Meglepetések és klisék

Avagy mire táncol Hollywood?

Valljuk be, hadilábon állunk a filmzenével. Ha álmunkból verne fel a kultúrkommandó, nem biztos, hogy fejből elfütyülnénk a Rettenthetetlen vagy a Gladiátor zenéjét. Mintha a filmslágerek taktusai utcahossznyi hátránnyal indulnának a képekkel szemben. Időnként megveszünk egy-egy soundtracket, hogy lelkiismeretünket csillapítsuk valahogy, de azon túl csak a süket semmi. És akad néhány vakmerő, aki kapásból rávágja: Vangelis, James Horner, Hans Zimmer.

Tegyük hozzá mindjárt az elején: a helyzet azért nem reménytelen. Nem is lehet, ha például a Titanic soundtrackjéből 36 millió eladott példányt regisztráltak. Persze miért épp ez maradt volna ki a film körüli globális hisztériából? James Horner és a Titanic hajókürtjeként becézett Celin Dion tette a dolgát: érzelmes, fülbemászó, könnyed slágerzenét nyomtak a tragédiától fénylő képek mögé, mely meg is termelte a maga Oscarjait. De van, akinek a történet jóval korábban kezdődik, talán John Williams győzedelmes fúvósaival, amelyek mindmáig felidézhetően vezették be a világraszóló űrmesét, a Star Wars-t. A Mesternek a befutott taktusok egy nem mindennapi karrier kezdetét is jelezték, hiszen később olyan klasszikusoknál bábáskodhatott, mint a Superman, az Indiana Jones-trilógia, Reszkessetek betörők, Jurassic Parc vagy a Ryan közlegény megmentése. Persze ezek már nem szóltak akkorát, kivéve talán az Oscarig fejlődő Schindler listáját, de Hollywoodban ez nem is mindig fontos. Elég ha száz munkából egy-kettő megragad, a többi tisztességes iparosmunka, futószalag nyolctól nyolcig.

A filmzene többnyire a jól átgondolt reklámhadjárat része. Egy-egy nagyobb produkciónak ugyanis kötelező megnyernie vagy a jól jegyzett mesteremberek valamelyikét (akció esetén talán Hans Zimmer, romantika esetén James Horner, rajzfilm Alan Menken stb.) vagy egy épp felkapott sztárzenészt. A tét ugyanis nem kevés: egy jól komponált betétdal, illetve a kötelező videoklip a film kötelező jeleneteivel megspékelve már azelőtt eladhatja a filmet, mielőtt még a mozitermekbe kerülne. Esetleg egy gyenge kezdésnek adhat dollármilliókban számolható lendületet. Az árukapcsolás mindkét félnek kifizetődő: a zenészt a film sikere, a filmet pedig a zene sikere terelgetheti biztos révbe. Sőt, a filmvászonnal addig csak kacérkodó sztárzenész akár a film egyik „szereplőjévé” is válhat arra a néhány percre, hiszen a klipben finoman összemosódnak a határok. Robbie Williams Queen-feldolgozása már azelőtt pergett a mozikban, mielőtt a Knight's Tale plakátjai megjelentek volna természetesen „korhű” jelmezekben. Liv Tyler az Armageddon csöpögős betétdaláért cserébe néhány pillanatra belophatta magát a világmegmentés körüli cécóba. Az megint más kérdés, hogy a film buktája után egy emberként szégyellte magát az Aerosmith legénysége, hogy engedték magukat rábeszélni.

Már nem is tudni, melyik volt hamarabb Bryan Adams sikerdala (Everything I Do, I Do it for You) vagy maga a film (Robin Hood). A Terminator második részét alig lehet elképzelni a film idejében húzó bandaként számon tartott Guns 'n Roses dübörgős slágere nélkül, a You Could Be Mine nélkül. A klipben a filmrészletek mellett még maga Arnie is feltűnik, amint a Guns 'n Roses koncertjén teljesíti legújabb küldetését. Talán nem is kell jobb példa a jó üzlet reményében létrejövő „összefonódásokra”. Ilyenkor nem csak a soundtrack jelent bombaüzletet, de felbukkantak a már a „film által inspirált” slágergyűjtemények is, mely további bevételforrásokat jelent.

Egy-egy sikerfilm képes nagynevű szólistákat is összeboronálni: a Halálos fegyver harmadik része betétdalának érdekében Sting és Eric Clapton állt össze, hogy egy unplugged-ízű, blues-os dalt rittyentsenek a megkapó főcím alá, a csodálatos It's probably me-t. A három testőr legfrissebb feldolgozása pedig Stinget, Rod Stewartot és Bryan Adamset terelte össze a tuti siker érdekében, azonban a szirupos dal ebben az esetben nem segített (One For All, All For Love). Könnyen megtörténhet, hogy néha egy-egy népszerű zenekar zenéje visz el egy-egy filmet. A Queen dalai nélkül egész biztosan nem vált volna slágerfilmmé a Hegylakó, hiszen olyan slágerek „reklámozták” a rádiókban és zenés csatornákon, mint a Princes of the Universe vagy a Who Wants To Live Forever.

A folytatásra aspiráló filmek idejében igyekeznek könnyen beazonosítható kísérőzenére szert tenni, amely mintegy védjegyként követi őket. Így tett a Mission Impossible is, amely a tévésorozat főcímének zenéjét turbózta fel a fél U2 legénységgel. Hasonló elv alapján működik a James Bond-sorozat is, annyi különbséggel, hogy a klasszikus John Barry főtémát időnként aktualizálják (vagy teljesen elfelejtik, mint a Goldeneye esetén), új irányzatok menő taktusaival frissítik fel. Mint ahogy az sem mindegy, hogy melyik sztár énekli el a főcímdalt. A kilencvenes években ebben a megtiszteltetésben Tina Turner (Bono és The Edge szerzeményét), Sherryl Crowe és a Garbage részesülhetett, akik cserében szintén videoklipet forgathattak a 007 filmrészleteivel. Ugyanígy válhat slágerré egy-egy jobb tévésorozat zenéje is. A Twin Peaks zenéje jóval nagyobb népszerűségre tett szert, mint a sorozat maga, de az X-akták rejtélyes, sejtelmes zenéje sem maradt a várakozások alatt. A legnagyobb sikert azonban egy bizonyos Vonda Shepard könyvelhette el, aki szinte a teljes névtelenségből lépett elő az Ally McBeal sikere révén. A három kazettányi válogatás az eladási listák tetejét ostromolta, köszönhetően annak is, hogy a sorozat önálló részként, már-már külön „szereplőként” vonultatta fel a betétdalokat. Ugyanez történt LeAnn Rimes mélyzuhanásba kezdett karrierjével, amíg a Sakáltanya kölcsön nem vette néhány dalát. A Can't Fight the Moonlight viszont így újra a csúcsra repülhetett, s a tinilányok a lemezt is elkapkodták. Az sem véletlen, ha a sikerzenészek egy-egy ismeretterjesztő sorozat teljes zenei anyagát vállalják el, majd adják ki külön albumként (Sting, Peter Gabriel).

A kilencvenes években azonban a tuti sikert a rajzfilmek jelentették. Az 1949-ben született Alan Menken nem kevesebb mint nyolc szobrocskát gyűjthetett be a számtalan nevezés mellett. 1992-ben például a mindenki által befutónak tippelt Bodyguard (Több mint testőr) betétdalai elől vitte el a pálmát. A kilencvenes évek közepére olyannyira hálás feladattá vált a Disney-filmek zenéjének komponálása, hogy Elton John és Phil Collins (korábban Oscar a Two Hearts betétdalért) is egy-egy albumnyi anyagot írt Az Oroszlánkirály és a Tarzan „mögé”. A kilencvenes évek zenés Oscarjai között csak egyetlen magyar vonatkozásút találunk. Gabriel Yared Az angol beteghez a Muzsikás együttes Szerelem, szerelem című dalát és Sebestyén Márta hangját „használta" fel főtémaként. Indoklásában többek között az is szerepelt, hogy a dal első hallásra úgy hangzott, mintha arabul szólt volna.

A nagyiparosok közül az akciófilmekre specializálódott Hans Zimmer mintegy 95 filmnek komponált zenét az utóbbi két évtizedben. Ezek közül a legmaradandóbb talán az Esőemberhez írt munka, amely finom ritmusaival és a főtéma fülbemászó taktusaival a nevezésig vitte. (Zimmer többek között a Gladiátor, a Lesz még így se!, a Hannibál, a Pearl Harbor és a Mission Impossible zenéjéért felelős). Az önmagát variáló James Horner öt nevezésig vitte, és mintegy 122 filmnek szerezte a zenéjét. Többek között az Ellenség a kapuknál, A Grincs, Viharzóna, Apolló 13, Rettenthetetlen, A bolygó neve: halál. Az 1929-ben született Jerry Goldsmith Hollywood rutinkirálya (Oscar-díjat az 1976-ban készült Ómen kapcsán kapott) csuklóból képes bármilyen produkcióhoz megfelelő kísérőzenét rittyenteni. 254 megbízása közül az Árnyék nélkül, Szigorúan bizalmas, Az átok, A múmia és az Elemi ösztönt említhetjük. Semmiképp sem maradhat ki a spagetti-western óriása, Ennio Morricone (Volt egyszer egy vadnyugat, Egy marék dollárért), aki viszont csak egy nevezésig vitte, méghozzá az Aki legyőzte Al Caponét című filmmel.

Van, amikor a zene kifejezetten hátrányos lehet, még akkor is, ha úgymond nagyon körültekintően jártak el a producerek. Mostanság divat, hogy a régi korokat felelevenítő filmekhez nem korhű dallamokat kapcsolnak, mint ahogy ezt eddig, főként az irodalmi művek filmes adaptációjánál megszokhattuk. De ugyanilyen jól nevelten mondja fel a leckét a Forrest Gump is, mikor is a film által felidézett fontosabb eseményekhez a megfelelő slágereket ragasztják. A Knight's Tale viszont a Queen ősslágerét felhasználó főcímével alaposan mellélőtt. Ugyanis a középkori lovagi tornákat idézni próbáló képek és a We Will Rock You taktusaira tapsoló „tömeg” látványa sehogy sem passzol, az ellentmondás minduntalan „felébreszti” a nézőt: nem a cselekmény idejében jár, hanem valamilyen korokat átívelő katyvaszban. Ugyanezt súlyosbítja a szintén jelenkori zenére koreografált középkori táncjelenet is. Az alkotókat talán a Doktor Zsiványok (Plunkett and Madeane) példája motiválhatta, ott ugyanis a 18. századot megjelenítő erőteljes képeknek különös hangsúlyt és lendületet adott a techno és a dance elemeit is feldolgozó modern zene. Ott viszont a képek hitelét pillanatig sem kérdőjelezte meg a tolakodó zene.

A klisékkel dolgozó Hollywood azonban többnyire nem tartogat efféle „meglepetéseket”. Már a néhány mondatos szinopszis után borítékolni lehet, hogy egy-egy soundtrackre milyen stílus és milyen előadó férhet fel. Csak néhány kiragadott példa. A Mátrix futurisztikus akciótörténete nyilván vonzotta a legújabb irányzatokban dübörgő zenekarokat Marilyn Mansontól a Rammsteinig. A Fenomén soundtrackje amolyan izgalmas blues-os találkozó lett (Clapton, J. J. Cale, Taj Mahal stb.), mely keserédesek valószínűleg a mondanivaló mélységét húzzák alá. Külön tanulmányt igényelnének Tarantino válogatásai, melyekkel filmjének sötét humorát domborítja ki. Ugyanígy ki lehet sakkozni, milyen válogatások születhetnek tinikomédia, horror vagy latino-szerelmi románc esetén. Egy biztos: a Flashdance és a Dirty Dancing napja, ha csak átmenetileg is, de leáldozott. Amikor egy-egy sikerfilm zenéje egész generációkat bolondított, és divathullámot indított el. A mostani milliók mögött már nincs efféle „konszenzus”, legfeljebb pillanatnyi hóbortok diktálnak.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.