Egy sematizmusba fulladó polgárháborús akciómozit (A nap könnyei), egy lebutított, melodrámába hajló történelmi kalandfilmet (Arthur király), illetve egy valamivel sikerültebb, de továbbra is a megszokott panelekből építkező politikai thrillert (Orvlövész) maga mögött hagyva Antoine Fuqua visszatért New York utcáira, hogy 3 kilátástalan helyzetbe jutott zsaru kálváriájának bemutatásával tegyen kísérletet egy, a nagyvárosi mocskot felszínre hozó krimi elkészítésére.
A klipek és reklámok világából a mozis prérire csöppent rendező két jelentősebb és egy mérsékelt szakmai bukást követően a 2001-ben díjesővel jutalmazott Kiképzés című filmjének témáját eleveníti fel. Míg azonban a korábbi munka a jó és a rossz szembenállására, az első napját töltő, idealista újonc, és a tapasztalt, de velejéig korrupt zsaru ellentétére helyezi a hangsúlyt, a Brooklyn mélyén rendőrfigurái sokkal árnyaltabb karakterek szándékoztak lenni, ők ugyanis folyamatosan ingáznak a morál két szélsőséges pólusa között. Ezeket a bizonytalan szerepvállalásból fakadó konfliktusokat használja ki Fuqua a Nagy Alma erőszakkal teli szervezett bűnözésének bemutatásához.
A film három egészen sajátos élethelyzetben lévő rendőr pokoljárásáról ad számot. Eddie (Richard Gere) kiöregedett, életunt, alkoholista járőr, aki húsz év szolgálat után már csak túl akarja élni a nyugdíjazása előtti hét napot. Sal (Ethan Hawke) ötgyermekes családapa, aki egzisztenciájának javítása érdekében az akciók során lefoglalt drogpénzzel támogatja meg a háztartást. Tango (Don Cheadle) pedig mindennapjait az alvilág legkeményebb bűnözői között tengetve három éve dolgozik beépített ügynökként, melyből 9 hónapot börtönben volt kénytelen letölteni a tökéletes álca kedvéért. Önként vállalt száműzetése nem maradt következmények nélkül: a normális élet reménye és a válóperes papírokkal előhozakodó felesége is egyre távolabb kerülnek tőle.
A film struktúrája a több szálon futó cselekmény bevett szerkezeti sablonjait követi, mely szerint az egymástól jórészt teljesen elkülönülő utak kötelezően a mindent lezáró finálé-jelenetben futnak össze. A gond csak az, hogy mire elérünk ehhez a végső állomáshoz, a háromból legalább két karakterhez teljes közönnyel viszonyulunk. A család megmentése érdekében sorra ostobábbnál ostobább döntéseket hozó Sal még ideig-óráig leköti a néző figyelmét, de Gere – aki a Chicagót is alulmúló alakítással szenveleg a végletekig elhasznált kliséket felvonultató, iszákos rendőr szerepében –, egyszerűen irritáló. Egyedül Tango döntéskényszere képes azt a Szkülla-Kharübdisz patthelyzetet megteremteni, ami végül segít kiemelni Fuqua filmjét a teljes érdektelenség posványából.
A Brooklyn mélyén is egy lett azon filmek közül, melyekben a mellékszereplők szinte teljes mértékben elterelik a figyelmet a vezető karakterek jelenlétéről. Míg ugyanis Fuqua a Kiképzés esetében nagyobb teret engedett a színészek kezdeményezéseinek (nem csoda, hogy végül Denzel Washington és Ethan Hawke vívta ki a film sikerét), legutóbbi munkájában sokkal több korlátozást vezetett be. Ezzel bár megkapjuk a magyarázatot Sal figurájának egy mindent túlgesztikuláló ripaccsá aljasodására, Gere színészi analfabetizmusát azonban talán mégsem érdemes a rendező nyakába varrni, rajta ugyanis még Ingmar Bergman kreatív színészvezetési technikája sem tudna segíteni. Szerencsés véletlen, hogy az apróbb szerepekbe olyan ikonikus színészek kerültek, akik végig ellenálltak az esetleges hibás instrukcióknak. Továbbra is kiegyenlítetlen marad azonban a mérleg, ugyanis mind Ellen Barkin karakteres alakítása, mind pedig Wesley Snipes elegánsan visszafogott játéka az amúgy is izgalmas Tango-történetszálhoz kapcsolódik, kiemelve ezzel a másik két vonal árulkodó gyermekbetegségeit.
A film azonban egy erényt mindenképpen magáénak tudhat: kifejezetten tanulságos. Ismételten megerősíti ugyanis azt a tényt, mely szerint egy rendezőt egy véletlen siker miatt még nem érdemes tehetségesnek elkönyvelni; illetve az ifjú filmszakos diákok is kedvükre csemegézhetnek a negatív példák gyűjtőhelyéül szolgáló forgatókönyvből. A rendre visszatérő giccses metaforák, a hiteltelenséget szavatoló didaktikus tanulság-morzsák ugyanis szépen szemléltetik, hogyan nem szabad történetet felvezetni. Az is egyértelművé vált, hogy Wesley Snipes fonott hajjal is menő, de immár a napnál is világosabb, hogy Richard Gere-re szerepet osztani egyenlő a film biztos bukásával.
