Soha nem értettem, miért kell újból feldolgozni valami olyasmit, ami az évek során mesterművé és felülmúlhatatlanná nőtte ki magát. Ugyanígy azt sem értem, hogy miért kell valaminek folytatást készíteni, amikor a film egyedül, önmagában is kitűnően megállt a lábán. Az első rész zsenialitásának csupán az árnyéka villan fel ebben a folytatásban, mely viszont előismeretek nélkül nem áll valami szilárd talajon.
Időben pontosan 11 év távolság van A boldogságtól ordítani (Happiness, 1998) és a Life During Wartime (2009) között, valójában mégis fényévnyire állnak egymástól. Majdnem lehetetlen nem elfogultan írni ezzel kapcsolatosan, hiszen ha a kritikaíró egyik kedvenc rendezője Todd Solondz, és egyik kedvenc filmje éppen A boldogságtól ordítani, amit már legalább hétszer látott, akkor nem olyan könnyű lenyelni egy olyan folytatást, mely gyakorlatilag semerre nem mozdítja el az első részben látott karakterek életét – vagy talán éppen ez a lényeg: sosem változunk meg, az élet pedig mindörökre elviselhetetlen marad, kívülről minden extraszínes, belül pedig monokróman rothadt. Isten hozott Todd Solondz kedves, optimista világába!
Mivel a körülmények és a cselekmény nem mozdul el túlzottan az első részhez képest, a rendező azzal próbálta kissé változatosabbá tenni a filmet, hogy az első részben használt színészek közül egyiket sem alkalmazta újból a folyatásban (ami fájóan érezhetővé teszi Philip Seymour Hoffman és Dylan Baker hiányát…) – ezzel a színészcserével pedig ugyancsak egy korábbi filmjére, a Palindrómákra utal, melyben a főhős, Aviva karakterét 8 különböző lány játszotta el. A teljes színészcserét leszámítva megjelenik még néhány friss karakter (talán a legzseniálisabb a Charlotte Rampling játszotta Jacqueline karaktere, aki a börtönből frissen szabadult homopedofil Bill Maplewoodot veszi komoly kezelésbe), viszont az első rész eseménydússágához képest itt most gyakorlatilag nem történik semmi, legalábbis semmi, ami kicsit is új ingereket váltana ki a nézőből. (A 66. Velencei Filmfesztivál zsűrije amúgy nem így gondolta, hiszen Solondz elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat).
A három nővér, Joy, Trish és Helen még mindig pontosan olyan boldogtalanok, mint korábban, csak most még annyira sem képesek maguknak bevallani. Trish férje, az egykori pszichiáter, Bill éppen most szabadul jól megérdemelt fogvatartásából, amit kisfia barátjának deflorálása miatt érdemelt ki. Gyerekei már felnőttek, de életükre folyamatosan árnyékot vet apjuk sötét múltja-jelene-jövője… Joy sem változott semmit (az őt megformáló színésznőt leszámítva, akinek a hangja az egekig tupírozta az idegeiemet): állandóan a sírás környékezi, és olyannyira instabil, hogy képes volt hozzámenni Allenhez (a P.S. Hoffman által megformált karakter, akit most egy fekete színész alakít), aki úgy próbálja túlélni a mindennapokat, hogy legjobb barátja, a telefonkönyv segítségével idegen nők hangjára maszturbál. Na de ebből semmit nem látunk már a folytatásban, csupán az előző rész alapos ismeretével tudjuk vizualizálni a múltat, és értelmezni a percenként felbukkanó utalásokat.
Úgy tűnik, mintha ezzel a folytatás-filmmel Solondz olyan kérdésekre keresné a választ, melyekre már alkotásai során oly sokszor feleletet biztosított. A különbség talán annyi, hogy korábbi alkotásaihoz képest, ez alkalommal sokkal nyíltabb, ami a cselekmény politikai vetületeit illeti. A velejében romlott, szexuálisan züllött társadalom soha nem fog megbocsájtást nyerni, boldogságról meg csak nem is érdemes álmodniuk – főleg nem ebben a háborúktól tépázott világban, de persze amúgy sem.
Folytatás lévén, a filmnek kétféle befogadása lehetséges: nem ajánlott annak, akinek túlzottan élénk emlékei vannak A boldogságtól ordítanival kapcsolatban, viszont nagyszerű ki-, azaz bekapcsolódás lehet azok számára, akik még nem jártasak a Solondz-féle perverz (realista?) világban. Csak éppen egy harmadik rész el ne készüljön…
