Az idei TIFF dokumentumfilmjeiből akár egy „kapitalizmusból kiábrándulva” alszekciót is össze lehetett volna állítani: a román napok programjában Alexandru Solomon Kapitalizmus – a mi titkos receptünkje, a dokumentumfilmes válogatásban pedig Michael Moore ostorozza két vetítés erejéig a kapitalizmust és következményeit. Ez utóbbihoz kötik szoros szálak a Bananas!* című filmet is – de a rendező ezúttal a kamera mögött marad.
Az alaphelyzet a következő: miután kiderül, hogy a legnagyobb amerikai gyümölcstermesztő cég – a napocskás logós Dole Foodról van szó – Nicaraguában olyan permetezőszereket használt a banánültetvényeken, amelyek terméketlenné tették az ott dolgozókat. Egy tucatnyi munkás egy Los Angeles-i kis ügyvédi iroda segítségével bepereli a céget.
A film főszereplői azonban mégsem a banánültetvények munkásai, hanem az amerikai jogi rendszer színészei: az ügyvédi iroda vezetője, aki ha nem is pénzért vállalja el a pert, és nem is annyira felebaráti szeretet vezérli, mint inkább az a lehetőség, hogy pertörténelmet írhat; a felperesek ügyvédje – talán a legszimpatikusabb szereplő – egy kis termetű, köpcös ember, aki Minivel jár és egy hatalmas dobozban levő iratait kis guruló kocsin húzza maga után, olyasmin, amit a nagymamák használnak bevásárláskor. A barikád túlsó oldalán a Dole által felfogadott négytagú ügyvédkülönítmény sorakozik, elől egy ősz hajú, nagyon sokba kerülő sztárügyvéddel.
Bár a perről készített dokumentumfilm nem mindig a legérdekfeszítőbb műfaj, Fredrik Gerttennek sikerül a közel másfél órás filmet élvezhetővé, sőt érdekfeszítővé alakítania. Ebben legnagyobb segítségére a tárgyalások felvételei szolgálnak, úgy, ahogy azokat a valószínűleg nem szakképzett, tárgyalási operatőr felvette, olykor félrekomponált alakokkal, olykor kapkodó kameramozgással.
A munkások kiszolgáltatottsága és drámája is ezen tárgyalások alkalmával érezhető a legjobban. Bár a tények mindenki számára egyértelműek, mégsem lehetünk biztosak a per kimenetelében. Egyértelmű bizonyítékok tanúsítják, hogy a cég rossz szándékkal használta azt a permetezőszert, amit különben Amerikában már betiltottak; hogy ahelyett, hogy a munkások védelmére akár egy centet is fordított volna, inkább egy esetleges perre készült fel. A per során azonban mintha mégsem ezen lenne a hangsúly, a Dole ügyvédjének elsődleges célja a 12 munkás beszámíthatatlanságának bizonyítása, mely célt ijesztő profizmussal követ.
A rendező jól érzi, hogy a tárgyalás bemutatása önmagában nem elég a néző megnyeréséhez, ezért több mellékszál beiktatásával próbálja fokozni a film érzelmi töltetét: ezt szolgálják a Nicaraguában felvett jelenetek, melyek közül egy banánültetvényes árván maradt gyerekével készített beszélgetés a legsikerültebb, valamint egy archív hírfelvétel a banánültetvények permetezéséről, ami többször visszavágva, stilizált hangeffektusokkal tűzdelve hivatott szolgálni a filmet.
A film optimista hangnemben zárul, ám miközben a happy end tudatában szedelőzködünk, a végefelirat előtt megjelenő rövid szöveg tudatja velünk, hogy ez csak egyetlen megnyert csata volt egy meglehetősen hosszúnak ígérkező háborúban. És valóban: bár az eset 2007-es, a film honlapján 2010. május 25-i a legfrissebb bejegyzés a per kapcsán a cég legújabb húzásairól. Egy dolog garantált: a film megtekintése után komoly erkölcsi dilemmát fog jelenteni a banánvásárlás.
