Nehéz írni róla – inkább nézni meg

Müllner András mozija

Gary Oldman, ahogy mondják, ügyeletes filmsztár lett Hollywoodban a Luc Besson-féle Leon, a profi degenerált rendőrfelügyelőjének és az Ötödik elem főgonoszának megformálása után. Mivel ezekben nagyon jól teljesített mint velejéig gonosz, továbbra is a rossz jellemű emberek alakítására hívták, és ő vállalta is a feladatokat, bár a hírek szerint csak a pénz miatt: hogy tudjon forgatni saját, önálló filmeket. Ezt akkor mondta, amikor a Lost in Space című szörnyűség kapcsán interjút készítettek vele.

Imádom mégis. A Rosencrantz és Guilderstern halott óta, ha jól számolom. Abban a filmben finoman fogalmazva árnyaltabb figurát alakít, és valahogy illik is hozzá, ami ott születik belőle. Egy (pontosabban kettő, ha Rosencrantzot is számoljuk – vagyis Guildernsternt, vagy melyiket... Ugye ez a filmben is a probléma, nevezzük egyszerűen Tim Rothnak.) – tehát két saját vesztébe rohanó alak ez a Rosencrantz és a barátja, Guildernstern, akik azonban hozzák a Tom Stoppard-i iróniát, amely minden identitást fenyeget, legyen az egy műé vagy egy emberé, a valóságé vagy a művészeté. Ez a komoly, együgyű, szinte öregemberi arccal játszó színész (nota bene „oldman” annyit tesz: ‘öregember’) tetszett nekem. Aztán jóval a posztmodern Shakespeare-adaptáció után egyszer találkozásom esett vele egy másik filmben, amelynek a címe ez: Rómeó vérzik. Ebben a filmben is hozza a komoly-szomorkásat és a még mesterkedéseiben is együgyűt, a jóképű, de kissé koravén arcot, amit újra beleng az iróniának az a fajta aurája, amely még a Rosencrantz...-ból lehet ismerős.

Azonban itt már egy egészen más kontextusról – a krimi műfajáról van szó. Az igazi–nem igazi kérdését feszegető ironikus elidegenítő effektusok, amelyek képről képre gúnyt űznek a néző azon vágyából, hogy magát a fikcióba beleélje; az elidegenítő effektusok, amelyek a másik filmben lelkiismeretfurdalás nélkül, a stilizáció minden szintjén megjelentek, itt és most úgyanúgy szerepet kapnak, csak értelemszerűen más formát öltenek. Oldman egy korrupt zsarut játszik, aki leadja a drótot a maffiának a rendőrök által védett és épp köpni készülő maffiatag aktuális hollétéről. Very kényelmes pénzszerzési lehetőség, Jack Grimaldi alias Gary Oldman lelkiismerete tiszta, hiszen a maffia csak azt az amúgy is gusztustalan énekesmadarat nyírja ki, aki a saját bőre megmentése érdekében dalolt volna a zsaruknak. Grimaldi pedig a kertjében található vízóra-gödörben gyűjti a pénzt („tömi a gödröt”), amit a szolgáltatásaiért kap. Ennyi a történet, vagyis kicsit több, mert sajnos egy alkalommal az épp esedékes kiiktató akcióban FBI-nyomozók is halnak, akik védték volna a besúgó bandatagot. Igen, itt kezdődik a bonyodalom, hiszen Grimaldi nyomozó gyomra ezt már nem bírja, és kicsit a lelkiismerete is hánytorog: kilépne, persze ha bírna. Nem folytatom, bár az ember elég nehezen tud nem elmondani egy történetet.

A magyar származású Peter Medak rendező narrátort alkalmaz, aki egyes szám harmadik személyben meséli el (mint azt később megtudjuk: saját) történetét. Nos, a film elején, amikor még alig pár perce beszél az illető, hirtelen egy borzalmas képsor vág a néző szemébe. Először nem ismerjük fel, de aztán egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy azt az embert, akinek alig vagyunk túl a bemutatásán, és akinek felvezetésével még alig kezdett el lassú dzsessz kíséretében csordogálni valami filmszerű, azt az embert vezetés közben egy női láb fojtogatja hátulról. A lábon más helyzetben izgis harisnya és tűsarkú, itt csak meghökkent és szexuális vonzerejét erősen tompítja erőszakos jellege, a szakadt harisnya és a fél pár tűsarok. A képsorok olyan gyorsan tűnnek el, ahogy jöttek, a narrátor pedig elnézést kér, hogy így előrefutott a történetben. Többször aztán nem is fordul elő, legalábbis így, ilyen drasztikusan nem.

De van a filmben még példa hasonló előrefutásra: az nyomozó-őrmester rémálma (megbilincselve fekszik egy ágyon, Mona Demarkov orosz kéj- és bérgyilkosnő pedig mosolyogva pisztolyt szegez rá) később valóságként köszön vissza. Az ilyen jellegű szürreális blaszfémia, ami kicsit úgy hat a Keresztapa-szerű maffiafilmen szocializálódott krimirajongóra, mint a dugás közben lefilmezett Jürgenen a tirolikalap és az Adidas-zokni a szexfilm-kedvelőre, az ilyen jellegű blaszfémia azonban végig jelen van a Rómeó vérzikben, méghozzá úgy, hogy számomra igen kedves módon fenntartja az egyensúlyt ezen blaszfémia és a komolyság (szentimentalizmus, romantika, rómeóság – nevezzük, ahogy akarjuk) között. Ami komolyság, mondjuk úgy, abból származna, hogy ideális, de nem feltétlenül kívánt esetben egy film betartja a műfaji szabályokat, és nem zökkenti ki a nézőt. Nem szól ki durván, mint egy Brecht; vigyáz, hogy a szentimentális, a kalandos-nyomozós és az ironikus jelleg nagyon finom ötvözetet alkosson. Mint egy jó noirban. Vagy egy másik fajta kevercs hasonlatával fogalmazva, vér és könny bőven folyik, de néha túlcsap, és kilögybölődik, akkor azonban nagyon kell röhögni.

Ahogy a Demarkov nevű isteni jó bőr és vamp, miközben a keze hátra van bilincselve + ellőve, kirúgja a szélvédőt, és szájában egy táskával (pénz) kissé terpeszléptekkel végigrohan egy utcán, és eltűnik (de előbb nagyon közönségesen lerúgja a fél magassarkút). Később le kell amputálni az ellőtt kezét, és Mona egy jelenetben a műkezét lecsatolva a perverzitás határán egy nagyot dug Grimaldi őrmesterrel (miután a kéz beröpült a kölnik közé). Mindenki maga dönti el persze, hogy mikor röhög, ugyanis a már sokat emlegetett finom egyensúly miatt nem lehet eldönteni, hogy most akkor a melodrámára érzékeny lelkemet engedjem meghatni a könnyektől (hiszen mondom, szomorú, nagyon szomorú a vége, de nem csak az, én pedig a gyökeremig szentimentális vagyok), vagy iróniára érzékenyen a hasamat fogva göcögjek a fotelben. És ez jó. A film végén „külön köszönetet” mondanak Tom Waitsnek. Azt gondolom, az öreg Tom, aki egyébként már színészként is csillogott nem egy esetben, e filmben beszállt kicsit a zenébe. Ha jól emlékszem, van is egy ilyen száma az egyik lemezén: Romeo is bleeding. Szóval ez külön jó, hogy Tom Waits is itt van, és külön jó ez a lassú dzsessz, hiszen jó darabig a film sem gyorsabb, mint egy Chet Baker-szám.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.