Kevesebb sztár, nehezen induló és hamar lecsengő fesztiválhangulat, némi meglepetés-díj, vegyes, de szinte kivétel nélkül túl hosszú filmek. Röviden így lehetne összefoglalni a vasárnap lezáródott 63. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált. A Variety nevű szaklap szerint a forgalmazók vásárlókedve is lassan jött meg, és az első hétvége felbolydulása után a múlt hét közepétől látványosan hamar esett a hangulat.
Az idei versenyprogram eléggé vegyesnek bizonyult, igazán talán csak egy-két ütős filmet hozott, így nem csoda, hogy még jobban szorítottunk Mundruczó Kornélnak, akinek filmje, a Szelíd teremtés –A Frankenstein-Terv végül üres kézzel távozott, pedig egyértelműen a versenymezőny élvonalába tartozott. Félő volt azonban, hogy az európai művészfilmes hagyományon nevelődött Mundruczó stílusa nem lesz éppen Tim Burton szája íze szerint való. A vetítés utáni nap a sajtóirodában fél füllel hallgattam, amint több kritikus is izgatottan beszélt a filmről, volt aki Arany Pálmát jósolt a Szelíd teremtés – A Frankenstein-Terv-nek.
A Pálmát idén a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul filmje a Lung Boonmee Raluek Chat (Uncle Boonmee Who Can Recall His Past Lives) nyerte el, ami sokakban nem kis felzúdulást és értetlenkedést váltott ki. A film ugyanis európai szemmel nehezen érthető, inkább kísérleti jellegű, melyet nagyon sokan otthagytak a sajtóvetítés során. Az is igaz, hogy akik ott maradtak igencsak élvezték a nehezen megfogható, a thaiföldi hiedelemvilágra és a rendező kétségtelenül egyedi stílusára építő alkotást. Tim Burton azzal érvelt, hogy értékelték a megjelenített fantáziavilágot, mely igen messze esik a nyugati emberek világától, főként az általunk megszokott történetmeséléstől, melyre nem hatott a globalizáció és a nyugati tömegkultúra. Számomra csupán egy érdekesség marad, amit ha nem is mindig értettem, de mindenképpen örülök, hogy láttam. Ennek ellenére nem az a film, amit szeretnék újra meg újra megnézni. Újra beültem viszont az Un Certain Regard szekció Hahaha című filmjére, melyet Hong Sangsoo rendezett. Ez csupán a véletlen műve volt, mert a film nem érdemelt ennyi figyelmet. Történt viszont, hogy elmentem megnézni a filmet, de még a felénél otthagytam, mert annyira semmitmondónak találtam, aztán elmentem a szekció díjkiosztójára, ahol az a szokás, hogy utána levetítik a díjnyertes filmet. Hát nem ez kapta a fődíjat?! Még egyszer nekifutottam, de most sem értem, mit is láthatott olyan eredetinek ebben a Claire Denis által vezetett zsűri, és ezzel nem voltam egyedül. Annak ellenére, hogy nagyon jó rendezőnek tartom Denis-t, ezt a döntést teljes értetlenséggel fogadtam.
A Des Hommes et des dieux (Of Gods and Men, r. Xavier Beauvois) Grand Prix díja azonban senkit sem lepett meg különösebben. Nem csak azért, mert a díjátadóra való bevonuláskor már következtetni lehet a díjazottakra, bár azt még állítólag magukkal a díjazottakkal sem közlik, hogy ki mit kap majd. Nem csoda, hogy különösen a film főszereplője, Lambert Wilson látszott feszültnek, mivel ő két versenyfilmben is szerepelt (a másik Bertrand Tavernier kosztümös drámája a La Princesse de Montpensier volt.) Wilson akár a férfi alakítás díjára is pályázhatott volna, ha nem lett volna ott a mezőnyben Javier Bardem. Xavier Beauvois filmje az előítéletek ellen emel szót, hangsúlyozva, hogy itt vallástól független radikalizmusról van szó. Mindemellett még ráadásul megtörtént eseményeken alapul, de ezt a zsűri nem kívánta kommentálni, mint ahogy sok mindent nem kívánt kommentálni, sőt alig lehetett belőlük kihúzni valamit a záró gála utáni sajtótájékoztatón. Főként Tim Burton beszélt, de ő is nagyon szűkszavúnak bizonyult és ügyesen kitért az elől a kérdés elől, hogy miért nem a merészebb és vitathatóbb politikai tartalmú alkotásokból – melyből idén több is versenyben volt – választották ki a befutókat. A zsűri egyik tagja, Kate Beckinsale azzal mentegetőzött, hogy például a Zsűri Díja sem mentes a politikától. A díjat idén a csádi születésű Mahamat-Saleh Haroun filmje az Un homme qui crie (A Screaming Man) kapta, mely napjaink Csádjának zűrzavaros, polgárháború sújtotta életét mutatja be egy család szétesésén keresztül. Mahamat-Saleh Haroun, bár szemmel láthatóan örült a díjnak, azért azt megjegyezte, hogy úgy tűnik, ő mindig a Zsűri Díját kapja.
„Micsoda öröm! Micsoda öröm! Micsoda öröm Veled dolgozni Abbas!” – rebegte meghatottan Juliette Binoche a Legjobb Női Alakítás díjának átvételekor. Kicsivel később a sajtótájékoztatón elmondta, hogy ő maga kereste meg Abbas Kiarostami iráni rendezőt, hogy dolgozni szeretne vele. „Teljesen irreálisnak tűnt, mivel ő tájakat fényképez, perzsa nyelven készít filmeket, és nem hivatásos színészeket használ.” Aztán láthattuk Binoche-t kendővel a fején könnyezni Irán legszebb színésznői között, a rendező Shirin című filmjében, majd pedig az idei versenyprogramban a Copie Conforme-ban (Certified Copy). Sokaknak kiábrándító volt a Toscanában forgatott film, mely valóban eltér Kierostami eddigi alkotásaitól és a férfi főszereplője is hagy némi kívánnivalót maga után, de Binoche-nak köszönhetően a sokáig ottmarad az ember fejében.
Juliette Binoche generációjának egyik legtehetségesebb színésznője, nehéz vele versenyezni, bár Lee Chang-dong Poetry című filmjének női főszereplőjét, Yun Junghee-t is többen érdemesnek találták volna a díjra. A dél-koreai színésznő már elég régóta visszavonult a filmezéstől, de Lee Chang-dong meggyőzte arról, hogy ismét a kamera elé álljon, így a Poetry főszerepét egyenesen neki írta. A kissé elnyújtott, de rengeteg finom utalással és szimbólummal dolgozó filmnek végül a Legjobb Forgatókönyv díját szánta a zsűri.
Döbbenettel vettük tudomásul Mathieu Amalric rendezői díját. A színészből lett rendező Tournée (On Tour) című filmje ugyanis egyáltalán nem volt az élmezőnybe sorolható. A sztriptíztáncosnők harsány egyéniségének és színes műsorának köszönhetően nézhető a film, melybe Amalric egy kisstílű önjelölt turnémenedzser figuráját teszi a középpontba, akit ő maga alakít. A film tulajdonképpen a hollywoodi filmek által kreált nőideál elleni radikális tiltakozásnak is felfogható, sőt, éppen ezért akár politikainak is mondható, ahogy egy másik zsűritag meg is jegyezte. Őszintén szólva, én ezt a díjat Mundruczó Kornélnak adtam volna, és nem azért, mert hazánk fia, hanem, mert egy rendkívül tudatos rendező, határozott és jól felismerhető egyéni stílussal.
Alejandro González Iñárritu Biutiful című filmjében nyújtott alakításáért Javier Bardem megkapta a Legjobb Férfi Alakítás díját. Legnagyobb meglepetésünkre azonban nem ő volt az egyetlen. Ebben a kategóriában idén a zsűri két díjat adott ki. A másikat Elio Germano kapta az olasz versenyfilmben, a La Nostra vitá-ban (Our Life) nyújtott alakításáért. A fiatal olasz színész valóban kitett magáért Daniele Luchetti filmjében, mely ráadásul a Biutifulhoz hasonlóan a családi dráma mellett az illegális bevándorlók kiszolgáltatott helyzetéről is mesél, de sokkal szájbarágósabban és középszerűbben.
Takeshi Kitano japán rendező Outrage című, vérben tocsogó, ultraerőszakos gengszterfilmje a zsűritől nem kapott díjat, de a közönség állítólag több mint tizenöt perces éljenzéssel tüntette ki. Sajnos ez az egy versenyfilm nekem kimaradt, de nem is igazán vagyok odáig az ilyesfajta erőszakorgiáért. Nagy csalódás volt a kritikusoknak, hogy Mike Leigh családi drámája, az Another Year is üres kézzel távozott, én viszont igencsak túlértékeltnek tartottam, és nem értettem azt a hatalmas lelkesedést, mely körülvette, mint ahogy gyakran nem értettük az ukrán-német koprodukcióban készült versenyfilmet sem. Sergei Loznitsa Schastye moe (My Joy) című alkotása lazán kapcsolódó rövidfilmek sora, melyben hol a kapcsolat nem látszik, hol az, hogy már másik történetben vagyunk.
A versenyprogramon kívül vetítették Michael Douglas nagy visszatéréseként emlegetett Oliver Stone rendezte filmet, az 1987-es Tőzsdecápák folytatását, a Wall Street: Money Never Sleeps-et (Wall Street: A pénz nem alszik). Ami azt illeti, lehet, hogy a pénz soha nem alszik, sok kolléga viszont édes álomba szenderült a hosszú és meglehetősen unalmasra sikeredett folytatás kora reggeli sajtóvetítésén. Jóval szórakoztatóbb volt, amint Stephen Frears Tamara Drewe-jában, a volt Bond-lány, Gemma Arterton aprócska sortjában és fitosra szabott új orrával alaposan feldúlja a csendes angol vidék békés kis mindennapjait. Végre egy igazi intelligens és szórakoztató vígjátékot láthattunk szépségről, felszínességről, házasságról, rajongásról, írókról és rock sztárokról, és még sok minden másról.
Azon már lassan senki sem lepődik meg, hogy idén is 120 perc felett volt a filmek átlag játékideje, de Olivier Assayas öt és fél órás (!) Carlos című filmeposza a hírhedt terroristáról, Ilich Ramirez Sanchez-ről, ismertebb nevén Carlosról, a „Sakálról”, még itt is kirívóan hosszúnak tűnt. Az azóta már a francia tévében három részben bemutatott film az idei Cannes-i Filmfesztivál legnagyobb élménye volt számomra. Olivier Assayas profi módon megszerkesztett akciófilmként dolgozta fel a Sakál életének utolsó két évtizedét, sok akcióval, erotikával és húzós zenével. Még elevenen élt bennem Steven Soderbergh négy és fél órás Che című rémesen elnyújtott, és főleg a vége felé halálosan unalmas életrajzi filmje, amit még a szünetben osztogatott túlélőcsomaggal (ásványvíz, szendvics és csoki volt benne) is alig éltem túl, ezért félő volt, hogy itt is ez vár majd rám. Titkon azért bíztam abban, hogy legalább egy-két óra nézhető lesz a félig magyar származású Assayas rendezéséből, de ilyen remekül fényképezett, lebilincselő filmről álmodni sem mertem volna.
