Egyszer volt, hol nem volt egy olasz csöppség, a kis Dario, aki addig hallgatta nagynénje rémtörténeteit, míg felnőve ijesztően tehetséges filmrendező lett belőle, és saját forgatókönyvei alapján olyan filmeket készített, mint a Sóhajok, a Mélyvörös, a Kristálytollú madár, vagy A Stendhal szindróma. Aztán Dario megvénült, és másra bízta a történetek megírását. Legközelebb talán a rendezést is másra kellene bízza. Aki nem hiszi, járjon utána!
A giallo olaszul sárgát jelent, ám ha Dario Argento giallóiról beszélünk, akkor azokat a kíméletlenül véres és erotikus, jellegzetesen olasz horror-thrillereket értjük a kifejezés alatt, melyek évtizedeken keresztül színt vittek a kaszabolós krimik monoton világába. Argentónál nemcsak a legjobb olasz nők aprólékos kivégzéseinek lehettünk szemtanúi, filmjei mindig többet jelentettek holmi képi orgiánál. Ráadásul az olasz mester minden alkalommal olyan filmzenét szervezett a gyanútlan nézőnek, hogy a dallamok a legundorítóbb vérfürdőt is üdítő lazulássá varázsolták: Ennio Morricone, Keith Emerson, Claudio Simonetti, majd a teljes Goblin zenekar…
Az imént említett három kulcsszó (nők, izgalom, zene) sajnos igen átértékelődött Argento legfrissebb alkotásában, a Giallóban. A film címe egy igazán konkrét mészárszék-antológiát sejtetne, ám ironikus módon csupán a főgonosz egyetlen ismertetőjelére, a színére utal: sárga (nem etnikailag, hanem klinikailag: májgyulladása van). A néző előtt nincsenek titkok, az ámokfutó sorozatgyilkos felkutatása csupán a film főhősének, Enzo Avolfi felügyelőnek (Adrien Brody) okoz komolyabb fejtörést, amikor a kétségbeesett Linda (Emmanuelle Seigner) azzal keresi meg, hogy fotómodell húgát, Celine-t (Elsa Pataky) nagy valószínűséggel elrabolták.
A klasszikus giallókkal ellentétben a néző egy pillanatig sem kell azon izguljon, hogy ki lehet a tettes – a film elején ugyanis már mindent a szeméhez dörgölnek, ezzel szépen el is csitítva minden izgalomfaktort. A film bő másfél óráján keresztül csak egyetlen apróságon kell aggódnunk: vajon sikerül-e kiszabadítani Celine-t, mielőtt csinosan kisminkelt arcának és hibátlan gyöngyfogsorának bántódása esik? (A „Sárga” ugyanis éppen ennek a területnek a megsemmisítésére specializálódott.) Akciódús cselekmény helyett sajnos egy üresjáratokkal tömített próbálkozás szemtanúi lehetünk, amiről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy bármiféle újdonsággal bírna. Mintha egy szégyentelenül rossz szabó a legkiválóbb divattervezők ruháit vágta volna össze, és az azokból lenyesett darabokból próbált volna valami újat összetűzni. Egy kis Armani, egy csipetnyi Emilio Pucci egy leheletnyi Alberta Ferrettivel megspékelve – ha már az olaszoknál tartunk.
Ha már a cselekmény ennyire érdektelen, el kell mondanom, hogy a színészgárda is hagy némi kívánnivalót maga után: Adrien Brody még sosem volt ennyire gyenge, néhány szenvelgő arckifejezésen és szemöldökfelhúzáson kívül abszolút semmit nem produkál, Emmanuelle Seigner is látott már jobb időket: emlékszünk Roman Polanski Keserű mézének frivol Mimijére? Bizony, leáldoztak már azok az idők… Elsa Pataky-ról akkor már ne is beszéljünk, bár neki nincs is nagyobb szerepe annál, mint hogy ügyesen és változatosan vergődjön a műtőasztalon. Küldetés teljesítve!
Nem véletlenül tűnik szokatlanul gyengének ez a felállás, ugyanis eredetileg Vincent Gallo játszotta volna a főgonoszt (amit most ugyancsak Adrien Brody játszik, huncutul a Byron Deidra anagramma mögé rejtőzve), Ray Liotta a rendőrfőnököt, a rendező lánya, Asia Argento pedig a főhősnőt. Így nemcsak a nézők jártak volna jobban, de legalább a kudarc is valamennyire a családban maradt volna. A látottak ellenére azért nem kell csüggedni, ugyanis jelenleg két Argento-remake is készülőfélben van: George A. Romero a Mélyvöröst, míg David Gordon Green a Sóhajokat fogja újból megrendezni. Ennél már csak jobbak lehetnek, nem...?
