A burjánzó szerelmek filmje

Mika Kaurismäki: Haarautuvan rakkauden talo / The House of Branching Love

Eddig a fesztiválon belül kínálatra bocsátott filmek megnézése alatt egyszer sem lazított el film ennyire. Valószínűleg ez azért van, mert valami emberfeletti okból kifolyólag a filmek legjava a véres életről, az igazságtalan emberekről, az ártatlan áldozatokról szól, ami megadja ezt az amúgy is fölösleges, nyomasztó, európai művészfilmes hangulatot.

Hol a vérre összpontosítanak, hol a sokkolásra, hol befejezetlen, önmagát sanyargató, képre vitt szituációfüzéreket gyártanak, de a legnagyobb baj az, hogy a filmek jórésze rossz. Ezt pedig akkor fogja igazán fel az ember, ha lát egy könyv szerint megírt és megrendezett, gyönyörűen kivitelezett munkát, amilyen a The House of Branching Love.

A film által elindított egyszerűségében az idősebb Kaurismäki egy igen bonyolult forgatókönyvet rejteget előlünk. Teljesen hétköznapi és megszokott dolog, hogy 10 éves együttélés után egy házaspár válás mellett dönt, nem is tudjuk, miért. Mivel ugyanabban a házban élnek, de már nem tűrik egymást, kis háziszabályzatot találnak ki, aminek megszegése elszabadítja a bennük lappangó poklot. Juhani (Hannu-Pekka Björkman), miután kikiáltja, hogy idegent nem szabad a házba vinni, megérkezik egy frissen összeszedett nővel, amire felesége egyből megpróbál ráduplázni egy huszonéves szeretővel. Mivel ettől a perctől mindkét szereplő célja, hogy az új játékszabályok szerint a másikat minél féltékenyebbé tegye, vagy elűzze a lakásból, a rendező erős screwball-vígjátékos módszerekre hagyatkozik, amit a végtelenségig csavar, facsar, hogy a moziközönséget végül tömeges hahotákra indítsa.

Ha netán ez nem elég egy jó vígjátékhoz, vagy attól félnénk, hogy ebben hamar ki is merül a történet, csak semmi pánik. Kaurismäki és a másik feltüntetett forgatókönyvíró, Petri Karra, a lehető legjobban gondoskodott arról, hogy tovább fonja a cselekményszálakat családi barátokkal, rokonokkal, szeretőkkel és az önmagában is vicces túl kíváncsi szomszéddal, akik útjai folyton összefutnak, szétválnak, tovább komplikálva a két főszereplő között alapból fennálló konfliktust. A főhősöktől a rendőrökig mindegyik filmben megjelenő ember gyönyörűen megírt figura, mindegyik eltér a másiktól és legalább egy harmadikkal állandóan összetűzésben van. A burjánzó szerelmek házában végül öt pár talál egymásra, de közülük az első mintha minden pillanatban egyre távolabb kerülne egymástól.

A dús és karakterben erős film egy olyan fogás, ami tipikusan mindkét Kaurismäki-testvér munkásságára rímel. Egy ilyen tág választékkal manapság kevés film szolgál: a palettán van a férfias rendőrnő, az alkoholista dúsgazdag asszony, a középosztályú párkapcsolati tanácsadó, a fiatal donjuan, vagy a szemfüles szomszéd. Ez pedig legnagyobb előnyére válik, ezekre épít, félretéve mindenféle formai bravúrt, mellveregetést. A cselekmény a legsablonosabb világon: a leghétköznapibb utcában, a legmegszokottabb időpontban történik, a mindenki által legismertebb emberekkel. Viszont a mindenki által ismert emberek teljes mértékben hitelesek, és csak arra engednek következtetni, hogy Mika Kaurismäkiben mekkora emberismerő, színészvezető zseni lakozik.

Egyhamar újból sajnos nem látjuk moziban a filmet, de akinek szerencséje volt eljönni a két vetítés egyikére, tudja, hogy valamitől nagyon működött a film, műfajtól és témától függetlenül. Szerencsés voltam, hogy ennyi végigpityergett filmnézés és szélesvásznú szomorkodás után találtam valami igazit, amire mindig vissza fogok majd utalni a jövőbeli TIFF-ek alkalmával.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.