A Szex, hazugság, videó sikerére mindenki felfigyelt. A függetlenfilm pár év alatt az intellektuális tömegek ópiuma lett: a látványorientált, gyakran „ostoba” hollywoodi megapicek ellentétének kiáltották ki, amely ötletes, különc, egyedi, ám mégis fogyasztható. A függetlenek azonban egyre inkább függővé váltak: nem Hollywood, hanem a siker függőivé – a bevételt és a sikert nem feltétlenül a film esztétikai értéke, hanem a film pozicionálása hozta el.
Weinsteinék egyelőre két lábbal Függetlenfölde talaján maradtak. Folytatták lehetőleg kisköltségvetésű, ingyen hírverésre és szóbeszédre alapozott, bevált forgalmazási eljárásukat. Évente pár filmre fókuszáltak, amit a szociális, nemi, vagy generációs (kis)közösségre specializált terjesztéssel vittek sikerre. Sőt, tehetségkutató sikerszériájukat is folytatták, és 1992-ben „megadták” a világnak elsőszámú művészét és blöff-mesterét: Quentin Tarantinót.
A Tarantino szűkebb értelemben véve egyetlen igazi függetlenfilmjének számító Kutyaszorítóban azonban nem lett kasszasiker: közel 3 millió dollárt hozott, és kreatív revizionizmusáért járó szélesebb elismertségét csak a Ponyvaregény sikere után kapta meg. Ám a filmkészítőkre tett hatása – karöltve Soderbergh-gel – nyilvánvalóvá vált. Egy tisztességes függetlenfilm-rajongó a 80-as években Jarmusch-ra, és az európai hatásokban dagonyázó arthouse-filmekre esküdött. Tarantino – és nem sokkal később a Coen-tesók – színrelépése után a popkultúra- és az anti-art-, midcult-filmek koronázhatták magukat kiskirállyá. Talán nem meglepő, de a Miramax ebből is kivette a részét: 1990-ben például Stephen Frears amerikai bemutatkozását, a kisrealista neo-noirt cinikus humorba és enyhén melankolikus atmoszférába csomagoló Svindlereket (The Grifters) vitte el Oscar-jelölésig, és 13 millió dolláros bevételig.
Igaz, a Miramax-legendárium anekdotáival ellentétben, Weinsteinék ritká(bba)n kockáztattak a 90-es évektől kezdve. Frearst a Veszedelmes viszonyok elsöprő sikere után importálták az újvilágba, és az olyan presztízsfilmjeiket is, mint pl. a Zongoralecke (The Piano, 1933), már nemzetközi (de minimum európai) szinten befutott rendezők jegyezték. Jane Campion ekkor már Cannes-i díjazott volt, és jellemző módon, a hardcore művészfilmesnek számító Abbas Kiarostami filmjét is (Az olajfák alatt / Zire darakhatan zeyton, 1994) „csak” az iráni rendező nemzetközi felfedezése (Close-up, 1990) után vállaltak be. Ám tagadhatatlan, hogy Weisteinék a művészmozik minőségi programszállítói maradtak, és az is, hogy egyes alkotók, mint pl. a tengő-lengő életérzés leghumorosabb megrajzolását ujjgyakorlatként abszolváló Kevin Smith (Shop-stop / Clerks., 1994) sem biztos, hogy elkezdhette volna pályáját nélkülük.
Mint minden forgalmazó céget, a Miramaxot is elsősorban a profit vezérelte. Már 1988-ban, egy 25 millió dolláros brit kölcsönnek köszönhetően legyártották egyik első filmjüket, a – nomen est omen – Scandal c., 1963-as angol politikai botrányon alapuló szenzáció-mozit. A gyártással megnő a kockázat, nagyobb lesz a befektetett pénz, viszont a nyereségből való részesedés is. A minél nagyobb profit csábító, ám veszélyes szirénje olyan alaptőkét kíván, amit csak a több ágazatban érdekelt, konglomerátumokba tagozódó nagy stúdiók tudnak biztosítani. 1993-ban 60-80 millió dollárért árusították ki a Miramaxot annak a hollywoodi megacégnek, amely hitvallásában, szerkezetében, és érdekeltségében a lehető legtávolabb helyezkedett el a Miramaxtól. A New Line-nal egyetemben Weinsteinék is betagozódtak Hollywoodba, és a Disney alvállalataként működtek tovább.
A függetlenfilmesek hübrisze
Szükségszerűség az új tudás anyja. Azaz, kényszerhelyzet kreativitást szül: ilyenek voltak a nagy stúdiókat megszégyenítő megakampányok, és a hollywoodi konglomerátumokhoz való önkéntes átigazolás is ennek tudható be (már ha nem akarunk magánéletekben és személyiségekben vájkálni, ahogy azt Peter Biskind teszi Down and Dirty Pictures1 c. könyvében, pénzsóvárságnak tudva be Weinsteinék integrálódási döntését). Ám tény, hogy elkerülhetetlen lépést tettek meg ezzel. A Hollywoodi Nagyok a 90-as évek folyamán sorra hozták létre függetlenfilmmel foglalkozó alrészlegeiket, amelyek jókora pénzügyi és helyzeti előnnyel indultak a szintén egyre inkább sikerorientált, sztárvezérelt és piaci törvények alapján működő függetlenfilm-gyártásban. Nem utolsósorban pedig megalapozták azt az indie-fogalmat, amely félúton jár a popkultúra és a művészmozi között, általában épp csak annyit csavarva a konvenciókon, hogy az eladható maradjon.
Weinsteinéknek azért nagyrészt megmaradt a szabadsága a Disney-n belül is – egy-egy produkció 12 millió dolláros költségvetéséig. Örömmel követték hát a függetlenfilmesek hübriszét: a gyártásban való aktív részvételt. A Miramax cserekereskedelembe kezdett Hollywooddal: a fél-függetlenek (Fox Searchlight Pictures, Focus Features, stb.) átvették az – elsősorban a Miramax által – kialakított forgalmazási technikákat, Weinsteinék pedig eltulajdonították az álomgyár megalomániáját. Lépésről lépésre ölték kifogyhatatlannak tűnő pénzmagjukat all-star megamelodrámákba (Az angol beteg), indie blockbusterekbe (Ponyvaregény), ill. különcként eladott, ám fájdalmasan konvencionális műfajdarabokba (Szerelmes Shakespeare). Nem is véletlen, hogy a filmkritika-részleg is gyanút fogott a bennfentes irodalmi humorral kibélelt film kapcsán: az „indie” már elsősorban nem esztétikai, de mégcsak nem is az ipari hovatartozásra utaló kategória, hanem szimpla, ám annál jövedelmezőbb marketing-besorolás. Hiába, Hollywood mindig is abból tartotta fenn magát, hogy az ellene lázadókat, és azok innovációit bekebelezte és popularizálta.
A felszínen minden napfényes volt. A Miramax glóriáját azonban inkább egy-két látványos sikerfilm táplálta, mintsem összteljesítménye. A háttérben az 1992-ben alapított, és a közszerepléstől ódzkodó Bob Weinstein vezette Dimension Films gyártotta kíméletlenül a hasznot, „alacsony profilú” műfajfilmekkel és franchise-okkal (Holló / The Crow, A kukorica gyermekei / Children of the Corn, Sikoly / Scream, Horrorra akadva / Scary Movie, Kémkölykök / Spy Kids). A Disney és a Miramax így megtarthatta magának a minőség garanciájának tekintett, Oscar-díjesőt hozó filmeket, mely díjesők azért kisebb vagy nagyobb részben az agresszív médiakampány és az Akadémia tagjainak ingyen küldözgetett kópiák által fialt eredmények voltak (Chicago). Lám, a 90-es évek második felének mezőnyéből nem is feltétlen ezekre a díjazottakra, hanem olyan „vesztesekre” emlékszünk manapság, mint a Coen-mestermű, a Fargo vagy a háborús műfaj realizmusigényét alapvetően megváltoztató Ryan közlegény megmentése.
A Disney-vel való kapcsolat alig két évig maradt problémamentes. Hiába Harvey híresen elviselhetetlen természete, a probléma a Miramax botránycentrikus politikájának és a Disney fő pénzügyi támogatóinak összeférhetetlenségéből eredt. Utóbbiak szinte egytől egyig konzervatív, vallásos személyiségek és szervezetek lévén, a Disney-t családi filmes, a jó öreg, bejáratott amerikai értékeket propagáló alkotásai miatt szerették, nem pedig olyan ordítóan közönségcsalogató művek miatt, mint az egy homoszexuális pap kalandjait kissé didaktikus módon feldolgozó Pap (Priest, r. Antonia Bird, 1994), vagy a keresztény dogma-térképet néha kiszámítható, néha kreatív és humoros módon átrajzoló Dogma (r. Kevin Smith, 1999). Ez utóbbit végül nem is forgalmazhatta a Miramax, újra fel kellett vásárolnia a filmet – csakúgy, mint a belvárosi fiatalok életét kendőzetlenül bemutató, a Ken Park előképének tekintett Kölyköket (mindkettőt r. Larry Clark, 2002, ill. 1995) –, új, ideiglenes céget alapítva. Ahogy várható volt, végül elszakadt az a bizonyos pénzügyi cérna, amely összetartotta a két vállalatot: a Fahrenheit 9/11-et övező viták után a Weinstein testvérek istenhozzádot mondtak Miki egérnek és társainak, és immár másodszor alapítottak vállalkozást: a The Weinstein Companyt. Magukkal vitték a Dimension Films-et, és a franchise-ok jogait, Disney-éknek pedig maradt a Miramax, amely a 90-es években maga is márkanévvé vált.
Ollókezű Harvey
A 2000-es évekre a hagyományokkal bátran szembemenő, és más stúdiók által elutasított filmeket könyörtelenül sikerre vivő Miramax megzabolázta magát. Inkább hasonlított már egy tehetséggondozó istállóra, mintsem elfeledett filmek védőszentjére. Váratlan „bombasikerek” akadtak még (ld. Az élet szép), de a nagyköltségvetésű beruházások mellett (pl. Hideghegy, New York bandái) inkább visszatérő alkotók egy-egy korábbi sikert meglovagló alkotásait láthatjuk. A Weinstein-testvérek gyakran a Disney-szerződéshez igazították a bemutatási naplójukat: az adott év nyereségei alapján akár 30%-os bónusz járt nekik, ezért egy-egy filmet gyakran csúsztattak el évekkel, ha telítődött a maximalizálható nyereség. Erre a sorsra jutott a két évig dobozban heverő Hős (Ying xiong / Hero, 2002) is – Harvey-ék egyébként sem ápoltak mély barátságot a keleti filmekkel, amiket gyakran megvágtak, vagy úgy szinkronizáltak, hogy a nem „piacképes” tartalmakat elmismásolják. Egészen A vadon hercegnője c. animéig, amikoris a Ghibli stúdió egy igazi katanát küldött Harveynak, az alábbi üzenettel: „No cuts.”2
Harveyban bizonyára egy rendező veszett el, igaz, jó mélyen és nem véletlenül: két korai rendezési kísérlete csúfos kudarc volt. Azon alkotók, akik megbékéltek Harvey vágói ambícióval, keresve sem találhattak volna jobb társat a harcos testvéreknél, ám az utóbbi időkben személyes – és reklámozási – konfliktusok miatt olyan prominens rendezők is elhagyták a Weinstein-almot, mint pl. Kevin Smith, aki azt is megengedhette magának, amikor épp kifogyott a füves és szexista viccekből, hogy egy fél filmen keresztül a Miramaxon, és „gagyi” műfajfilmjein poénkodjon. A Miramax ezalatt, Ollókezű Harvey és Néma Bob távozása után visszatért a régi kerékvágásba. A korábban a külföldi forgalmazásért felelős Daniel Battsek foglalta el Harvey rettegett irodáját, aki évente kevesebb és kisebb büdzséjű filmet dobott piacra. A beruházás helyett a beszerzés lett a vezérelv; újfent az a legendás válogatási érzék, ami igyekszik kerülni a megaprodukciókat, és megtalálni a túlpörgött piacon a kisszámú értéket.
A szolid célkitűzésű, kispályás műremekek (pl. Hollywoodland, Adventureland) ugyanúgy megfértek egymással, mint a Battsek által preferált irodalmi adaptációk (Vakság, Kétely). Az Oscar-maratonban továbbra sem szándékoztak lemaradni, és a 2007-es év jelezte, hogy él még a hírhedt Miramax-szellem: a Paramount Vantage-dzsel közösen jegyzett Vérző olaj, ill. a Coen-tesók véresen „néma” és formabontó McCarthy-adaptációja, a Nem vénnek való vidék – Ben Affleck rendezői debütálásával, a Hideg nyomonnal egyetemben – tarolt, mind a kritikusok, mind a közönség soraiban. Igaz, élni élt, de virulásra már nem futotta a tehetséggondozás és váratlan sikerek szellemének. 2007 kérészéletű utóvirágzását két évvel később több financiális bukta nyeste le: Michelle Pfeiffer kurtizán-reneszánsza, az „annyira szép, hogy már üres” Chéri vagy a pusztán De Niro játéka miatt méltatott Mindenki megvan is inkább A csíkos pizsamás fiú által megkezdett művészgiccs-vonalat, mintsem a kasszát gyarapította.
Többek között az ezekhez hasonló csendes bukások vezettek odáig, hogy a Disney szép lassan leépítette a Miramaxot: 2009-ben az alkalmazottak számát 70%-kal csökkentették (többek közt Battsek is repült), párhuzamosan azzal, hogy három, azaz 3 filmre maximalizálták az évente piacra dobható filmek összegét. Majd 2010 januárjától kezdve teljesen beolvasztották az egykor függetlenfilmes élharcost a Disney-vállalatparkba, mivel Mickey-éknek „már nem volt alapstratégiája” Miramax-filmekbe fektetni. Talán nem véletlen, hogy a saját cégükkel botladozó, és más iparágakban (pl. divat, könyvkiadás) pénzmag-menedéket kereső3 Weinstein tesók is felkapták a fejüket arra a lehetőségre, hogy visszavásárolják régi, édes otthonukat. A legfrissebb hírek szerint akár 700 millióig is elmenne az a The Weinstein Company, amely még egyetlen igazi kasszasikert sem tudott felmutatni 5 éves, szolid sikerek és bukások által övezett pályafutása során.
A művészek panaszai és az „igazi” függetlenfilmes múltat visszasíró kritikusok éles nyelvű megnyilvánulásai ellenére Weinsteinék működésének történelemformáló oldala tagadhatatlan. Ők azok, akikről még mindig mindenkinek van véleménye. Ellentmondásos megítélésük annak bizonyítéka, hogy hangoztatott emberi „hibáik” ellenére (vagy okán) is nagy egyéniségek – filmtörténeti jelentőségük pedig megkérdőjelezhetetlen. Talán mindenki jól járna, ha Weinsteinék a Miramax égisze alatt újra arra koncentrálnának, amihez igazán értenek: a promováláshoz és az ígéretes tehetségek felkutatásához. És akkor, talán, újra frigyre léphetne üzlet és művészet. Még ha csak így, ebben a sorrendben is.
Felhasznált irodalom:
- Biskind, Peter: Down and dirty pictures
- King, Geoff: American Independent Cinema
- Perren, Alisa: sex, lies and marketing - Miramax and the Development of the Quality Indie Blockbuster. The Regents of the University of California, 2001. In: Film Quarterly, Vol. no. 55, Issue no. 2, pp. 30-39.
1 A könyvből jövőre film is készül, amelyben pl. Harvey Weinsteint Vincent D'Onofrio (Acéllövedék) fogja játszani.
2 A Miramax imidzsépítő-anekdotagyártó gépezetének egyik híres megnyilvánulása ez is, a cédulát és a kardot állítólag a stúdió egyik alkalmazottja mellékelte.
3 És ezért az idő- és érdeklődési hiány miatt elvágtak olyan rétegközönségek számára készült, ám annál kreatívabb filmeket, mint pl. az éppen szunnyadó Star Wars-mániát meglovagló Fanboys.
