John Madden filmje varázslatos. Elbűvölően elegyíti a színháztörténetet a szerelemmel, a valóságot a fikcióval. Igazzá tudja tenni a színlelt szerelmet, és közelivé, szinte tapinthatóvá az Erzsébet-kori Londont, mellőzve a kosztümös filmekre gyakran jellemző mesterkéltséget. Természetes bája hét Oscar-díjat1 hozott a filmnek.
A legjobb film díjáért kialakult veszélyesen szoros versenyből is győztesként került ki. 1999-ben, a Szerelmes Shakespeare mellett, Az élet szép (La vita è bella, rendezte: Roberto Benigni) és a Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan, rendezte: Steven Spielberg) is esélyesnek tűnt az Amerikai Filmakadémia fődíjára.2 Az előbbi végül elnyerte a legjobb idegen nyelvű film díját, Spielberg pedig az év legjobb rendezője lett. A Szerelmes Shakespeare-nek azonban hosszú utat kellett megtennie az Oscar-gáláig, sőt, a premierig is...
A film ötlete először Marc Norman forgatókönyvíró fejéből pattant ki az 1980-as évek végén, és egy kezdetleges vázlattal Edward Zwick rendezőhöz fordult. Zwick bele is vágott, Normant azonban hamarosan lecserélte Tom Stoppardra. Viola szerepére megnyerték Julia Robertset, aki Shakespeare-nek kizárólag Daniel Day-Lewist tudta elképzelni. Mivel a színész érdeklődését a legkevésbé sem keltette fel Tom Stoppard forgatókönyve, meggyőzhetetlennek bizonyult. Ezért hat nappal a forgatás kezdete előtt Julia Roberts is kiszállt a projektből. Mivel Zwick Shakespeare és Viola nélkül maradt, a film pangási időszakba érkezett. A rendezőnek végül sikerült felkeltenie a Miramax érdeklődését, ők viszont Zwicket szélsebesen lecserélték John Maddenre. Egy évtizednyi komplikáció után az ő rendezői keze alatt született meg a Szerelmes Shakespeare.
A film a Shakespeare (Joseph Fiennes) és Viola de Lesseps (Gwyneth Paltrow) közötti szerelmi szálra fekteti a hangsúlyt, ez azonban szorosan egybefonódik az Erzsébet-kori londoni színházi viszonyokat bemutató történeti szállal. A Szerelmes Shakespeare cselekménye a 16. század utolsó éveiben játszódik, amikor a londoni színházi életet két színház, a Curtain és a Rose versengése és fennmaradásért folytatott harca határozta meg. Előbbi háziszerzője Marlowe (Rupert Everett), utóbbié Shakespeare. Marlowe épp termékeny időszakát éli, Shakespeare-nek viszont mintha kiszáradt volna az agya. Múzsa hiányában alkotói válságba kerül, és egy sort sem képes kikönyörögni a tollából. Amikor azonban megismeri Violát, az ihlet visszaröppen a gondolatai közé. Az elbűvölő hölgyhöz fűződő titkos szerelme inspirálja következő darabját, a Rómeó és Júliát.
Ettől a pillanattól kezdve a film párhuzamosan láttatja Viola és Shakespeare szenvedélyes, égető, felemelő viszonyát és a Rómeó és Júlia próbáit a Rose színpadán. A forgatókönyv kedves és kreatív csavara, hogy Rómeót az a Thomas Kent nevű ifjú játssza, aki valójában a férfiruhába bújt Viola. Érdekes, hogy a film egy kizárólagosan színházi konvenciót fogadtat el nézőivel: tudjuk, hogy Thomas Kent igazából Viola de Lesseps, mégis gondolkodás nélkül elfogadjuk, hogy Shakespeare egy ideig nem ismeri fel az álruhás nőt. E konvenció szándékosságát az is nyomatékosítja, hogy a Gwyneth Paltrow játszotta két figura között csupán lehelletnyi különbség van. Viola férfiruhába rejtőzik, rövidke bajuszt ragaszt és szőke fürtjeit aprócska paróka alá rejti, tekintete, hangja és gesztusai azonban álruhától függetlenül ugyanazt az odaadást és őszinteséget hordozzák magukban. Gwyneth Paltrow belülről építi fel a két figurát: Violában a költészet és a színház iránti végtelen csodálatot és a Shakespeare iránti szenvedélyes szerelmet hangsúlyozza; Thomas Kentben a színjátszás iránti elhivatottságot és Rómeó Júlia iránti mély szerelmét erősíti fel.
Gwyneth Paltrow hiteles és szeretetteljes játéka a film minden pillanatában hozzáillő partnerre talál Joseph Fiennesben, akit ifjú, szereleméhes, alkotói vágytól fűtött Will Shakespeare-ként láthatunk. Élete értelmét az írás és a szenvedély adja, ezek hiányában félszeggé válik. Ezért Viola szépségét éltető levegőként szívja magába, nem törődve sem e szerelem lehetetlen voltával, sem a Stratfordban hagyott feleséggel. Fejest ugrik a vágyba, amely végre alkotásra sarkallja. Amikor elveszíti Violát, aki kénytelen Lord Wessex (Colin Firth) felesége lenni, újra fejest ugrik – ezúttal a nő hiánya okozta szenvedésbe. És ez ismét alkotásra, a Vízkereszt, vagy amit akartok megírására ösztönzi. Joseph Fiennes közel enged minket Shakespeare figurájához. Nem a drámaírás koronázatlan királyát látjuk, hanem egy fiatal, kissé csapodár, csak a szívére és a tollára hallgató férfit.
Hozzá hasonlóan a film egészen közel enged Erzsébet királynőhöz (Judi Dench) is. Judi Dench Erzsébetjét nem pusztán a korona és a hatalom határozza meg. Ez a királynő egyszerre talpig férfi és ízig-vérig nő. Szigorú és tiszteletet követel, ugyanakkor mindenkinél jobban megérti, mi zajlik le Violában. Férfiúi erővel vezeti az országot, de csalhatatlan női szemmel rögtön felismeri Viola Shakespeare iránti szerelmét. Bár hatalmas méretű, merev királynői ruhája miatt megközelíthetetlennek tűnik, tekintete és szavai lazábbá teszik. Ironikus megjegyzései, reakciói életbölcsességről tanúskodnak.
John Madden filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy képes figuráit, azok környezetét, a reneszánsz London mindennapjait és színházi életét emberközelien megmutatni és ugyanakkor hű maradni a történelemhez. Az alkotók szinte észrevétlenül szövik bele a szerelmi történetbe a színháztörténeti szálat, Shakespeare és Marlowe mellett olyan fontos reneszánsz kori angol színházcsinálók jelennek meg, mint Ned Alleyn (Ben Affleck), az Erzsébet-kor legsikeresebb színésze, Richard Burbage (Martin Clunes), szintén híres színész, aki néha akár Neddel is felvette a versenyt, vagy Philip Henslowe (Geoffrey Rush), a Rose vezetője. A Szerelmes Shakespeare ugyanakkor kostolót nyújt a 16. századi szereplőválogatásokból, próbákból, a premierek hangulatából. Sőt, a reneszánszkori drámaírás és színészi játék problémáit is körüljárja, hiszen többször is felveti a kérdést, hogy képes-e egy darab, egy színházi előadás megmutatni az igaz szerelmet. A Rómeó és Júlia és a Szerelmes Shakespeare bebizonyította, hogy színház és film egyaránt képes erre.
1 A Szerelmes Shakespeare a legjobb film díja mellett megkapta a legjobb női főszereplő (Gwyneth Paltrow), a legjobb női mellékszereplő (Judi Dench), a legjobb eredeti forgatókönyv (Marc Norman, Tom Stoppard), a legjobb látványtervező (Martin Childs, Jill Quertier), a legjobb jelmeztervező (Sandy Powell) és a legjobb zene (vígjáték kategóriában, Stephen Warbeck) díját.
2 A három említett film mellett az Elizabeth (rendezte: Shekhar Kapur) és Az őrület határán (The Thin Red Line, rendezte: Terrence Malick) című alkotásokat is jelölték. E két film mégis távolabbról szemlélte a másik három versengését.
