Az egymás utáni botrányos filmek gyártogatása egy idő után annyira felhívja magára a figyelmet, hogy a legaktuálisabbra szinte mindig csak a szerző hírneve csalogat be a moziba. Kíváncsi természetünktől fogva ez törvényszerű, és így járunk, ha új Lynch-, Ozon- vagy Coppola-film megjelenéséről szerzünk tudomást.
Én már másodszor esek ebbe az úgynevezett csapdába, ugyanis a csattanó nélküli filmek, a vizuális hányingerek, a céltudatos nonszensz, és a szélesvásznú provokáció nagy mesterének legfrissebb filmje is elhívatott magára. Harmony Korine munkái kivétel nélkül kényelmetlen helyzetbe hoznak (nemcsak engem), de ugyanakkor mesélnivalóval is szolgálnak. Sajnos a Trash Humpers szemet vájó éles kése ezúttal túl mélyre döfött, felsértve panaszládámat, amiből a következő mondatocskák hallatszanak ki: Kár, hogy megmutatsz valamit a nézőnek, aztán a közelébe sem engeded.
A film gyönyörűen groteszk kezdéssel indít, amivel Korine máris egy ismeretlen, felfedezetlen terepre kényszeríti a nézőt. Újra megragadta a társadalmi kereteink szélén tétovázó lehetőségeket, és olyan emberszerű, kukab*szó entitásokkal szembesít, akik bokrokat molesztálnak, szükségleteiket az utcán végzik, és lépten-nyomon törnek-zúznak. Egy VHS-kazettára rögzített oneirikus világ ez, de a maga kilátásra bocsátott dokfilmes lehetőségeit sem formailag, sem tartalmilag nem használja ki. A feltüntetett nyolc szereplőről a fentieken kívül nem tudunk meg semmit(!), így lesznek az elsőre érdekes karakterek unalmas és állatszerű emberek a film végére. Kár, hogy tét nélkül mesélsz.
Mivel ezek a bemaszkolt színészek (azaz Korine, felesége, és barátai) végig kukahódítókat játszanak, én nézőként nem jutok egyébre, csak olyan konklúziókra, amik az elkövetkezőkben szigorúan vissza fognak húzni egy-egy szemetesláda meghágásától. Egy gyilkossággal próbál feszíteni a film dramaturgiai kötelékein, de nem egyértelmű, hogy merre is halad ezzel a történet, hiszen pár perc múlva már tovább is lép. Egy dolog tiszta: a kamerára vett trió egyetlen megnyilvánulási formára, az agresszióra képes, ami a környezet rombolásában és a szexuális devianciájukban merül ki. Összehasonlításképpen: Lars von Trier Idiótákja például azért működött, mert az önjelölt csoport kötelességképpen intett be a társadalomnak, és tudtuk, hogy hivatásszerűen teszik magukat szellemileg retardáltaknak. Jó, hogy erős vagy képileg, de rossz, ha ezt saját magad ellen játszod ki.
Korine az újrahasznált VHS-szalag szintjéig roncsolja a képet, ezzel nyilvánvalóan a rút esztétikájára pályázva. Ezért a film képileg erős és titokzatos lesz. Annyira titokzatos, hogy sok helyen már nehezen fogod fel a képeket, túlságosan zavar a képi disztorzió. Az általunk visszanézett kazetta anyaga (ami a film is egyben) sérült, interlészes, havas, becsíkoz vagy egyszerűen néha elmegy a kép. Narratíva hiányában a vágó egyszerűen epizódokat kapcsol egymáshoz, túlságosan is a film potenciálisan sokkoló erejére hagyatkozva, ami azért nincs mindig meg.
Ezen szempontok alapján a film egy igazán rosszul felépített háromperces rövidfilm, ami 78 percesre sikeredett. De nem feledkezhetek meg a látottak rémálomszerű hangulatáról, egyediségéről, bizonyított bátorságáról és erőteljesen organikus jellegéről. Igazán erős idegzetűeknek ajánlott indie utazás, helyes keretekben egy helytelen töltelékkel.
Még vetítik: június 4., péntek, Insomnia, 22:30; június 6., vasárnap, TIFF Lounge, 21:00.
