A Berlinálé és Cannes díjaival, illetve az Európai Filmakadémia elismeréseivel jutalmazott drámák után Fatih Akin Soul Kitchen című vígjátékával némileg könnyedebb stílusra váltott, jóllehet ezúttal is ragaszkodott a megszokott „multikulturális” közeg megteremtéséhez. A 2009-es Velencei Filmfesztivál zsűrijének különdíja azonban szépen bizonyítja, hogy szívmelengető komédiája nem jelent értékcsökkenést a komolyabb hangvételű filmjeihez képest.
A török bevándorlók gyermekeként Hamburgban született rendezőtől nem áll távol a vígjáték műfaja, 2000-es Júliusban (Im Juli.) című filmje ugyanis olyan ötletesen szintetizálta a romantikus komédia és az európai road-movie elemeit, hogy végeredményben egy kifejezetten szórakoztató, de aprólékosan kidolgozott film született. A tíz évvel később készült Soul Kitchen mégis váratlan fordulat volt a súlyos nemzedéki problémákat felszínre hozó rendező pályáján, aki az utóbbi esztendőkben főleg társadalmi kérdéseket feszegető drámákat rendezett (Fallal szemben, A másik oldalon), jóllehet forgatókönyvíróként illetve társdirektorként több nemzetközi (romantikus) komédia elkészítésében is részt vett (Kebab kapcsolat, New York I Love You). Közelebbről vizsgálva az életművet azonban szinte törvényszerűnek tekinthető Akin döntése, ez utóbbi filmjében ugyanis több korábban szerepeltetett figurát, ismert élethelyzetet, atmoszférikus elemet is felvonultat – mintha egy kisebb családi összejövetelre hívta volna meg szeretteit.
Moritz Bleibtreu (Ilias), Adam Bousdoukos (Zinos) és Birol Ünel (Shayn) összeverbuválásán túl (mindhárman szerepeltek a rendező egy-egy korábbi munkájában) a legszembetűnőbb mégis a nemzeti sokszínűség. A film a görög származású Zinos Kazantsakis, hamburgi étteremtulajdonos egy meghatározó életszakaszába enged bepillantást, melyben ugyan egymást váltják a nem várt szerencsés felemelkedések és keserű mélyrepülések, mégsem kell mesterkéltségtől tartani. Az olyan sokat ismételt történetmorzsák is új megvilágításba kerülnek a török származású rendező kezei között, mint egy étterem felvirágoztatásának édes-bús, családegyesítő históriája. Ennek pedig a rasszok változatossága, és az ebből fakadó kulturális sokszínűség lesz az eredője. A sötét, göndör fürtökkel szaladgáló görög testvérpár temperamentumát szépen ellenpontozza a Pheline Roggan által megformált, szőke hajkoronával ékesített német nő (Nadine) érzékenysége, a csupán néhány pillanatra feltűnő kínai szerető – szinte irritáló – gyermeki lelkesedése pedig csak hab a tortán. Adj hozzá pár afroamerikai, napszemüveges tagot, egy-egy hosszú combú latin szépséget, és össze is áll Akin egyedi receptúrája, amely mindenekelőtt a homogén embertípus kizárólagos ábrázolásának mellőzését köti ki.
Ismét kiemelt szerepet kap egy testvérpár emóciókban gazdag kapcsolata, ami részben a 2002-es Solino két olasz fivérének rivalizáló viszonyát idézi egy már valamivel nyugodtabb életfázisban. Emellett pedig a szintén sokat alkalmazott, a melléksodorból végül a főáramlatba kerülő nő figurája sem számít újdonságnak Akin életművében: a Júliusban hősnőjéhez hasonlóan a Gryllus Dorka által alakított gyógytornász sem közvetlen elindítója a kalandoknak, az eseményekbe való bekapcsolódása véletlen, szerepe – a tolakodást elkerülendő – fokozatosan növekszik, konkrét státusza így az utolsó pillanatig (vagy még azon is túl) kétséges marad. Pozíciója talán csak a pincérnő, Lucia (Anna Bederke) karakterével kiegészülő trióban válik meghatározottá. Míg ugyanis Nadine és Lucia szélsőségesebb karakterek, szinte egymás ellenpontjai (Akin az előbbit a víz, míg ez utóbbit a tűz elemeinek feleltette meg), addig a gyógyítóként feltűnő Anna a nyugvó (közép)pontot testesíti meg (föld). A figurák tehát nem csupán nemzetiségükben, és ebből fakadóan küllemükben mutatnak jelentős eltéréseket, de mentalitásukat tekintve is aktívan hozzájárulnak a film palettájának színesítéséhez. S bár a legtöbb esetben a külső és a belső adottságok meghatározzák egymást, a karakterek kiszámíthatósága mégsem telepszik rájuk felesleges teherként, épp ellenkezőleg, elmélyíti az életszerűségüket. Egyik figura sem akar másnak látszani, mint ami, csupán végigmegy a számára kijelölt úton, de ezt mégis olyan kedves bukdácsolással teszi, hogy egyszerűen képtelenség nem követni.
A rendező szakmabeli jártasságát bizonyítja továbbá a burleszkbe hajló elemek finom adagolása, a mellékszereplők uralkodó jellemvonásainak ötletes kiemelése, illetve az egyes történetszálak ritmusos váltakozása, a felhasznált dalbetétek pedig szintén kiválóan illeszkednek ehhez a légies könnyedséggel funkcionáló eszköztárhoz. Saját elmondása szerint Fatih Akin a Soul Kitchennel leginkább a „lumpolós” időszakának kívánt emléket állítani, ezért a kis „kitérő”. Akárhogy is, egy valami biztos: igényes, eredeti és szórakoztató komédiát összerakni nem könnyű feladat, Akinnak sikerült.
