Az abortusz kérdése neuralgikus pontja a modern társadalmaknak. Hazánkban is fel-, fellángolnak a viták akár parlamentáris szinten is, ám a probléma alapjára rávilágítani csak a személyes sorsokon, döntéseken, vállalásokon keresztül lehet.
Filmünkben az „igen”-ek és a „nem”-ek különböző típusait mutatjuk be. Alaptípusokat, melyek saját, személyes létükön túlmutató társadalmi konzekvenciákat hordoznak. A terhespatológiai osztályokon alapvetően kétféle asszonyt ismernek. Az első mindent megtesz azért, hogy gyermeke születhessen. Nem sajnál időt, pénzt, fáradságot, nem törődik a szenvedéssel és a fájdalmakkal. A második típusról is elmondható ugyanez, csak ellenkező előjellel. Mindent megtesz azért, hogy ne szülessen meg a már megfogant gyermeke.
Miért? Miért igen és miért nem?
Tízágyas szoba a Női Klinika Terhespatológiai osztályán. A teremben egymással szemben két sor ágy. Az ablak mellettiben „bentlakók”, hetek, hónapok óta a kórházat el nem hagyó várandós kismamák. Szemben a másik ágysor még üres. Hétfő van, az abortuszok napja. Hamarosan jönnek az asszonyok sorban, s elfoglalják a szemközti ágyakat.
Asszonyok és sorsok. A filmben vannak, akik vállalják az arcukat. Szembenéznek a kamerával. Vannak, akik nem. Így könnyebb elbeszélni, kimondani a kimondhatatlant. Mert kibeszélhetetlen mind a kettő: az „igen” is és a „nem” is. A legbelső mozgatórugókra nem tud rávilágítani a reflektor, nem veheti fel mozgásukat a kamera. Csupán a felszíni vetületre pillanthatunk rá. A kórképre, mely korunk képe is. Társadalmi diagnózis. Miért igen és miért nem?
A filmben alaptípusokat kívánunk bemutatni. A konkrét személyek minden terhes-patológiai osztályon megtalálhatók.
Akik vállalják az arcukat
Aki lombikbébit vár
Normális úton nem lehetett gyerekük. Sokáig próbálkoztak. Évek teltek el meddő reménykedéssel. Megvizsgálták az asszonyt, s utána a férfit is. Nem találtak semmi bajt. Minden hónap újabb biztatással kecsegtetett, minden orvos újabb módszert javasolt. Először csak a napokat számlálták, a hőmérsékletet mérték, aztán következtek a gyógyszerek, mind erősebb hormonkészítmények, majd a méhátfúvás, s persze az életmódváltozás, a stresszkerülés. Az asszony nyugalmasabb munkát keres, ahol persze kevesebb a pénz, így a férjnek kell még többet dolgoznia, hogy előteremtse azt, ami szükséges. Mert egyre több pénzbe kerülnek az orvosok, a kórházi kezelés. Lassan nem is tudnak már másról beszélgetni, csak a reményről. Hogy egyszer majd gyerekük születik. De a gyermek csak nem fogan meg, hiába minden kezelés, semmi sem használ. Nem marad más, mint a lombikbébi-program. Kicsit talán megalázó, de már túl sok mindenen mentek keresztül ahhoz, hogy ez zavarja őket. Csak a pénzt volt nehéz összeszedni, amibe a gyerek került.
Aki mindig elvetél
Benne megfogan az élet, ám szervezete az első néhány hét után kiveti a magzatot. Egyik napról a másikra kinyílik a méhszáj, s a megfogant élet máris elveszik. Pedig vigyáztak, úgy vigyáztak. A „Nehogy baj legyen” remegésében telnek a napok, nem élnek szexuális életet, az asszony nem jár a boltba, nem takarít, nem emel fel semmit a földről, nem tereget ruhát, nem siet, nem és nem és nem, „Nehogy baj legyen”. És mégis baj lesz, pedig mindenre úgy vigyáztak, ki tudja miért, egyszer csak újra kinyílik a méhszáj, kórház és vizsgálatok, „Be kell feküdnie asszonyom, ha ki akarja hordani a babát”. „Végig?”, igen végig, fél év kórházban, még a vécére is csak óvatosan, a korlát mellett, nem, nem, udvarról, levegőzésről szó sem lehet, „Értse meg asszonyom, a gyermeke...”, az asszony megérti, hogy feküdni kell, hetekig, hónapokig, magasra póckolt lábbal, és megéri, hogy sírni sem szabad, még éjszaka és titokban sem, pedig ki tudja, hogy otthon a férje... ki főz rá, ki mos, és ki fogja kitakarítani a lakást. S az asszony megtanulja elnyomni a könnyeit, megtanul alkalmazkodni a lehetetlenhez, élni élet nélkül hónapokig, hogy életet adhasson.
Aki sérült gyermeket vár
Megmondták neki, már jó előre megmondták, hiszen az AFP-vizsgálat tökéletesen kimutatta, hogy itt baj van, valami nagy baj... Nem is tudja, hogyan ment akkor haza, meg utána is a többi vizsgálat, pozitív lett, mind pozitív. Nem, tudomása szerint senki sem volt a családban terhelt, bizonyára genetikai hiba, evidens, az ilyet el kell vetetni. Elvetetni? Az asszonyba beléhasít a szó, nem, azt nem lehet, hiszen annyira várták, annyira akarták ezt a kicsit. A férjjel közösen döntenek, orvosokkal konzultálnak, gyógypedagógust, pszichológust keresnek fel, tudni akarnak mindent, a rehabilitáció formáit, a gyerek életlehetőségeit, benne a sajátjukat. Az orvosok érvelnek, pro- és kontra, igazán most még minden bizonytalan, csak annyi látszik, hogy baj van a gyerekkel, nagy baj, de hogy milyen fokú a sérülés, az csak szülés után... Nem lehet most még tudni semmit. A szülésig minden bizonytalan, talán ez a legidegölőbb az egészben, hogy nem lehet semmit biztosan tudni, csak a várakozás, az orvosok és a nővérek tekintete, a szomszédok pillantása, a barátok jó szándékú tanácsai... Hát vár az asszony és vár az ura is, várják, hogy megszülessen a gyerek, s közben csendesen megtanulnak imádkozni.
Aki a sokadikat is kihordja
Az első gyereknek mindenki örült. Szinte körbehordozták a családban, hiszen ő volt a első fiúunoka. Mikor a másodikkal teherbe esett az asszony, csintalanul mosolyogtak rajtuk, „Ej, de siettek, az áldóját!”, aztán jött a harmadik, s akkor a nagyszülők már úgy gondolták, érdemes beszélgetni a fiatalokkal egy kicsit. Hogy ezt így nem lehet. Ilyen felelőtlenül. Hogy nem csak szülni kell, hanem felnevelni is, miből fogják, hogyan. A negyediknél már nem is szóltak, s most, mikor az ötödikkel gömbölyödik az asszony pocakja, a hátuk mögött összesomolyognak az ismerősök. Pedig ők tényleg komolyan gondolják. Mindig sok gyereket akartak, ha szegényen is, de boldogan felnevelni őket. Hála Istennek, a férjnek jó szakmája van, az asszony maradhat otthon a gyerekekkel. Hivatásos anya, az lesz, s úgy érzi, nem dobja sutba pedagógus diplomáját. Mert nevel, azokat neveli, akik számára a legkedvesebbek, hogy később, amikor a sajátjai már nagyobbak lesznek, úgy taníthassa a másét is, mintha sajátja lenne.
Aki szívbeteg
Azt mondták neki, hogy elégedjen meg azzal az eggyel, mert nem bírja a szíve. Örüljön, hogy azt is ki tudta hordani. De ő kettőt akart, mindig kettőt. Vállalták hát ezt is, a kicsit. A szíve, az persze nem bírja. Dagad a lába, fullad. A férj segít, az anyós is, de hát nehéz, nagyon nehéz így, mert a nagyobb gyereket is el kell látni, aki csak lógna az anyján, nem érti, mi változott meg ennyire. Talán itt, a klinikán az asszonynak könnyebb, nincs gondja a háztartással, a gyerekkel, csak pihennie kell egész nap, kapja a gyógyszereket, csak a szíve, az ne szorulna el olyan sokszor, ha haza gondol.
Akik nem vállalják...
A felelőtlen
Persze, ez nem az első abortusza. Pedig fiatal még, vagy csak annak tűnik, a festett haj, a szoláriumban barnult bőr, a fitness szalonban edzett test látványa akár megtévesztő is lehet. Hát becsúszott, megint becsúszott, pedig védekeztek, ha másért nem, legalább az AIDS miatt használják az óvszert, de az is, semmit sem ér, lecsúszik, meg elszakad, aztán az ember ide kerül... Ja... nem az első. Hogy az utolsó-e? Ki tudja? Addig kell élni az embernek, amíg fiatal. Nem, gyereket semmiképpen sem akar. Tutira kiverné az ideg, ha ott sipítozna a fülébe egy liberós naponta. Meg eltartani se lenne miből. Nem jutna szoláriumra, meg fitness szalonra. Esetleg ha kifogna egy jó pénzes palit, akkor megtartaná, de így, a családi pótlékra? Na, ne...
Az egyetemista
Sír. Ott van mellette az édesanyja, meg a fiú is. A mama is sír, a fiú nem akar, nagyon nem, de nehezen állja meg. Már nem beszélgetnek egymással, nincs miről. Sok százszor végiggondolták a lehetőségeket. De lehetőségek nincsenek. Csak az abortusz. Nincs lakás, nincs pénz. Hit sincs, csak reménykedés, hogy majd a jövőben... A kollégiumba nem vihetik a babát, gyerek mellett nem tudják befejezni az egyetemet, érettségivel meg hol kaphatnának állást. Kiúttalan az életük, ha ez a gyerek megszületik. Pedig szeretnék. Mindannyian. Nagyon. De nem lehet. Most még nem. Majd, talán később...
A karrierista
Szép, csinos, jólöltözött. A professzor betege. Ő nem engedheti meg magának, hogy most kiessen a munkából. Élete eddigi legjobb állásajánlatát kapta meg nem olyan rég, most bizonyítani kell, megmutatni. Nem ér rá pelenkázni, gagyogni, babakocsit tolni. Előbb meg kell alkotni önmagát, ki kell teljesednie ahhoz, hogy gyereket tudjon vállalni. Egyébként is, egy gyerek vállalása sokba kerül. Megteremteni a megfelelő életnívót nem csekélység, s aztán azt tartani kell, lecsúszni nem szabad, szóval a gyerek az csak várjon a sorára, ráér még.
A magányos
Sokáig rágódott rajta, megtartsa-e. Nem másnak, magának. Hogy ne legyen olyan egyedül ebben a rohadt világban. Mert nincsen neki se kutyája, se macskája. Még most is átmelegszik a szíve, ha arra gondol, hogy lehetne valaki, aki az övé... De nem lehet. Úgy tűnik, ez neki nem adatik meg. Akárhogy töpreng, gyári szalagfizetéséből sose fog összejönni neki egy lakásra való. Albérletet meg hol talál a gyerekkel? Aztán meg miből is élnének? GYES-ből meg családiból? Az albérlet meg a rezsi többet elvisz. És ha visszamegy a gyárba? Hova rakja a gyereket, amikor éjszakás vagy délutános? Adja állami gondozásba? Nem, ahhoz nem lenne szíve. Akkor jobb, ha meg sem születik. Pedig még most is átmelegedik a szíve, ha arra gondol, hogy végre lenne valaki...
...és akik valóban nyomorognak
Mindig hármat akartak, és most itt van, de nem lehet. Sok, még a kettő is sok, őket is alig tudják felnevelni. Sok pénz kell az iskolára, ruhára, bérletre. El sem gondolta volna néhány évvel ezelőtt, hogy filléres gondjaik lesznek. De a férjét baleset érte, rokkantnyugdíja lett, ő meg munkanélküli, mert megszűnt az üzem. Hogyan szülhetné így meg a harmadikat? A meglévőket kell felnevelni rendesen, nem igaz? De azért fáj, nagyon fáj... Mert hármat akart... Mindig hármat.
A film alaphangja semmiképpen sem ítélkezés, hangsúlyaiban igyekszik a pozitívumokra támaszkodni, de felvállalja a problémagócok kendőzetlen feltárását is.
A film kerettörténete a napi nagyvizit, amikor a kórismertetés közben-után villannak fel részletek a szereplőkkel felvett mélyinterjúkból. Az interjúk gyakorlatilag egy anamnézis felvételét jelentik, a vállalás és nem vállalás indokainak feltárására. Igen fontosak azok a képsorok is, amelyek jelzik azt a társadalmi, szociális miliőt, amelyből a riportalany érkezik. Ezek a filmkockák, mint éles snittek támaszthatják alá vagy ellenpontozhatják a verbálisan elhangzott érveket.
