Gyerekeket helyezni egy olyan szituációba, ami felnőtt karakterekkel is kőkemény lenne, rendkívül hatásvadász dolog, ugyanakkor, ha kikapcsoljuk kritikusi szoftverünket, azt is be kell ismernünk: rendkívül hatásos is. A Buddha elsüllyedt szégyenében egy afganisztáni kislány kálváriáját mutatja be, és azonnal megfogja a nézőt. Az pedig csak hab a tortán, hogy egy másik értelmezési síkon is kiválóan működik.
Már a film címe is afféle kinyilatkoztatás. Elárulja, hogy itt bizony valami fontos problémára akarja felhívni a figyelmünket Hana Makhmalbaf, a fesztivál-kedvenc Makhmalbaf-família ifjú tagja. Nem is tévedünk, mivel már az első képsorok ezt támasztják alá: a nyitány a felrobbanó hatalmas Buddha-szoborról készült dokumentumfelvétellel azt sugallja, hogy egy olyan világ kerül bemutatásra, ahol a régi erkölcsi törvények teljesen porba hulltak, és minden a feje tetejére állt. Ebben a szituációban ismerkedünk meg Abbas-szal (Abbas Alijome), a bájos kislánnyal, akinek öccsére kéne vigyáznia, ő mégis úgy dönt, hogy inkább iskolába megy, hogy vicces történeteket hallhasson. A leányzó számára ekkor kezdődik az első misszió, ugyanis füzetet kell vennie. Ehhez pénz kell, az anya pedig nincs a közelben, így hősnőnk pár tojás eladásával próbál akkora összegre szert tenni a helyi piacon, amiből megvásárolhatja a hőn áhított irkát.
Miközben a csellengés során (neorealista módon) feltérképezi környezetét, folyamatosan a külvilág elutasításával találkozik. Az első küldetés végül sikerrel zárul, nagy nehezen összegyűlik a füzetre való, lehet indulni az iskolába, csakhogy az úton elvadult gyerekek ejtik fogságba őt, akik játékfegyvereikkel (lásd faágak) túszul ejtik, és kis híján megkövezik a jövevényt – csak úgy, játékból. A játék része az is, hogy felnőttektől tanult vádakat vágnak a túszok fejéhez (rágógumiztál, kilátszik a hajad a kendő alól), és szintén a nagyoktól ellesett eljárásokat alkalmazzák rajtuk (zacskót húznak a fejükre, barlangban tartják fogva őket). A legyek urát idéző gyerek-agresszivitást mégis átvészeli Abbas, de a folytatásban újabb akadályok gördülnek az útjába, a néző pedig nem győzi kapkodni a fejét, hogy mennyi lelki ereje van ennek a kis teremtésnek, hogy mindig képes továbblépni.
A Buddha elsüllyedt szégyenében néhány jelenete dokumentarista hitelességgel mutatja be a helyi társadalmat. Látjuk az emberek otthonát a barlangban, ahol kőkorszaki körülmények között élnek, gyerekeiket kutyaként kötik ki, hogy ne menjenek el, majd látjuk őket a piacon, feldarabolt állatok között, ahogy fásultan végzik munkájukat. Ebben a történetben azonban nem rajtuk, hanem a gyerekeken van a hangsúly, azon a generáción, amelyiket teljesen megrontott a háború, a betegesen konzervatív rendszer és az emberi gonoszság. A szülőkről nem is tudunk semmit, nem látjuk őket, valószínűleg valahol dolgoznak, míg a gyerekek megvívják kis csatáikat, melyek vért ugyan nem követelnek, de a lelket egész biztosan megölik. Ha van a filmnek hibája, az az, hogy Makhmalbaf, noha kiváló érzéke van a színészvezetéshez, néha túllépi a szentimentalizmus határát jelző vonalat. De ezt elnézően betudhatjuk azon bölcsesség és tapasztalat hiányának, ami klánja idősebb tagjait jellemzi.
A mű képi világa szikár, de olykor gyönyörű képeket tár elénk az operatőr. A zene hagy némi kívánnivalót maga után, viszont ez legyen a legkisebb baj, a bivalyerős jelenetek bőven kárpótolnak ezért. Az anyját keserűen hívó kislány, a háborúzó kisfiúk, a csapdába esett iskolás srác, a folyón hömpölygő, életet szimbolizáló papírhajó… ezek mind olyan képek, melyek jó darabig kísértik a befogadót, ahogy az a kiváló jelenet is, melyben hősnőnk visszarohan a „csatatérre” az elhagyott füzetéért. Ez a film mondanivalója szempontjából is fontos pillanat, miközben remekül fordítja ki a háborús drámákból ismert klisés megoldásokat. Ha már a sokat emlegetett füzetnél tartunk: a filmben ez a papírköteg válik Abbas megpróbáltatásainak jelképévé, amiből mindenki elvesz néhány lapot, miközben a lány tiszta tekintetében látszik, hogy lövése sincs arról, miért gonoszkodik vele mindenki – ő nem akar mást, csak eljutni abba a nyomorult iskolába. A füzet persze szimbólum, a kislány tisztaságának jelképe, értsd: Abbas élete még egy üres füzet, ami arra vár, hogy sorokkal teljen meg, de mielőtt ez megtörténne, már annyi megpróbáltatás éri ezt a bizonyos füzetet, hogy nem is értjük, hogy maradhat mégis egyben.
Nem véletlen, hogy a film az iráni modernizmus azon ismert darabjait juttatja eszünkbe, melyekben szintén kisgyerekek állnak a központban. Ilyen A biciklista, A tükör és főleg ilyen Kiarostami Hol a barátom háza? című műve, amellyel jó darabig hasonlóságot mutat a Buddha elsüllyedt szégyenében. Itt is egy nebuló látható, aki belső késztetést érez arra, hogy valami jót tegyen, ezért dacolva minden gátló tényezővel, megpróbálja véghez vinni célját. A cél pedig nem más, mint a küzdés maga, az út pedig maga az élet, amin minden viszontagság ellenére tovább kell menni. A film befejezése azonban nem pozitív, annak ellenére, hogy senki sem hal meg, mivel a lány kénytelen megadni magát, el kell fogadnia a játékszabályokat, és hullaként kell lerogynia a földre a háborúzó kisfiúk előtt, hogy utána tovább folytathassa vándorlását. Ismerős ez valahonnan? Naná! Antonioni Nagyításának feledhetetlen befejezésére utal ez a jelenet, csak itt nem a művész és a társadalom viszonya kerül a modernista boncasztalra.
A Buddha elsüllyedt szégyenében egy transzcendentális síkon is remekül működik, de annak is lebilincselő, élvezetes darab, aki nem mélyült el különösebben a modern iráni filmművészetben. Az élvezhetőségre persze nem a szó szoros értelmében kell gondolni, mert a film teljesen kicsavarja az ember lelkét, viszont feledhetetlen élménnyel ajándékoz meg mindenkit.
