A világhírű zseni-apu árnyékában felnövő gyerekek gyötrelme nem túl friss téma; a színházat, irodalmat, táncot és még sok egyebet egy összművészeti csokorban piros pántlikával átkötöző film ötlete talán még régebbi; az öregedő, de rég elveszett hangját mintha megtalálni tűnő Coppola azonban magáévá – és érdekessé – tudja tenni a tartalmat és a formát is.
A sokéves kihagyás után készült Youth Without Youth című Eliade-adaptáció minden érdekessége ellenére még roppant kusza volt: mintha a hetvenes években zseniálisakat alkotó Francis Fordnak újra kellett volna tanulnia filmül beszélni. A hasonló stílusban készült, de már saját forgatókönyv alapján létrehozott Tetro már sokkal magabiztosabban építkezik. Ki tudja, egy buñueli, vénkori (újra)lángolásnak leszünk, vagyunk tanúi? Adja az Isten!
Bennie Tetrocini, a pelyhedző állú 18 éves New Yorkból Buenos Airesbe érkezik, hogy megkeresse rég eltűnt testvérét, Angelót. Angelo helyett annak megsavanyodott, megkeseredett kópiáját, Tetrót találja, aki hatalmas erőfeszítésekkel titkolja múltját és erősen ambivalens módon viszonyul testvéréhez. Lassan derülnek ki a titkok a múltból: a világhírű karmester apa hatása az egész családra, Tetro balesete, amiben meghalt édesanyja, az apa által elorozott barátnő, és így tovább. A múltfeltárásban nagy szerepe van annak, hogy Bennie rábukkan testvére írásaira és képes dekódolni őket. A szövegeket végül színdarabbá állítja össze, aminek végén szimbolikusan megöli az apát.
Coppola (ezúttal) jól választott: a szerepre tökéletes Vincent Gallo robbanékonyan formálja meg Tetrót, ugyanis Gallo maga is egy ellentmondásos, több művészetben alkotó figura, aki Tetróhoz hasonlóan egyszercsak hirtelen beszüntette az alkotást (azzal a felkiáltással hagyta abba a festészetet, hogy „tagadja meg az emberektől az ő szép képeit”). A Bennie-t megformáló fiatal Alden Ehrenreich mintha DiCaprio feljavított és újrakiadott verziója lenne, s még az öregedő Klaus Maria Brandauernek is futja egy örömjátékra az apuka szerepében.
Szüksége van-e a zseninek elismerésre? Megfér-e két zseni (két egó) egymás mellett? Mitől, mennyi személyességtől lesz jó egy darab (film, regény, balett stb.)? Öröklődik-e a tehetség? Ezeket és hasonló kérdéseket tematizál Coppola, meglehetős érzékenységgel. Nem kell sok utánolvasás és a probléma magját megtalálhatjuk saját családjában: dinasztiájuk hatalmas (apja zeneszerző, lánya szintén rendező stb.) és büszkélkedhet egy-két érdekes esettel (pl. Nicolas Cage is Coppolának született). A rendező emellé vágja be párhuzamosan a szörnyű családi titkot, amely végül a fiktív, de izgalmasnak tűnő Patagónia színházi fesztivál díjkiosztóján robban, ahol Bennie és Tetro közös darabja nyerne. Nos, igen. Az apáknak vesznie kell, helyet kell kapjon az új tehetség – amely viszont nemcsak genetikailag köszönhet mindent apjának, hanem az ihletet adó szenvedés miatt is.
Buenos Aires legeurópaibb negyedének (La Boca) és bohém művészközösségeinek bevonásától igencsak Almodóvaros felhangokat kap az amúgy is egy picit a Mindent anyámrólra hasonlító film, hálistennek a harsány színészvezetés és színvilág elmarad, Mihai Mălaimare operatőr kivételes ízléssel oldja meg a lomhán mozgó narratívához és borongós hangulathoz kitűnően passzoló fekete-fehér fényképezést, ráadásul úgy, hogy az digitális mivolta ellenére is tényleg filmszerű marad. Ezt a sokszor neo-noiros hangulatot szakítják meg a más képarányú, színes emlékezés-jelenetek, amelyek a végére átmennek operás-balettes giccsbe (igen, vettük a lapot: a múlt elevenebben él, mint a fakó jelen).
A Coppola-comeback, úgy tűnik, fokozatos: az igazán zseniális öregkori filmre még várni kell. Addigis itt a Tetro, amely nagyon kellemes film, személyes, s mégiscsak egészen kicsit szenveleg; s akinek kétségei voltak Vincent Gallo (színészi) zsenialitását illetően, az most félreteheti azokat. És van élet a Nagy Öreg árnyékában: Francis Ford és Sofia (legalábbis látszólag) jól megférnek egymás mellett a porondon.
