A „Kristály tavi rém”, a „hokimaszkos gyilkos”, a „machetés ámokfutó” – csak néhány a horrorfilm történetének legproduktívabb, azaz a legtöbb halottat hátrahagyó slasher sorozatának főszereplőjét jelölő nevekből. Természetesen Jason Voorheesről és a Péntek 13.-ról van szó, mely 1980. május 9-én kezdte meg pályafutását az amerikai mozivásznakon, hogy aztán (a 2009-es művet is beleszámítva) 11 filmmel és egy mashup darabbal (Freddy vs. Jason) később 500 milliós üzletté nője ki magát, amihez 205 áldozat adta a vérét.
A legendás első részt rendező Sean S. Cunningham még 10 évvel korábban került kapcsolatba a filmhez anyagi tőkét nyújtó, Stephen Manisian és Philip Scuderi irányította céghez, ami a keleti parton terjesztett európai horrorfilmeket és egyéb olcsó zsánerdarabokat, majd később saját filmek gyártásába is belekezdett. Az akkoriban még csak oktatófilmnek álcázott softpornóban utazó Cunningham itt ismerkedett meg Wes Cravennel, akivel közösen készítette el a zajos sikert elért Az utolsó ház balra (The Last House on the Left, 1972) című horrort, ami anyagilag busásan jövedelmezett, de a rengeteg tiltakozó (több országban be sem engedték mutatni) a hírnév mellé egy stigmát is akasztott a készítők nyakába. Cunningham talán ezért akart elfordulni a horrorok világától (családi vígjátékok következtek az életműben), de a piac mást követelt.
A slasher újjászületése
Az 1978-ban bemutatott Halloween (r.: John Carpenter) sikere arra buzdította a céget, hogy meglovagolják a slasherek iránti megnövekedett érdeklődés keltette hullámokat, így Cunningham akcióba lépett. Feladott egy országos hirdetést a Variety szaklapban, mely szerint készül minden idők legfélelmetesebb horrorja, a Péntek 13. Se történet, se stáb nem volt, de már a cím is elégnek bizonyult, hogy a nagy hollywoodi forgalmazók lecsapjanak az ötletre. A licitálást a Paramount nyerte, úgyhogy nem volt visszaút, el kellett készíteni a filmet. A forgatókönyvet a rendező előző vígjátékait jegyző Victor Miller vetette papírra, aki a Halloween mellett főleg Mario Bava eszköztárából ismerkedett a műfajjal, amiben még sosem dolgozott.
A közönség igényeinek megfelelően fiatal, dekoratív színészeket szerződtettek le, melléjük pedig a televízióból megismert, örökké kedves karaktereket alakító Betsy Palmer került mint Pamela Voorhees. A történet végtelenül egyszerű volt: adott egy Crystal Lake Camp nevű nyaralóhely, ahol 20 évvel korábban borzalmas események kezdtek történni. Egy kisfiú (Jason Voorhees) belefulladt a tóba, mert a felügyelők nem vigyáztak rá. A következő nyáron megöltek két táborvezetőt, majd később tűz ütött ki, a tábort pedig bezárták. Két évtizeddel később egy új tulajdonos a megnyitóra készül, a gyerekek érkezése előtt még zajlanak az utolsó simítások. Néhány fiatal (a leendő gyerekfelügyelők) fest és takarít gőzerővel, amikor újra elkezdődnek a gyilkosságok ezen az erdő sűrűjébe vesző kis helyen.
A kevés pénzből, szerény körülmények között zajló forgatás során többször átírták az egyes jeleneteket, végül pedig a koncepció is megváltozott. Tom Savini maszkmester ugyanis nem csak a minél látványosabb gyilkosságokért felelt, hanem a végére bedobott egy slusszpoént, amihez elővehette legkreatívabb énjét és megalkothatta Jasont. Az eredeti koncepcióban nem volt szó semmiféle feltámadásról, mindössze a slasher műfaj jól bevált dramaturgiája nyomán (aki erkölcstelen vagy rossz, az meghal) követték volna egymást a gyilkosságok, a jó lány pedig elintézte volna a gyilkost, jelen esetben a fia haláláért bosszút álló anyát. Csakhogy Savini ötlete bevált, de ekkor még nem sejthette senki, hogy ebből a hirtelen ötletből (egy csónakban átvészelt éjszaka után az egy szem túlélőt berántja a tóba a sok évvel ezelőtt meghalt kisfiú) egy évtizedeken átívelő franchise születik.
A közönségnek is tetszett ez a befejezés, tódultak is csapatostul a mozikba, a stáb pedig elégedetten nyugtázta: minden ijesztőnek szánt jelenet ijesztőre sikerült és a nagy meglepetés is székbe szegezte a filmre jegyet váltó nagyérdeműt. A kritikusok hozzáállása azonban sokkal siralmasabb képet festett. Szerintük a film túl buta, túl erőszakos, rosszul bánik a nőkkel és szegény jó Betsy Palmerből is dühöngő őrültet csinált. Részben persze igaza volt az újságíróknak, hiszen a történet tényleg nem emelkedik shakespeare-i magasságokba, ráadásul a szereplők nagy része még azt a kevéske szerepét is erősen túljátssza. Viszont a film hangulatos, képes feszültséget teremteni, az effektusok és a maszkok tényleg látványosak, a finálé során pedig biztos leesik az állunk. De nem is szorul további védelemre, a film megvédte önmagát. Legalábbis kellhet-e jobb ajánlólevél, mint hogy filmek tucatjai próbálták utánozni, és hogy a mai napig óriási rajongótábora van? Nem hiszem. Annyi viszont biztos, ha a Halloween kinyitotta a kaput a slasher újjászületése előtt, akkor a Péntek 13. volt az, ami szélesre tárta azt.
Variációk egy témára
Ennek meg is lett az eredménye, mert a következő évtől az amerikai mozivásznakat elözönlötték a slasher produkciók, és még mielőtt a Péntek 13. lekerült volna a műsorról, már elkezdődtek a második epizód előkészületei. A Jason-vonalon tovább haladó sorozat ötlete nem tetszett az előző rész írójának, így a helyére az első rész szkriptjén javításokat végző Ron Kurz került, a más elfoglaltságai miatt visszalépő Cunninghamet pedig állandó társa, Steve Miner helyettesítette. A stúdió semmit nem bízott a véletlenre, és az előző rész követésére utasított mindenkit. A kész filmen pedig meg is látszott mindez. A lóhalálában írt forgatókönyv és a pénzemberek nyomása pontosan arra volt elegendő, hogy megismételjék mindazt, ami az első rész volt. Fiatalok érkeznek egy táborba, ahol az időközben nagydarab monstrummá nőtt Jason elkezdi legyilkolni őket, bosszút állva édesanyjáért.
Az 1981-es film már az első pillanatban felrúgja elődje szabályait, amikor megölik a Péntek 13. egyetlen túlélőjét. Magyarázat persze van, a színésznő nem akart visszatérni egy veszélyes rajongó miatt, amikor pedig mégis igent mondott, akkor pedig túl sok pénzt kért. Valahol érthető, viszont így elmarad az erkölcsileg valamilyen szinten megmagyarázható gyilkosságok teóriája (vagyis csak az hal meg, aki rossz volt) és egy szimpla bosszúfilm válik az alkotásból, ahol mindenki a bosszú tárgya, aki a környékre téved. Ehhez asszisztál egy sereg fiatal, akiknek elfeljetettek tisztességes karaktert írni, szerepük annyi, hogy egymás után meghaljanak. Ráadásul most még ezek a halálok sem sikerültek olyan jól, köszönhetően az amerikai cenzoroknak (MPAA), akik újravágatták a filmet. Ez pedig már sok volt, a folytatás a nézők kegyeit sem tudta elnyerni. Ugyanazt kapták, mint korábban, csak kevésbé jó kivitelben.
A stúdió viszont már egy újabb felvonáson gondolkodott, vagyis két év alatt már a harmadik filmet akarták bemutatni. A második epizód negatív visszajelzései változást sürgettek, úgyhogy az új forgatókönyvírók (köztük Quentin Tarantino állandó társa, Martin Kitrosser) új utasítást kaptak: a karakterek legyenek érdekesebbek, a gyilkosságok pedig változatosabbak. Ezt sikerült is teljesíteni, a Péntek 13. – III. rész: Véres kirándulás (Friday the 13th Part 3-D, 1982) felvonultat egy habókos vidéki házaspárt, néhány füvező hippit és egy vadmotoros bandát, de bevetnek egy kis múltbéli traumát (az egyik lánykát már egyszer megtámadta Jason) és egy önértékelési problémákkal küzdő örök bohócot. De van itt szigony a szemben, kötőtű a tarkóban, vasvilla a torokban, kiugró szemgolyó és félbevágott hulla. És hogy a történet teljesen ugyanaz? Kit érdekelt, ha a végeredmény a korban egyre divatosabb 3D-ben került a nézők elé. Úgyhogy most már nem csak Jasontől, de a vászonból „kiugró” kígyótól és egyéb nyalánkságoktól is lehetett rémüldözni.
A recept bevált, a közönséget nem érdekelte, hogy megint nyaralás közben elhulló fiatalokat lát, és a korszak második legjövedelmezőbb 3D-s filmjévé tették a Véres kirándulást. Ez bőven elég volt a forgalmazó Paramountnak és a Manisian-Scuderi párosnak, hogy negyedszer is harcba küldjék Jasont, most viszont utoljára.
A kisgyerekben rejlő szörnyeteg
Ehhez valami teljesen újat szeretett volna tető alá hozni a mindig árgus szemmel figyelő Manisian-Scuderi duó. Így született meg Tommy Jarvis karaktere, aki a későbbiekben is fontos szerepet tölt majd be a sorozatban, mint Jason nemezise. Az ekkor még kisfiú Tommy mellé kitaláltak egy családot, akiknek tagjai a történet középpontjában álltak volna. Csakhogy ez túl nagy újítás lett volna, így betákoltak még melléjük néhány fiatalt, akiket halomra lehet aprítani. A régi és új találkozásánál az sem zavarta nagyon az alkotókat, hogy a második, harmadik és negyedik rész cselekménye között csak pár nap telt el. Ez azért vicces, mert 26 gyilkosság után épeszű ember nem maradt volna a környéken. De Jarvisék maradtak, sőt, további nyaralók is érkeztek... és persze Jason sem pihent le.
De ne ragadjunk le ilyen apróságoknál, hiszen a sorozat a Péntek 13. – IV. rész: Utolsó fejezettel (Friday the 13th Part IV.: The Final Chapter, 1984) végre kapott egy félig újszerű epizódot. Azért félig, mert míg a Jarvis családhoz köthető történetszál kidolgozott és hús-vér embereknek tűnő karakterekkel örvendezteti meg a nézőt a sok sótlan tini után, addig a film másik fele – vagyis az utólag betoldott fiatal nyaralók – negyedszer is ugyanaz. Tom Savini visszatért a maszkmesteri posztra, vagyis legalább némi látványossággal tarkított „ugyanazt” kapunk, de az emlékezetünkben úgyis csak a film fináléja fog megmaradni. Egy gyerek győzi le Jasont. Vége a finálék fárasztó csihipuhijának, melynek során az addig rendíthetetlen Jasont ide-oda dobálják – a közhelyeken túllépve, a forgatókönyvíróknak sikerült kitalálni egy tényleg ötletes zárást. A kis Tommy ollót ragad és megtépázva saját haját, a fiatal Jasonná maszkírozza magát, aminek látványától megtorpan az igazi Jason. A meglepetéstől megbénult szörnyeteg pedig már könnyű préda, de mégsem ez a finálé nagy erőssége, hanem az ugyanebben a pillanatban Tommyból előtörő gonosz megjelenése, ahogy a már félholt Jasont ütlegeli féktelen haraggal. Nem tudni, mennyire volt szándékos ez akkor, de innen, több évtized távlatából már tudjuk, a szörnyben megjelenő kisgyerek és a kisgyerekben megjelenő szörnyeteg motívuma az, ami tovább éltette a sorozatot annak ellenére, hogy pont került a végére.
Jason „visszatér”
Bár a filmek bevételei ingadoztak, az alacsony gyártási költség minden esetben busás anyagi hasznot jelentett, ami csak még egy okkal több volt a széria életben tartására. És bár vastag bőr kellett hozzá, hogy az Utolsó fejezet címmel bemutatott negyedik rész után kevesebb mint egy évvel az ötödik is mozikba kerüljön, a fő döntéshozók nem teketóriáztak. Az Újrakezdés címmel (Friday the 13th Part V: A New Beginning) 1985-ben piacra dobott folytatás viszont mást ígért, nem is tehetett mást. De hogyan térjen vissza Jason, aki végleg meghalt? Ez okozta a fő dilemmát, de hamarosan megszületett a válasz: sehogy. Az ő helyét az Utolsó fejezetből megismert Tommy vette volna át, akiben már az említett fináléban megmutatkozott a benne rejlő „Jason”. Csakhogy ezzel kidobtak volna egy ikonikus, ráadásul jól jövedelmező figurát, amihez senkinek nem fűlött a foga, szóval a történetet kicsit finomították. A fiatal Tommyt alakító Corey Feldman már leszerződött egy hollywoodi produkcióba (Kincsvadászok, r.: Richard Donner), így őt csak egy kis szerep erejéig tudták megszerezni, majd ugrunk az időben nyolc évet, amikor a fiú még mindig pszichiátriai kezelés alatt áll a gyermekkori trauma miatt.
A felnőtt Tommy Jarvis megérkezik új lakhelyére, egy zöld környezetben épült intézetbe, ahol hamarosan szörnyű gyilkosság történik. Az egyik fiú bekattan és megöli az őt felidegesítő másik tizenéves ápoltat. Az eset mindenkit megrendít, Tommyra pedig dupla erővel törnek rá kényszerképzetei, amikben Jasont látja. Közben az intézet lakóinak a szomszéd tanya tulajdonosaival is meggyűlik a bajuk, akik nem szívesen látják a közelükben a „félnótás” társaságot. De hamarosan ennél sokkal nagyobb problémával kell szembenéznie mindenkinek. Eltelik még egy nap, és az emberek elkezdenek fogyatkozni. A film innentől lényegében semmiben nem tér el a már megszokottól, alig ötpercenként megölnek valakit, a közbülső idő pedig a gyilkosságok felvezetésével telik el.
És bár nem Tommy vette át Jason helyét, a film célja azért az, hogy a néző végig rá gyanakodjon. Így van ez a zárójelenetig, amikor kiderül, hogy egy vadidegen, konkrétan a film elején megölt ápolt apja vette fel a híres hokimaszkot, viszont a plusz poén ezután érkezett: az újból túlélő Tommy kórházban van és most először tud szembenézni a képzeletében élő Jasonnel, majd egy fiókból elővesz egy hokimaszkot és egy bozótvágót, amivel az ajtó mögé bújva várja a szobába lépő másik túlélőt. Ez lenne hát az új irány? Mégsem Tommy, de mégis Tommy? Most már a nézők sem tudták, mi is történik, és ennek megfelelően egyre kevesebben járultak a jegypénztárakhoz. De a stúdió nem csüggedt, biztosak voltak benne, hogy az új irány visszatereli az elkóborolt rajongókat, amire alig egy évet kellett várni...
