„Ha nem szállsz fel arra a gépre, egész életedben bánni fogod. Talán nem ma, talán nem holnap, de hamarosan, az életed végéig.” – mondja egy kócos, cingár, szemüveges férfi. „A Casablancából van. Egész életemben vártam, hogy elmondjam” – teszi hozzá és elbúcsúzik a szeretett nőtől, a repülőtéri ködben. Elsétál, miközben egy kalapos, ballonkabátos fickó rekedten, lefordíthatatlan mondatával int utána: „Here’s looking at you, kid.”
George Raft amerikai színész filmtörténeti jelentőségét leginkább elszalasztott szerepeinek köszönheti. Visszautasította a Raoul Walsh rendezésében elkészült Magas Sierra (High Sierra, 1941) szimpatikus gengszterfiguráját, majd John Huston (és valószínűleg az egész világ) „titkolt örömére” A máltai sólyom (The Maltese Falcon, 1941) Sam Spade karaktere sem színesítette filmográfiáját. Az utolsó követ egyik kollégája legendává válásának útján pedig akkor rakta le, amikor Ronald Reagen után ő sem vállalta el Rick Blaine figuráját a Casablanca című filmben. És Ricket így megintcsak Humphrey Bogart örökölte. A film noirok világának Casablancába száműzött hőse, a kiégett cinikus, aki lezser eleganciával veti a csekkekre az „O.K. Rick” aláírást, akinek hamarabb látjuk cigarettáját, mint az arcát, az a fajta figura, aki egyesíti Spade könyörtelenségbe rejtőzött erkölcsi tartását Philip Marlowe cinizmus mögé bújtatott szentimentalizmusával.
Rick pedig megformálta Bogartot, aki pályáján minduntalan ebből a figurából merített az Egyszer fenn, egyszer lenn (To Have and Have Not / Martinique, 1944) című Hawks-mozitól a Sirokkón (Sirocco, 1951) át az Ördögi körig (Beat The Devil, 1953). Ha kell, kegyetlen, ha szükséges, hullarészegre issza magát, képes szeretni és elengedni, elegáns, távolságtartó, intelligens és szellemes, de mindig valami mérhetetlen keserűség van a tekintetében, valami múltból eredő titok. Nem csoda hát, hogy Woody Allen ezt a figurát választja példaképéül a Játszd újra Sam!-ben, és hogy az egzotikus távolban fekvő afrikai város, Casablanca forgatagából „Mindenki Rickhez jár”. Egy pillanatra ebben a kis bárban találkozik a II. világháború: a náci őrnagy, a megszállt Franciaország rendőrprefektusa, a cseh ellenálló, az amerikai kalandor és a svéd szépség, hogy három nap lefolyása alatt egy humorban gazdag párbeszédektől, kisebb-nagyobb kalandokkal színezett melodrámával könnyeztessék meg nézőiket. A multikulturális stáb, a számos forgatókönyvíró, a kiváló mellékszereplők, a forgatás kaotikussága és az utolsó percig eldöntetlen befejezés egy olyan konstellációt hozott létre, mely a három Oscar-díj mellett (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb adaptált forgatókönyv) máig hatásos klasszikust alkotott.
Pedig a Casablanca csak egyike volt a Warner Brothers évi 50 darabos filmes termésének, mint társ-forgatókönyvírója, Julius Epstein meséli. Mára viszont mindenki varázsról beszél, melyet hiába próbált meg számos film utánozni (többek között két sorozat is; 1955-ből és ’83-ból) vagy egy hasonló világ létrehozásával újraalkotni (Egyszer fenn, egyszer lenn; Sirokkó), lehetetlen volt megismételni egy olyan pillanatot, melyben mindez együtt van. Készítése óta 67 év telt el, de egy-egy részén a mai szem előtt sem látszik kora (különösen még mindig friss, olykor egészen pikáns párbeszédein), más jelenetei pedig bájosan öregedtek meg.
A cenzúra, az antifasizmus, a propaganda vagy a patriotizmus a negyvenes évek háborúra lelkesítő szellemiségének olykor túl erős jegyeivé váltak. A Casablanca producerének, Hall B. Wallisnak egyik következő, Átkelés Marseille-be (Passage to Marseille, 1944) című filmjét – melynek számos stábtagja azonos volt, köztük Curtiz és Bogart is – pontosan ez az eltúlzott hatni akarás tette nehézkessé. A Casablanca egyik legpatetikusabb jelenete, melyben a La Marseillaise a Wacht am Rhein-nal vív versenyt. Bár érezhető rajta minden célja, hatása még mindig működik, még úgy is, hogy jogosan érezhetjük kicsit eltúlzottnak. És a nagy hazafiság közben meg-megjelenik Ingrid Bergman merengő arca, mely elválik a jelenet lelkesültségtől, és valami másra utal: egy másik Párizsra emlékezik. Számára nem az ellenállás, hanem az újra megtalált és megint csak elvesztésre ítélt szerelem fontos mindebből.
A film a melodramatikus jegyeket is a kortól elvárhatónál visszafogottabban tálalta. Rick cinikus távolságtartása, Ilsa visszaszorított érzelmei, Laszlo merevsége levezető mederbe terelték a film érzelmi túlcsordulásait. A legfájóbb sebek feltépésekor egy komor tekintet, a whisky és az As Time Goes By dala fejez ki mindent, a várva várt csók után pedig a kamera elegánsan egy világítótorony képét vágja be, hasonlóan Renoir Bovarynéjához, csak amíg ott pontosan tudjuk, hogy a szemérmes kamera miért fordul el, itt az este megőrzi titkát.
Hogy a Casablanca soha nem esett igazán túlzásba, talán abból ered, hogy két érzelmi szintre igyekezett hatni, a hazafiasság küzd meg a szerelemmel. És e kettő kölcsönösen küzdött egymással, gyengítette egymást, mint az éneklőversenyben Bergman arca, vagy a film végkifejlettjének szokatlan visszafogottsága. Végül a háborús szellem, az erény győzött a vágy fölött, Rick elengedte Ilsát egy nemes ügy érdekében, Kertész Mihály és a film forgatókönyvírói, Julius Epstein, Philip Epstein és Howard Kich Oscar-díjat kaptak, a Casablanca pedig halhatatlanná vált.
