Horváth Miklós

/ / /

· írta

Vitatható pillanatképek

Beszélgetés Nick Jamesszel, a Sight & Sound főszerkesztőjével

Interjú

A Titanic Fesztivál zsűrijének idei elnöke, Nick James a brit Sight & Sound főszerkesztője. Lapja, az egyik legmeghatározóbb európai filmes magazin, nem zárkózik el az ellenvéleményektől sem: az utolsó oldalon rendszeresen közli az olvasók kiigazításait, vagy eltérő véleményét egy témával kapcsolatban. James nyitott embernek mutatta magát, aki kellő műveltséggel és humorral nyilatkozik a film és a kritika világáról.

2009 végén számos filmes kiadvány és weboldal készített listákat az évtized szerintük meghatározó filmjeiről. Ebből a Sight & Sound sem maradt ki: februári számukban jelent meg egy 30 filmből álló lista, melyet Nick James az újság vezető szerkesztőivel állított össze. A Titanic fesztivál kapott az alkalmon, és az utolsó előtti napon az Uránia Filmszínházban szervezett egy nyilvános kerekasztal-beszélgetést. Nick James mellett a zsűriből az észt Tiina Lokk volt jelen, aki maga is (többek között) fesztiválszervezőként dolgozik. A vitán a magyar oldalt a fesztiválkapitány, Horváth György és Vincze Teréz, a Metropolis szerkesztője képviselte. Horváth Györgyöt egyrészt az összeállítás háttere érdekelte, illetve, hogy ezek a filmek hogyan befolyásolták a kétezres éveket, és milyen hatással vannak a filmkészítés jövőjére?

Beszélgetés Nick Jamesszel, a Sight & Sound főszerkesztőjével

Nick James elmondta, eleinte nem akartak listát készíteni az évtized filmjeiről, annak ellenére, hogy az újságja minden évtizedben megkérdezi a kritikusokat az általuk legfontosabbnak gondolt 10 filmről. A szerkesztőség 5 tagjával leülve először mindannyian összeállították saját húszas listájukat, majd ezt követően állapodtak meg egy 30 filmből álló listáról, amelyről úgy gondolták, hogy az egyéni ízlésen túl megfelelő módon tudná bemutatni az évtized azon filmjeit, amelyek esztétikai szempontból kiemelt jelentőséggel bírnak a filmművészetben. Ezeknek a témáknak külön írást is szenteltek az újság szerzői, ilyen a lassú cselekményvezetésű „slow cinema”, a nemzeti filmek előretörése, és annak képviselőinek változásai (pl. a román film új korszaka), a sztárkultusz háttérbe szorulása, továbbá a digitális képalkotás filmnyelvre gyakorolt hatásai. James azt is kihangsúlyozta írásában, hogy a felsorolásban egy-egy film egy adott filmes több munkáját is képviseli (ilyen például Almodóvar, Claire Denis, vagy a Dardenne-fivérek). A listában helyet kapott egy animációs film, (a Chihiro Szellemországban Hayao Miyazakitól) és több dokumentarista film. Kiemelendő még Tarr Bélától a Werckmeister harmóniák, melynek révén egy magyar film is képviseltette magát.

Nick James hangsúlyozta, hogy az összeállítás inkább gyakorlati volt, mintsem filozofikus, és lényegében provokációnak, vitaindítónak szánták, ami – legnagyobb fájdalmára – semmiféle visszajelzést nem kapott az angol sajtó részéről. Itt viszont Tiina Lokk rögtön kijelentette, hogy nincs megelégedve az összeállítással, mivel abból teljesen hiányzik a Dogma-mozgalom. Nick James emberi és szerkesztői nyitottságát bizonyítja, hogy ekkor őszinte lelkesedéssel csapott a homlokára. Vincze Teréz szerint ez a kanonizálás a film szerzőiségére helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor vitatta a filmek egy részét, tekintve, hogy szerinte azok „kifejezetten rosszak vagy unalmasak”, de a filmek mögött álló alkotók fontosságát ő sem vitatta.

Beszélgetés Nick Jamesszel, a Sight & Sound főszerkesztőjével (2)

A lassú filmek hatását tekintve sokatmondó volt, amikor Tiina Lokk kifejtette, hogy ő már előre retteg egy Tarkovszkij-típusú filmtől, mire Horváth György hozzátette, hogy a fesztivál meghívott alkotói közül sokan tekintik mesterüknek. A Dogma hiánya abból a szempontból is említésre méltó, hogy egyike volt azon trendeknek, amelynél a filmes technika változása komoly hatást gyakorolt a végtermékre. (Pl. Kiarostami számára a digitális technika egyfajta felszabadulást jelentett.) Nick James szerint a technikai fejlődés jelenleg is tart, éppen ezért ennek a hatása még nem teljesen körülírható. Ugyanakkor érdekes, hogy az emberek, akiknek a saját filmes igényességük (film snacking) és éhségük átalakította a filmbefogadást (internet, letöltés) nem tartják fontosnak a filmek gyártási értékeit: nem feltétlenül csak az számít, hogy mennyi pénzt, és technikát öltek bele valamibe, az a lényeg, hogy a film működik-e.

A tévéműsorok fejlődésével James szerint egy hibridizáció zajlik a film és a televízió között. A résztvevők megállapodtak abban, hogy egyre nehezebb meglepődni a filmnézés során (Nick James szerint az egyik film, amelyen őszintén meglepődött, az a 30-as listában is megtalálható Inland Empire volt). Tiina Lokk megjegyezte, hogy a fesztiválprogram összeállítása során nem igazán hallgat a kritikusokra, James pedig őszinte elismeréssel adózott a hölgynek amiért az nála sokkal több filmet néz meg egy évben. A közönség részéről érkező kérdésekben részben az olyan filmes trendekről volt szó, mint az egységesedő Európában létrejött transznacionalitás bemutatása, illetve a grafikus, reális szexjelenetek beemelődése az európai filmekbe. James szerint ez utóbbi már múló szeszély, ugyanakkor elismerte, hogy összeállításukban valóban nem kerültek terítékre a migráció sajátosságait bemutató filmek. A közönség hál’ istennek elég aktív volt, így a vitának bő egy óra után lett vége, amikor még mindig sokan kérdezősködtek a résztvevőktől. A Filmtettnek is ekkor adódott alkalma beszélgetni a neves magazin főszerkesztőjével.

Nick James

A Sight & Sound nagy hangsúlyt fektet arra, hogy havonta megjelenő kiadványukban minden egyes Angliában bemutatott filmről kritikát írjon. Milyen arányban kerülnek ezek a filmek – itt elsősorban a művészfilmekre gondolok – bemutatásra az ország területén?

Minden egyes filmkritikát egy lista alapján írunk, ami az országos bemutatókat tartalmazza, és amit a filmforgalmazók szövetsége ad ki. Egy művészfilmet, amelyet mondjuk az Artificial Eye forgalmaz, csak a nagyvárosokban mutatnak be. Az ilyen filmek nem jutnak el a kisebb városokba, miközben mondjuk az Avatart minden városban bemutatják. A kritikarovat esetében fontos elmondani, hogy itt nem úgy írunk a filmekről, mint a filmeket bemutató szekcióban. Itt azért írunk, hogy minden lényeges információ fellelhető legyen a későbbi kutatások számára. Csak nagyon ritkán magasztalunk fel vagy húzunk le egy filmet, kivéve, ha az nagyon ostoba.

A művészfilmek esetében mégis hány kópiáról beszélünk?

Ezek nem nagy számok. Viszont, ha mondjuk a Londoni Kortárs Művészetek Intézetében (ICA) vetítenek egy filmet, ami nekünk tetszik, akkor annak is próbálunk helyet szorítani. De az általunk közölt filmekről leginkább a forgalmazók szövetsége dönt a hivatalos bemutatók alapján.

Még 2008-ban Ön egy érdekes írást közölt a filmkritika jelentőségéről, a kritikus fontosságáról. Hogyan változott ez a helyzet? Milyen visszajelzéseket hozott ez a „provokáció”1?

Európában sokkal többet vitatkoztak rajta, mint Angliában. De ez mindig így szokott történni. Mikor ezt a cikket írtam, sokakat foglalkoztatott ez a kérdés. A szám megjelenése után meghívást kaptam a portugáliai Estorilba, az ottani filmfesztiválon rendezett vitára, amely végül tökéletes unalomba fulladt. (Nevet.) Megpróbáltuk megvitatni a kritikaírás jövőjét, de ehelyett tolmácsolási nehézségek léptek fel, és többen csak magukról voltak hajlandóak beszélni, (nevet) úgyhogy legtöbbször csak bámultam magam elé. Ami kár, mivel a filmkritikus az az ember, akit a közönség a legkevésbé szívesen lát az ilyen fesztiválokon. Persze, attól még a mi szakmánk nem fog eltűnni, hanem továbbra is megmarad, bár érdemes felidézni T.S. Eliot-ot, aki azt mondta, hogy a kritikaolvasásnak természetesnek kellene lennie. A kritikaírás át fog alakulni, ami egyaránt nehéz és könnyű dolog, mivel nekünk egyre inkább filmkészítőkké is kell válnunk.

Nick James (2)

Ön szerint elképzelhető, hogy a filmkritikusok létrehozzanak egy újabb „újhullámot”?

Hát, bárcsak fiatalabb lennék! Ezzel nem azt mondom, hogy annyira öreg vagyok, de ha lenne is pár filmem, azokat egyáltalán nem lehetne a francia újhullámhoz mérni. Örülnék, ha a szerzőim között lenne néhány filmes, ami lényegében meg is történt: a volt helyettes főszerkesztőm, Ed Lawrence épp most fejezte be első dokumentumfilmjét. A barátom, Jonathan Romney túl van két rövidfilmen, és a következő egy-két évben ismét csinálni fog egyet. Nem hiszem, hogy olyan nagy változás történhet még a filmben. Nem értek egyet François Truffaut-val, aki azt mondta, hogy a mozinak intellektuálisnak kell lennie. Annak is megvan az oka, hogy miért nem fogunk a közeljövőben egy olyan rendezővel találkozni, mint Michael Powell: az ő filmjei manapság pokolian sokba kerülnének. Ugyanakkor pedig azok az emberek, akik a támogatásokért felelnek, minden ötlettől be vannak tojva. Teljesen leragadtak a társadalmi realizmusnál, és nem látják ennek az ellenkezőjét. És bár én szeretem a realista filmeket, nagy rajongója vagyok Shane Meadowsnak (több filmje is szerepelt a Titanicon – H.M.), szeretném, ha valaki előrukkolna egy fantázia-filmmel, ami persze nem animációs film. De ez csak álom, mivel ezt valakinek finanszíroznia kell. Ott van például Terence Davies, aki alig kap támogatást. Ám ő egy nagyon nehéz természetű fickó, ezért nem könnyű vele dolgozni, amitől sokaknak elege lett belőle.

Mennyiben változott meg a kritikusok helyzete azóta? Elvégre az Ön írásának az volt az alapja, hogy az internet egyre népszerűbb. Hol tart ez most Önöknél?

Nagy változások vannak, miközben mindenki idegeskedik az internet miatt, Angliában, és talán Európában is. Persze Amerikában ez már lezajlott: ott mindenkit kirúgtak.

Mégis, Önöknél mintha nem lennének olyan meghatározó filmes weboldalak.

Mi még nem tartunk ott. Jó lenne, ha nekünk is lennének olyan jó weboldalaink mint az amerikaiaknál az Auteurs, vagy a GreenCine. Mi is szeretnénk ilyesmit készíteni. Reméljük, hogy ez egy éven belül létrejön. Erre haladunk, de nem tudjuk közvetlenül megcsinálni, mert ehhez a dolognak át kell mennie az BFI-on is (British Film Institute – a Brit Filmintézet), úgyhogy ezzel még várnunk kell.

Most a Sight & Sound-ról beszél, ugye?

Igen, szeretnénk elvinni a Sight & Sound weboldalát ebbe az irányba. Izgalmas lenne egy ilyen internetes élményt létrehozni. Egyértelmű célunk az, hogy az újság és a weboldal párhuzamosan működjenek, és ne kannibalizálják egymást. A filmes újságok legtöbbje két-három hónapon belül el fog jutni ide. De az, hogy az újság mindenki számára elérhető lesz-e, vagy csak az előfizetők olvashatják majd, az még nem eldöntött kérdés. Mi a BFI-hoz tartozunk, de rendelkezünk bizonyos mennyiségű bevétellel, amiből eltartjuk magunkat.

Tehát nem a Filmintézet finanszírozza Önöket?

A Sight & Sound eleget keres ahhoz, hogy eltartsa önmagát. Nem termel bevételt, legfeljebb 10 000 fontról beszélünk, ennél nem többről! De nem vagyunk veszteségesek sem. Ebből az újság fenntartja magát, és jó lenne, ha ez a jövőben is így történne. Nem engedhetjük, hogy a BFI maga alá gyűrjön minket. Mert mi van, ha meg akarnak minket szüntetni?

Shane Meadows: Ez itt Anglia

2007-ben a Sight & Sound az angol film akkori helyzetéről írt. Mi változott azóta? Hogyan érte el az angol film, hogy az embereket érdekeljék a társadalmi realista munkák? Mitől lesznek az emberek kíváncsiak a saját életükre, a saját városaikra? Magyarországon ugyanis a nézők nem nagyon nézik meg a saját filmjeiket, miközben a lengyeleket vagy a cseheket érdekli a saját országuk nemzeti filmgyártása.

Nem lehet, hogy ez azért van, mert annyira jók a magyar televíziós műsorok?

A tévéjátékok a rendszerváltás után eltűntek, mostanra pedig a kereskedelmi tévék mindent felzabáltak.

Akkor maguknál is csak az amerikai filmeket nézik?

Meg a reality műsorokat és a szappanoperákat…

Értem. Létezik egy olyan dolog, mint a narratíva átverése. Az életünk során, folyamatosan csak narratívákat nézünk. Ez a kritikusok esetében sokkal inkább igaz, akik az átlag emberrel szemben ennek a 30-40-szeresét is meg kell nézzék. De ma már az átlagember is rendkívül jól ismeri a narratívákat. Ezért ennek már alig van valami különlegessége. Claire Denis filmjei számomra igazi impresszionista munkák, ahol a néző mindent magának kell összerakjon. Az emberek többségét ez nem izgatja. Sajnálják az erőfeszítést. Inkább az ösztöneikre hallgatnak. Ezért nem látom, hogy ez megváltozhatna. A művészfilmek mindig is csak egy kis részét vonzották az embereknek.

Mi van azokkal a filmesekkel, akik érzékenyek a társadalmi különbségekre?

A 60-as években ezek a filmek sokkal népszerűbbek voltak. Akkoriban még sokkal jobban tartottak az emberek attól, hogy megmaradnak a saját társadalmi osztályukban. A populizmus, az anti-elitizmus is arról szól, hogy már nem ugyanolyan arányban oszlik el a társadalom, mint régen. Régebben a felsőbb osztályokban élők ténylegesen felsőbbrendűnek tekintették magukat. Ma már a munkásosztályról olyan filmesek készítenek filmeket, mint például Mike Leigh.

Shane Meadows filmjei mennyire népszerűek a munkásosztály körében?

Nos, Shane Meadows valóban munkásosztálybeli filmes, lényegében ő volt az első, ténylegesen ebből a sorból származó filmkészítő, aki innen küzdötte fel magát. Az Ez itt Anglia népszerű volt, elsősorban a skinheadek körében, elvégre a film róluk szólt. Az ilyen típusú filmek az egyik olyan népszerű terület, ami továbbra is kiaknázásra vár. Nálunk a történeteket elmesélő televíziózás még mindig nagyon jó. Éppen ezért nem készítünk olyan filmeket, mint a franciák (mondjuk a cannes-i Arany Pálma-nyertes A falak között – H.M.), mivel azokat megtaláljuk a tévében is. (jó példa erre a Skins tv-sorozat. – H.M.) Az angolokra időnként rátör az érdeklődés saját maguk iránt. Ami ritka, mivel olyan nagy az amerikai filmek aránya. Mindeközben az Ez itt Anglia és A királynő között nem nagyon volt köztes film. Az Ez itt Anglia után pedig nem volt senki, aki ilyen filmet csinált volna. Mindenki inkább a saját osztályát kritizálja. Ez bonyolult dolog. Shane és én is más társadalmi osztályból származunk, és én nem akarok visszamenni oda, ahonnan jöttem. (Nevet.) A politikában is ezt igyekeznek megfogni, mivel mindenki ugyanazt akarja: autót, pénzt, vagy hogy elutazhasson nyaralni.

Stephen Frears: A királynő

Nem tudom, hogy a zsűri elnökeként faggathatom-e a fesztiválról. Mi a benyomása a Titanicról?

Szeretek kis fesztiválokra járni. Csak rövid ideje vagyok itt, és közben úgy tűnik, hogy még itt kell maradjak pár napig az izlandi esemény miatt. Vonzott, hogy ez egy kis fesztivál. Megnéztem, hogy milyen filmeket akarnak bemutatni, és tetszettek, ezért eljöttem. Öt vagy hat éve járok fesztiválokba zsűrizni. Ha elmész a nagy fesztiválokra, ott tudod, hogy kb. 20-25 filmet fogsz látni, de közben lehet, hogy lemaradsz pár kisebb filmről, amelyek lehet, hogy sokkal jobbak. Egy olyan fesztiválon, mint például ez is, több lehetőséged van, hogy ismeretlen filmekre bukkanj. Eddig nagyon élveztem. Végig néztük a filmeket a zsűrivel, és időnként elég jókat vitatkoztunk. Közben viszont zavar, hogy nem vagyok a családommal, akik most szintén külön vannak: a feleségem Anglia egyik pontján rekedt, és a tini lányom is máshol van. Én pedig néha nehezen tudom elérni őket. Ez az egyetlen, ami elrontja a dolgot, de ettől függetlenül jól érzem magam.

Ön szerint mitől kezd „számítani” egy fesztivál a filmesek a szervezők, vagy a producerek szemében? Olyan fesztiválokra gondolok, mint a cannes-i vagy a berlini, aminek ma már súlya van.

Ezek a nagy fesztiválok mindegyike gépezetként működik. Ez szomorú, de így van. Ezt kell tenniük ahhoz, hogy működhessenek. A kisebb fesztiváloknak nagyobb lehetőségük van a változásra, hogy átformálják önmagukat annak érdekében, hogy jobban képviseljék az általuk közölt mondanivalót. (Az idei Titanic egyik fő témája a fegyveres konfliktusok voltak – H.M.) A kis fesztiválokon sokkal könnyebben tudnak egymással kommunikálni az emberek. Bárkivel könnyebben beszélgetsz, miközben Cannes-ban alig lehet beszélni valakivel, mert mindenhol ott nyüzsögnek a testőrök. Az a baj, hogy most már a közönségnek teljesen elszigetelt élménye van a filmről, de ugyanez vonatkozik a zsűrire és a kritikusokra is: mindenkinek teljesen eltérő benyomásai vannak ugyanarról a filmről. Mégis, a filmnézők számára a kritikusok véleményére a jövőben is szükség lesz.

1 Nick James a vita során használta ezt a kifejezést, arra utalva, hogy az általuk kiválasztott 30 filmet lényegében provokációnak szánták a további vitákhoz/eszmecserékhez.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , cikk