A Vasember némileg különbözik a többi Marvel-hőstől: identitása közismert, nem gyötrik mindenféle kétségek, depressziók és idegbajok, ráadásul szuperképességei sincsenek, csak egy hájtek vasruhája. A róla készült filmek viszont ugyanolyanok, mint a többi Marvel-film (a picivel jobban adagolt humort leszámítva). Ehhez a mozihoz is igazából két tény kapcsolódik, ami számomra egyértelmű pozitívum: az egyik, hogy nem 3D; a másik a zene.
Identitászavar és kétségek helyett valami problémát azért muszáj volt kitalálniuk Vasember számára is a forgatókönyvíróknak, mert valamicske drámai feszültség nélkül azért mégsem működik ez a két óra, még a csak látványhoz szokott tinédzsereknek sem. Ezért egyrészt a réges-régi „ami életben tart, az lassan meg is öl”-dramaturgiát (a mellében levő atomreaktorka „benzinje”, a palládium mérgezi a szervezetét), másrészt pedig az amerikai kormányt szedték elő, amely szeretné elkobozni és tanulmányozni az első részben épített Vasember-kosztümöt. Eközben nyilvánvalóvá válik az idei főellenség terve is (orosz gyerek, a tajga és vodka szülötte, erre Mickey Rourke – igaz nem hidegtől, hanem botoxtól – cserzett arca tökéletes választás): megmutatni a világnak, hogy nemcsak Vasember/Tony Stark tud ilyen technológiát létrehozni, illetve némi hidegháborúból maradt daccal visszavágni a gazdag amerikai iparosoknak.
Az első problémát szuperhősünk úgy oldja meg, hogy néhány snittben, kicsit viccesen létrehoz egy új kémiai elemet (ami azért Picard kapitányéknak sem mindig sikerült, sokszáz évvel ezután sem), a másodikat pedig egy igazi oldschool akciófilmes „egy ember egy hadsereg ellen”-jelenettel (Bud Spencer és Terrence Hill, anyone?). Eközben még történik pár franchise-építő, folytatást előkészítő elem: Stark az egész céget odaadja titkárnőjének, Pepper Pottsnak, sőt, a smár is megtörténik már; továbbá feltűnik a félszemű Nick Fury (Samuel L. Jackson – az egyetlen arc, aki a főszereplőnél is coolabb) és Scarlett Johansson, akik bevezetik a majdani Bosszú angyalai-alfranchise-ot (The Avengers) a Marvel-filmek végeláthatatlan sorozatába. Kölkek, fényezzétek a pénztárcákat!
A sok coolság között fájó pont a figurák butasága. Az eredeti Marvel-képregényekben is okosabb és jobban argumentált (mellék)szereplőkkel találkozhattunk, itt laposságuk – és a cselekményszövés lassan megszokottá váló technikája, miszerint amit nem tudunk megmagyarázni, azt egyszerűen kihagyjuk – miatt néha botladozik a film. Persze, mindezért kárpótol a látványos CGI, de meg vagyok győződve, hogy az összes szuperhős közül az ájronment a legkönnyebb számítógéppel létrehozni: az emberi anatómiával nem kell kínlódni, hiszen a figura kívülről egy robotszerű rideg fémváz, még az arca is rejtve marad. Az operatőri munka és a vágás amúgy némi felszusszanást hozhat a szubzsáner többi filmjéhez képest: a dolgok nagyrészt láthatóak, hálistennek nincs minden agyonremegtetve és szanaszét vagdosva.
Ami viszont igazán aggasztó – ezzel, és a többi szuperhősös filmmel kapcsolatban is –, hogy egyre nyíltabban militaristák. A hadsereg és vezetői visszatérő figurák, szervesen a narratíva részei ezekben a filmekben, a szuperhősök pedig egyre inkább szuperkatonák, akiknek így vagy úgy kötelességük Amerikát védni – ez az üzenet pedig egyre világosabban fogalmazódik meg az egyre csökkenő átlagéletkorú moziközönség számára. Ilyen szempontból ez a gyors léptékkel növekedő katalógusú comics-filmtermés a hidegháborús évek sztorijait idézi (ebben a Vasemberben, ugye, egyenesen a múlt árnyát jelentő orosz fickó a főgonosz), csak vidámabban és látványosabban. Ez lenne a 21. századi Amerika legnagyobb exportcikke? A gyerek-mozgósítás? S őszintén: kell ez nekünk?
