Amióta az eszemet tudom, nem távoztam moziból ennyi kérdőjellel. Kár, hogy a Luna verde (Zöld hold) című román film nem megfogalmazza a kérdést, hanem kérdések óceánját hagyja maga után. Nem szerencsés. Meggyőződésem, hogy majd ez a film is csak egy jó példa marad arra, hogyan ne készítsünk filmet.
A rendező (Alexa Visarion – senkit ne tévesszen meg a név, férfiról van szó) egyébként a román „papa mozija” egyik képviselője lenne, mellesleg egyetemi tanár Bukarestben (jelenleg a (Pro) Medián tanít filmrendezést). Eddigi pályafutása alatt csak kevés filmet sikerült rendeznie, azokat is hatalmas időközönként, de korábbi filmjeihez képest mindenképp dicséretes, hogy mostanra sikerült megszabadulnia erősen színpadias „stílusától”, s ezúttal pedig az egyébként „felnőtt” körökben sokat becsmérelt kortárs román filmekből is adaptált egy maréknyi mikrorealizmust.
A rendező elmondása szerint a forgatókönyv vázlata már a nyolcvanas években körvonalozódott, de valószínűleg alkotónk úgy érezte, még nem elég jó, így aztán diákjaira bízta azt a nemes feladatot, hogy ötletét végleges formába költsék. Akadt is egy leányzó (Iris Spiridon, akinek összesen két cameója is összejön a film alatt), aki tanára álmaival találó „narratívát” tett le annak asztalára. Elérkezettnek érezve immár az időt, filozofikus hajlamú alkotónknak nem maradt más hátra, mint hogy megvalósítsa e régi álmát... és ezen a ponton tevődik fel az első kérdésem: miért kellett ehhez a filmhez 30 év, miért nem tudott vajon ez a „történet” ennyi várakozás után sem letisztulni? (Pedig valószínűleg épp ez lehetett a legfőbb baj – mondja bennem a kisördög –, addig agyaltak, hogy teljesen belegabalyodtak)
A film elején az egyik főszereplő (Răzvan – Tudor Istodor) egy frissen vásárolt festményt mutat webcamen a tolószékes barátjának, arra bíztatva, hogy mondja el részletesen, mit lát a képen. Hosszú titokzatoskodás után felfedi a képnézés (egyben természetesen a filmképnézés, filmnézés) ars poeticáját: ha sokáig nézel egy képet, akkor előbb utább belelátsz dolgokat. Nos, kérem szépen, itt van elszúrva a dolog. Nem meglátni, nem rálátni, hanem belelátni kellene. Én ebben nem hiszek. Számomra a film csak annyi, amennyit megmutat, mutassa meg rejtve ugyan, gondolkodtasson el, játsszon, csaljon, szerkesszen, hazudjon, de akkor is csak az ami; nincs mit mellélátni (mögé igen). A fontoskodást félretéve: ne várja el tőlem se, s mástól se egy filmkészítő azt, hogy ha 5 almát látok egy asztalon, akkor a látványból 5 betűre következtessek, és netalántán a peace szót rakjam ki azokból. A filmben mutatott festmény 5 almája például konkrétan ilyen értelmezést nyer. Mert ha ezek a játékszabályok, akkor a játékvezető egyoldalú, öncélú és fölöttes, nagyképű viszonyban van a játszópartnerével, ebben az esetben pedig megvan a veszélye annak, hogy faképnél lesz hagyva, aztán játszhat egyedül, magának.
A Zöld hold nézője pedig egy ilyen játékban találja magát: valahogy ki van hagyva. Egyszerűen nem találni fogást a filmen. Beleestem a csapdába, kétszer is megnéztem a filmet, nehogy én tévedjek, de hiábavaló volt erőfeszítésem, továbbra sincs fogalmam, hogy mi volt az az alapötlet, ami ennyire meg akarta mutatni magát a nagyközönség előtt (méghozzá már lassan 30 éve). A két szálon futó történet kínkeservesen tart saját kereszteződéséhez, a karakterek azonban már a film elején szörnyet halnak önnön direkciójuk totális hiányában. Súlytalanságuk szünet nélküli párbeszédekkel levitál, de a verbális információk legalább annyira tét nélküliek, mint akiktől származnak. A kérdések maradnak: miért olyan dühös a báty a húgára, mi a funkciója a menyasszonynak, kik a hátsó ülésen ülő fickók, mi a szerepe a tolószékes srácnak és a másik fiúnak, aki kölcsönkér, miért nem segítenek azonnal a balesetet szenvedő autónak, hová tűnik a dühös báty a végén? Kik ezek a karakterek, mi a történet? Az autók száguldanak és mégsem halad semmi előre, mert nem motivált, nem látható, ki sem következtethető, sőt, még csak sejteni sem sejthető a film honnan hovája.
A technikai megvalósítás sem segít a filmen, mert a pénz elment a mellékszerepeket betöltő sztárszínészekre (mint Maia Morgenstern és Răzvan Vasilescu). A képek gyönyörűek (köszönet Florin Mihăilescu szintén régisulis operatőrnek), pontosak ugyan, az élesség mindig a helyén van, a háttér gyönyörűen életlen, de a kamera nem szívesen áll át egy másik képre, vagy plánra, ezzel jócskán leültetve az amúgy sem túl dinamikus sztorit. Szegénységi bizonyítvány csupán, hogy sokszor egy képbe van erőszakolva az egész bagázs. A világítás pedig kicsit túl volt lihegve, az éjszakai erdőben olyan erős zöldre sikeredett a fény, hogy gyanítom, a későn észrevett hibát korrigálandó opcióként lett Zöld hold a film címe, egyébként meg mi köze lenne a filmhez. Jó, értem én, ez valami szimbólum is lehetne, mint a tó a film végén, meg az a pár negyedszürreális próbálkozás, de tét nélkül sajnos ezek is hamvukba halnak, mint ahogy az egész vászonra írt kísérlet.
Ha véletlenül ez a film szeretett volna az új román filmmel1 együtt labdába rúgni, és bekerülni a fősodorba, akkor azt gyanítom, hogy a kísérlet nem sikerült. Valószínűleg az újak sikere abban rejlett, hogy a minimalizmust soha nem tévesztették össze a semmilyennel. Kár, hogy nem alakult ki egy jó kis minőségi meccs a román film dinói és fiataljai között.
1 Vagy hívjuk mi is már végre román újhullámnak, de erről bővebben később a tavasz folyamán – a szerk.
