A gallok földjén, a druidák idejében járunk. A filmre vitt pásztorregény hősnője, a szőke Astrée elűzi kedvesét, Céladont, miután egy mulatságon más lánnyal látja flörtölni. A két fiatal egymásra találásának meséje az ókori bukolikus irodalom reneszánszon átszűrt érzelemvilágát idézi, melyhez Rohmer számos művészettörténeti utalást társít.
A leggyakrabban a francia új hullám egyik kulcsfigurájaként emlegetett Éric Rohmer Les amours d’Astrée et de Céladon (Astrée és Céladon szerelmei) című filmjének rendezésekor nem először kezdett irodalmi adaptációba. Korábban egy Kleist-darabot varázsolt tévéfilmmé (Catherine de Helbron, 1980), illetve még azelőtt az O. márkiné című Kleist-novellát vitte változatlan címmel mozivászonra. Céladon és Astrée szerelmi története egy olyan szépirodalmi munkát elevenít fel, amelyet a reneszánszra szakosodott irodalomtörténészeken kívül napjainkban egyre kevesebben ismernek: Honoré d’Urfé 1607-es L’Astrée-ja többeknek inkább csupán puszta hivatkozás, mint olvasmányélmény. De a film, mindezen túl, sokadszorra bizonyítja megálmodójának rendkívüli műveltségét és kifinomult esztétikai ízlését.
A gallok földjén, a druidák idejében járunk. A filmre vitt pásztorregény hősnője, a szőke Astrée elűzi kedvesét, Céladont, miután egy mulatságon más lánnyal látja flörtölni. Ártatlanságát bizonyítani nem tudván Céladon a folyóba veti magát. Ekkor válik el egymástól a filmet felépítő két cselekményszál. Mindenki a lányt vádolja végzetes igazságtalansága miatt, ő viszont patakokban sírja ki minden könnyét Céladon elvesztése miatti fájdalmában. Csakhogy Céladon túléli a kalandot: három nimfa várába viszi és meggyógyítja a rendkívüli szépségű fiút, sőt, egyikük magánál is akarja tartani. Társnője azonban megérti az igaz szerelem erejét, és megszökteti Céladont, aki viszont nem mer visszamenni az emberek közé, Astrée-hoz. Inkább erdei magányba zárkózik, ahol egy bölcs druidához fűződő barátság és spirituális tartalmú beszélgetések által értékeli át öntudatlanul is a lét értelmét.
A két fiatal egymásra találásának meséje az ókori bukolikus irodalom reneszánszon átszűrt hangulat-, érzelem- és értékvilágát idézi, annak kellékeivel dolgozik: pásztorok és pásztorleányok ártatlansága bűvöli el a nézőt, aki nagylelkűen elnézi a film szappanoperába kívánkozó félreértési és csábítási játékait. A jelenetek egy részéből sugárzik a többé-kevésbé explicit erotika, amit szintén reneszánsz idézetként – az életimádat kifejeződéseként – foghatunk fel.
Mindezek a művészettörténeti utalások egy újabb réteggel egészülnek ki: Rohmer érdekes módszerrel idézi meg a romantikát. Erőssége és gyengéje is egyúttal a filmnek a rendkívül erős színpadiság: a nem túl változatos és hiteles jelmezeknek, a nagyon is mainak tűnő környezetnek, valamint a – talán kissé modorosba hajlón is – ékes és míves francia nyelvhasználatnak, tökéletes kiejtésnek köszönhetően a néző pillanatig sem tud elvonatkoztatni attól a tudattól, hogy filmet néz, azzal együtt is, hogy a színészek szinte valamennyien kezdők, egyikük sem elkoptatott arcú sztár. Ugyanakkor emiatt a nyilvánvaló, következetesen vállalt játék miatt Céladon és Astrée története visszarepít a romantika korszakába, amikor a nemesek a romlottnak tartott valóság elől a saját szabályaik szerint működő, utopikus, politikától és anyagi érdekektől mentes, olykor balgán ártatlan és tiszta játékvilágba menekültek – rousseau-i módra ki a természetbe, akárcsak ezek a színészek.
A film képi világa szintén színpadias, ugyanakkor egyfajta óda a női szépségről. A lehető legegyszerűbben filmezett és vágott monológokban és párbeszédekben elég időnk jut megcsodálni Astrée és a nimfák szépségét, de Céladon lányos vonásait is. A hölgyek testéről hanyag eleganciával – és finom erotikát hordozva – lecsúszó könnyű leplek újfajta hatalmat nyernek a film végső nagy fordulatában: Céladon maga is mondhatni nővé válik. Hogy ezt a váratlan fordulatot mennyiben érezzük hitelesnek, az kinek-kinek a fantáziáján múlik, ám az ötlet modorossága beleillik az idézetek egyvelegébe és a következetesen érvényesített színjátékvilágba. Mindenképpen meg kell hagynunk: könnyebben elhisszük azt, hogy környezete valóban lánynak látja Céladont, mint például nem olyan régen az As You Like It című Shakespeare-adaptáció hőséről. Kedves és a szemfényvesztés hamisságát részben feloldó megoldás a filmben az, hogy a valóban szépen nővé sminkelt, finom vonású fiúban mégiscsak felismerik néhányan Céladont, bár cinkosan hallgatnak.
A képek maguk is valamiféle törékeny, finom eleganciát hordoznak. A díszletek egyszerűek, leszámítva néhány, a forrásregény stílusához illő – és sajnos jó alaposan elmagyarázott – festményt. A képszerkesztésben szintén harmóniát sugalló erős festőiséget és öntudatos szerkesztést, geometriai tökéletességet fedezhetünk fel – gondoljunk csak a film talán leggyakrabban kiemelt, Bergman-idézetként is emlegetett képére, amelyen a két nimfa az ágyban fekvő ájult fiú fölé hajlik (az alakok s a kép fehér foltjai egyenlő oldalú háromszöget alkotnak). Olyanok, mint a festményen Psyché, amint meglesi az alvó Ámort – ismét egy mitológiai utalás, amint az egy klasszikus műveltségű művészhez illik. Rohmer ráadásul olyan tableaux vivant-okat hoz létre a filmben, amilyeneket talán már d’Urfé korában ihletett Astrée története. A képek szépsége gyakran feledteti a cselekmény – olykor fölösleges? – mellékszálait.
A természeti színpadon zajló eseményeknek a filmben nincs zenei aláfestése: elegánsan egyszerű, természetesként hat az atmoszférazajokat uraló madárdal, valamint a diegetikus zene – a lantpengetés, a trubadúr figurája bele is illene a film világába, a mai néző azonban zavaró anakronizmusként érzékelheti az olykor dalra fakadó, fájdalmukat eléneklő szereplők dallamos szenvedését.
Témaválasztása, filozófusi lassúsága és színpadias stílusa miatt Rohmer filmje nem nevezhető könnyű filmnek. Szokványosnak még kevésbé. Mégis/épp ezért megéri megnézni.
