Mark Stephen Johnson (Szellemlovas, Daredevil - a fenegyerek) úgy gondolta, tesz egy kis pihenőt a kemény akciófilmek után, és levezetésként vászonra skiccel egy könnyed romkomot. Reméljük, ezután hosszú ideig nem támad kedve vakációzni.
Beth egy átlagos amerikai szöszi, aki csak a munkájának él, a lelkiismeretes, ambiciózus, de szorongó fruskák mintapéldánya. Hogy a néző szimpátiáját elnyerje, nem szőrösszívű ügyvédnőnek lett megírva, hanem múzeumi kurátornak, aki elmorzsol néhány könnycseppet, ha egy Picasso-kép keletkezési történetét ismerteti. Azonosulási alapunkat tovább növeli, hogy agilis, de görcsös hősnőnknek családja is, munkatársai is egyaránt rágják a fülét: szívesen látnák már a lányt valaki oldalbordájaként.
Egy este beállít hozzá hebrencs nővére, és közli, hogy két hét ismeretség után hozzámegy olasz szeretőjéhez, mégpedig Rómában, ahol természetesen Bethnek is ott kell lennie. A profi múzeumrendezvény-szervező az esküvőn csetlik-botlik, borvirágos hangulatában bemászik a Szerelmesek Szökőkútjába, haragos monológot intéz a rezzenéstelen arcú Vénusz-szoborhoz, majd csalódottságában elcsen néhány érmét a víz mélyéről. Ám ezzel mintha önmagát átkozná meg, hiszen az érmék tulajdonosai (négy férfi) mint megdelejezett fenevadak, hajtóvadászatot indítanak a lány meghódításáért. Ez az a pontja a filmnek, ahol még megvan az ígéret egy ötletes történethez, egy kifordított, önironikus tündérmeséhez, ahol a hercegnő nem álmodozik a szerelemről, hanem elkergetni igyekszik azt. Megvan az esély arra is, hogy az unalmas new york-i expozíciót hátrahagyva kilépjünk a klisédzsungelből és a hétköznapit a meseszerűvel keresztezve egy új világ nyíljon meg a merev, szabályok szerint élő Beth számára – ahogyan például annak idején Audrey Hepburnnek a Római vakációban, a Spanyol lépcsőn bóklászva.
Ám a szép remények gyorsan eloszlanak, ugyanis a szorgos Beth gyorsan visszarepül New Yorkba. A forgatókönyvírók ezzel elkövették legnagyobb hibát: az Örök városban tett látogatást meghagyják csupán epizódnak, amely pedig a film varázsát és hangulatát adhatta volna, ha rendesen kihasználják a hely nyújtotta fantasztikus lehetőségeket. Ennek fényében el is homályosul a film számos más hibája, és marad egy kínos és bárgyúan bántó másfél óra, amiből pontosan az hiányzik, ami egy romantikus komédia sava-borsa lenne: jó humorú szituációk, és szerethető, emlékezetes karakterek. Kristen Bellről ugyanaz mondható el, mint az általa alakított szereplőről – egy fegyelmezett iparos, aki teszi a dolgát, ahogyan tőle tellik, de valódi báj vagy tehetség nélkül ez a film valószínűleg nem lesz számára ugródeszka, mint ahogy annak idején a Római vakáció volt Hepburnnek.
A négy hódoló egytől egyig szánalmas, hódítási kísérleteik során egyik – egy kolbászüzem főnöke – tetemes mennyiségű húsáruval látja el a lányt, egy másik pedig betör Beth házába és élő bábként lógatja le magát a plafonról. Ezeknek a figuráknak nincs igazi jelleme, különböző sztereotípiákat (az önimádó modell, a romantikus festő stb) feszítenek ki egyazon viselkedésmód négy vetületeként. De az igaz szerelemként színre léptetett Nick karaktere sem lett sokkal árnyaltabb, az őt alakító Josh Duhamel arcát nem is vagyok képes felidézni, annyira jellegtelen és hamis. Hősszerelmesként legnagyobb dobása az, hogy elszántan utat tör magának a Guggenheim-múzeum felé az elektromos viharban, holott még a metrót is üzemen kívülre helyezték. Komikumot pedig úgy próbáltak a szerepébe csempészni, hogy rossz pillanatokban szólal meg a mobilja, beesik egy lyukba, és összetör néhány dolgot. A film humora aztán ebben a néhány börleszk-elemben és kínos helyzetben ki is merül. Egyetlen részre fogható rá, hogy eredeti: Beth és Nick első randija egy olyan rendhagyó étteremben zajlik, ahol a pároknak teljes sötétben kell (l)enniük. Az infravörös kamerával felvett kép és a meglepő helyzet jó alap lehetett volna egy ötletes jelenethez, de ezt is sikerült tönkretenni az udvarló-invázióval.
A Minden kút Rómba vezet egy minden ízében fals és irritáló darab, az eredeti cím (When in Rome, azaz Ha Rómában jársz...) pedig csak egy nézőcsalogató trükk, hiszen ennél a film alapötletéül szolgáló 1954-es Three coins in the fountain című Jean Negulesco-film is jóval többet ad vissza a hely szelleméből.
