenetek során nagy volt a sérülés veszélye, a nyitott szandál viselése így balesetveszélyesnek bizonyult. Ezt kiküszöbölendő Hemming és csapata emberi lábujjak képét festették zárt cipőkre. A művelet olyan jól sikerült, hogy még behatóbb vizsgálat során is nehéz észrevenni a cselt.
Ez utóbbi erény – bár mindenképpen említésre érdemes – egyértelműen kevésnek bizonyul ahhoz, hogy helyet biztosítson A titánok harcának a megnézendő filmek sorában. Nemhogy a mozijegy, de még a DVD kikölcsönzésének árát sem éri meg.
1 Az 1981-es eredeti, hasonló című Clash of The Titans Ray Harryhausen utolsó filmje, amelyben az általa elhíresült stop-motion-animációt használta.
