Gyenge Zsolt

/ / /

· írta

Illegalitás, másolat, boldogság

63. Cannes-i Filmfesztivál, 2010. május 12–23.

Beszámoló

A Screen folyóirat nem hivatalos, nemzetközi kritikusokból álló zsürijének pontozása szerint Mike Leigh szénája állt a legjobban – mindhiába. Kiarostami személyes kedvenc lett egy olyan versenyprogramban, amit inkább a csalódás kategóriába lehet sorolni. Mivel egyetlen, egyértelműen kiemelkedő film sem volt a versenyprogramban, az utolsóként vetítendő versenyfilm rendezőjének, Mundruczó Kornélnak is esélye lehetett volna a végső győzelemre.

E filmje alapján, ha azt kérdeznénk Mike Leigh-től, hogy mi a boldogság titka, akkor valószínűleg meglehetősen konzervatív és leegyszerűsítő választ adna: a nagyon fiatalkorban kötött, hosszú házasság. Az Another Year-ben tudniillik csak azok boldogok – de ők nagyon – akik idős korukig kitartottak egymás mellett, viszont mindenki, aki egyedülálló, az nemcsak szomorú, de alkoholista, adott esetben evéskényszerben szenved és láncdohányos. A Télapó kinézetű brit rendező két szélsőséges végletet teremt így filmjében, ami egyáltalán nem járul hozzá a felvetett problémák árnyalt tárgyalásához. A filmet elsősorban Lesley Manville alakítása miatt fogjuk megjegyezni: Mary az a negyvenes évei elején járó szingli nőtípus, aki – Mike Leigh szerint – annyira belekeseredett a sikertelen párkeresésbe, hogy igazából már esélye sincs társat találni. A film tele vanjól sikerült apró momentumokkal, amelyek a meghatottságot finom humorral keverik a régi jó recept szerint, de ez azért meg sem közelíti a rendező legjobb munkáit.

Mike Leigh: Another Year

Kifejezetten szélsőséges reakciókat váltott ki Iñárritu legújabb mozija, amelyben tüntető módon hagy fel a Bábelben felvett hollywoodi modorral és a nagyívű narratívával. Ehelyett Barcelonába helyezi a cselekményt, de a fiatalos, mediterránosan szexi város helyett az illegális bevándorlók kőkemény realitását kapjuk meg. Sokan mondják, Iñárritu már a Bábelben sem bírt magával, hiszen ott a történetből szerkesztett be túl sokat, és bár a Biutiful sokkal egyszerűbb, egyetlen karakter köré szerveződő narratívával dolgozik. Ez a figura – Javier Bardem valóban rendkívüli alakításában, nem hiába nyerte el a Legjobb Színésznek járó díjat – nagyon túl van terhelve. Hősünk két gyerekét nagyjából egyedül nevelő apa, ugyanis anyjuk, bipoláris depressziója miatt általában beszámíthatatlan. Amúgy, némi kenőpénz közbenjárásával a városban hamis táskákat és drogot áruló afrikai bevándorlók terepétől tartja távol a rendőröket, és emellett kínai bevándorlóknak szerez munkát építkezéseken. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy szabadidejében friss halottakhoz hívják, mivel hallja őket, és el tudja mondani az ittmaradt hozzátartozóknak utolsó gondolataikat, valamint hogy a film harmadánál kiderül róla, hogy végzetes stádiumban lévő prosztatarákban szenved, akkor érezni lehet, hogy ez messze több annál, amit egy film elbír. Iñárrituval valószínűleg az lehet a baj, hogy a Korcs szerelmek elsöprő sikere után kényszeresen próbál valami nagyot alkotni, de mindig túllő a célon.

Alejandro González Iñárritu: Biutiful

Abbas Kiarostami idén a fesztivál egyik legszofisztikáltabb filmjét produkálta, a Copie conforme (Hiteles másolat) egyszerre egy (fiktív) párkapcsolat érzelmi története és egy elméleti diskurzus a nyugati képalkotásról és művészeti gondolkodásról. Egy angol műkritikus, könyvének olasz fordítása alkalmából tart előadást egy toszkán kisvárosban, ahol a helyi galériatulajdonosnő (Juliette Binoche, akit a Legjobb Színésznő díjával tüntettek ki) társaságában tölti el továbbutazása előtti utolsó napját. Mivel az épp megjelent könyv arról szól, hogy mennyire nem lényeges a művészet élvezete szempontjából az eredeti műtárgy, sokat beszélgetnek e téma kapcsán, míg az egyik kávézóban a tulajdonosnő házaspárnak nem nézi őket. Annak ellenére, hogy reflektálnak erre a tévedésre, egyik pillanatról a másikra elkezdenek egy válságban lévő párnak megfelelően viselkedni, és kitárgyalni 15 év sérelmeit és párkapcsolati problémáit. Az érdekes az, hogy nem csak a kávézóst, hanem bennünket is nagyon hamar átvernek: pillanatok alatt áthangolódunk, és már csak arra tudunk figyelni, mi is sül ki ebből a konfliktusból. Kiarostami mesteri, rengeteg kulturális referenciával dúsított konstrukciót alkotott, ami mindemellett életművének talán leghozzáférhetőbb darabja lett.

Abbas Kiarostami: Copie conforme

Lepattant perui környéken játszódik a Daniel és Diego Vega minimalista költészete, az Octubre. Kisstílű, középkorú uzsorás van a történet középpontjában, aki apjához hasonlóan a környék szegényeinek ad kölcsönt, esténként pedig a kuplerájokat járja. Egyik nap azonban néhány hónapos csecsemőt talál a lakásában – mint kiderül, az egyik rendszeresen frekventált prostituált hagyta ott. A férfi, miután néhányszor sikertelenül próbál megszabadulni a gyerektől, az egyik szomszédasszonyt felfogadja házvezetőnek és bébiszitternek, és ezalatt megkísérli felkutatni az időközben eltűnt anyát. Közben azonban szépen lassan kezdenek kicsúszni kezéből a dolgok, az üzletmenet is akadozik, és még a lakásába is beköltözik az a hajléktalan öregember, aki a városka lakóinak oldja a keresztrejtvényeket, amit azok nyeremény reményében beküldenek a szerkesztőségekbe. Rendkívüli visszafogottsággal elmesélt történet ez, amelyben a realista környezetben csupán néhány elem van egy csipetnyit az abszurd fele hajlítva. Mindez a narratívának egy különleges ökonómiájával párosul, a rendező testvérpár minden pillanatban tökéletesen eltalálja azt a minimális információmennyiséget, amivel a sztori éppen érthetővé tehető.

Daniel Vega, Diego Vega: Octubre

Sokan, sokféleképpen meséltek már az illegális bevándorlókról (néhány éve a Dardenne-fivérek jártak erre ilyesmivel), de talán senki sem úgy, mint az Illégal. Olivier Masset-Depasse rendezőnek az az érdeme, hogy olyan történetet írt, ami egyszerre képes átélhetővé tenni e szerencsétlen sorsokat, és olyan információkat közölni, kvázi az illegális bevándorlók helyzetét magyarázni, amire másfele nem nagyon találhatunk példát. A Brüsszelben élő egyedülálló orosz anya, miután letelepedési kérelmét elutasítják, a film legelején valódi illegalitásba és anonimitásba kényszerül: a beazonosíthatatlanság érdekében vasalóval minden ujjáról leégeti az ujjlenyomatot. Évekig él így iskoláskorú fiával és legjobb barátnőjével, míg egy napon az utcán el nem kapják az idegen beszédet meghalló civil ruhás rendőrök. Illegális bevándorlóknak épített központba kerül, ahol rendszeres kihallgatásoknak vetik alá, hiszen addig nem toloncolhatják ki, amíg nem mondja meg, honnan érkezett. A „tökéletes” nyugati demokrácia erőszakszervezete működésbe lép, és lelepleződik az a végtelenül álszent, az európai bürokrácia formalitáson nyugvó gondolkodását tükröző procedúra, amellyel a szervek a tisztességes eljárás látszatát próbálják megőrizni. Okos, megható és erős film ez, amelynek legnagyobb érdeme, hogy egy pillanatra sem válik prédikációvá, és nem tesz úgy, mintha tudná a választ erre a megoldhatatlan problémára: bár a főhősnő a legrosszabbtól talán megmenekül, de az illegalitásnak nincs vége. A film kétharmada körül van egy rövid jelenet, ami miatt elképesztően fontos, hogy ezt a filmet minél többen lássák Nyugat-Európában: az egyik, fogvatartottakkal amúgy szimpatizáló börtönőr megkérdezi hősnőnket, hogy tényleg annyira rossz náluk otthon, hogy megéri mindezt megélni? Ez az az értetlenkedés, ami gátat szab a probléma valódi megoldásának, ami miatt a „nyugatiak” nem képesek beleképzelni magukat az illegális bevándorlók helyzetébe. „Mit gondolsz? Nem vagyunk mazochisták!” – vág vissza dühösen a nő, és otthagyja az őrt.

Doug Liman: Fair Game

Woody Allen filmje után Naomi Watts másodszor is vászonra került Cannes-ban, ezúttal annak a Doug Liman-nak a rendezésében, akit a Bourne-trilógia első része vagy éppen a Mr. and Mrs. Smith alapján ismerhetett meg a széles közönség. A Fair Game egy saját rendszere által elárult CIA ügynöknőről szól, aki a 2003-ban indított iraki háború indokaival kapcsolatosan gyűjtött adatokat – a film azonban sajnos pont azért rossz, amiért az előbb említett Illégal jó volt. Amint azt már a sajtóból azóta pontosan tudjuk, a CIA még a háború megindítása előtt alapos információkkal rendelkezett arról, hogy Irakban a korábbi, '91-es háború során sikerült tökéletesen megsemmisíteni a tömegpusztító fegyverek és az atombomba kutatására és gyártására alkalmas létesítményeket, azonban a Fehér Ház illetékesei odáig mentek, hogy egy bizonyíthatóan hamis állítást adtak Bush szájába. Pechjükre a Nigériából Iraknak eladott uránról szóló infó hamisságát az említett ügynöknő férje, egy volt amerikai diplomata (Sean Penn szokásos, modorosan szenvedő alakításában) bizonyította, és kitálalt a sajtónak. Az ezután következő lejáratási kampány legfontosabb eleme az volt, hogy a Fehér Ház felfedte Valerie nevét a nyilvánosságnak, vállalva azt a kockázatot is, hogy az általa a világ számos országban vezetett akciók meghiúsulnak. Fontos, ámde a végére sajnos nagyon kommerszre vett film ez, amely egyszerre játszik nagyon sablonosan az érzelmi húrokon, és prédikál saját ügye mellett anélkül, hogy a komplex probléma egyéb megközelítéseit is felvetné, hogy a történetet mozgató lényegi folyamatokat megmagyarázná. Mivel a közéleti sztorival a már ismert tények felsorolásán túl nem tud mit kezdeni, feltételezzük, a hangsúly a válás szélére sodrodó házasságon kellett volna legyen – ám ehhez sem a forgatókönyv, sem a két színész nem kínált eleget.

A 63. Cannes-i Filmfesztivál főbb díjazottai:

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Hiteles másolat (The Certified Copy)

Hiteles másolat (The Certified Copy)

Francia–iráni–olasz filmdráma, 2010. Rendező: Abbas Kiarostami. Szereplők: Adrian Moore, Agathe Natanson, Andrea Laurenzi, Angelo Barbagallo, Gianna Giachetti, Jean-Claude Carrière, Juliette Binoche, William Shimell.

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    7 · 18 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , cikk