Götz Spielmann eddigi csaknem 20 éves karrierje során mindössze négy alkotást termelt ki, a sorból épp a legutóbbi hozta meg számára a nemzetközi áttörést. A rendező Oscar-jelölt filmje olyan, mint amikor hóba izzó vasdarab hull: hideg fejjel mesél vágyról és bosszúról, megbocsátásról és szeretetről. Kaméleonként álcázza magát több műfajnak is, hogy végül egy tipikus fesztiválfilm váljon belőle, de elég erős ahhoz, hogy ez ne legyen baj.
Lehetett volna máshogy is. A Revans első fele azt sugallja, hogy itt az alulprezentált közép-kelet-európai bűnügyi film egy értékelhetőbb darabjával lesz dolgunk. Alex egy bécsi kupiban dolgozik mindenesként, és szerelmi viszonyba kezd Tamarával, az ukrán prostival. A lehengerlően undorító főnök egyre erőszakosabb lesz a lánnyal, ezért a pár menekülni kényszerül. A meneküléshez szükséges pénzmagot természetesen bankrablással kívánják előteremteni, azonban egy eltévedt golyó a boldogság reményétől is megfosztja őket. Miután az ukrán vendégmunkás holtan marad a kocsiban, a cím ismeretében a néző előbb-utóbb földre zuhanó holttestet vizionál, Spielmann azonban félidőben ösvényt vált: lassan gördülő Peckinpah-hommage helyett lassan gördülő művészfilmet látunk, mely a maga sajátos módján felülírja a bosszú fogalmát, miközben ugyankkor a generációváltásról szóló parabola is lesz.
Alex ugyanis visszatér nagyapja vidéki házába, hogy segítsen az öregnek a téli tüzelőt felaprítani, miközben éjszakánként egy Susanne nevű nőt tesz közepesen állatias módon magáévá annak kifejezett kérésére – aki azonban a Tamarát meggyilkoló, bűntudattól sújtott rendőr felesége. Mielőtt a bűnügy szappanoperába csúszna, a rendező erős féket nyom, így az addig sem egy expresszvonat sebességével pörgő film még lassúbb lesz (ami nem jelenti azt, hogy unalmas is).
Alex a kemény fizikai munka során nemcsak a fát dolgozza fel, egész addigi élete is eltűnik, miközben csendben közelebb sodródik nagyapjához, akinek életvitele és szemlélete viszont hozzá kerülnek közel; a bosszú, mint opció azonban Damoklész kardjaként lebeg végig a szereplők feje fölött. Így a vásznon a thriller, a melodráma és a heimatfilm sajátos keveréke fut, melyet mintha egy kevésbé keserű Haneke vezényelt volna le. Ritka, de hangsúlyos kameramozgások, kizárólag diegetikus, zene nélküli hangsáv, jól átlátható, minimalistára hangszerelt történetvezetés, fatalisztikus felhangok, megkapóan egyszerű, de éppen ezért működő szimbólumok.
A film igazi lelke azonban mégis főszereplője, Johannes Krisch, aki egy alpesi lavina intenzitásával és egy kőtömb mozdulatlanságával jeleníti meg karaktere dühödt rezignáltságát, szinte mimika nélkül mond el mindent figurájáról. Játékstílusa és fizimiskája együttesen egy Bruce Willis-hasonmásverseny biztos befutójává tennék, azonban ő az a színész, akiben egy rendező a végsőkig bízhat, karizmája szinte égeti a vásznat. Mellette még a legutóbb épp Spielmann Antares című filmjében feltűnő Johannes Thannheiser brillírozik, aki átütő erővel és meglepően finom humorral hozza a házsártos, kissé szűklátókörű, de egyértelműen értéket képviselő nagypapa figuráját. Minden mozdulata, mondata, nézése autentikusnak hat, de jó érzékkel a háttérben és összhangban marad az unokáját alakító színésszel. Mellettük még a csaknem szimbolikussá üresített táj válik kiemelkedő szereplővé: az út, amiről le kell térni, az erdő, amin a gyógyulás felé kell átvágni, az egymást keresztező (sors)ösvények, a bűnöket és haragot elnyelő tó. Martin Gschlacht operatőr kiemelkedő érzékenységgel mutatja meg a környezet minden rezdülését: a film koncepciója mentén kiüresít, de egyben a részleteket is megragadja, így a képek élővé válhatnak. A néző nem fuldoklik a művészieskedő giccsben, az a két követő felvétel pedig, amikor Alex egy elemlámpával a kezében átvág az erdőn, tanítanivaló.
A Revans legfőbb negatívuma ritmusában keresendő, a második félidő indokolatlanul elnyújtott, azonban ha sikerül felvennünk a tempót, akkor ez egy kevésbé zavaró tényező. Amilyen eltökéltséggel aprítja hősünk a tüzelőt, olyan eltökélten vezet minket keresztül Spielmann az elbeszélés rengetegén, bízva története és elképzelése erejében, és nem fél az iróniától, ami végső soron megmenti darabját az art-sziruptól. Mert azt megszoktuk, hogy egy fesztiválfilmben az egymás nevét alig ismerő párok előbb-utóbb a konyhaasztalon (vagy egyéb bútoron) kötnek ki vadul lihegve egymás fülébe, ám ugyanilyen természetes, hogy mi ezt hidegen tálalva kapjuk, a fix kistotálok az érzelmi azonosulás esélyét sem hagyják kibontakozni bennünk, ami hosszútávon azért elég unalmas és öncélú. Azonban a kötelező lihegős-feltárulkozós jelenet után a film képes olyan finom humorral megszólalni, mely árnyal, építi a hatást ahelyett, hogy rombolná – és éppen itt rejlik a Revans ereje. Tudatosan konstruált, alaposan átgondolt alkotás, mely több szinten is képes megszólalni, erejével nem taglózza le a nézőt, hanem közel engedi magához. Azonban kétségtelen, hogy minden erénye mellett a film ugyanarra a sorsa van ítélve, mint a hullámok a tó vízén: attól szépek, hogy láthatjuk őket, mielőtt végleg eltűnnének.
