Az Irina Palm kétféle dramaturgia keresztmetszetében született: az egyik a „versenyfutás az idővel”-alaphelyzet, annak is az „össze kell szedni a pénzt a kezelésre, mielőtt meghal az unoka”-alfaja; a másik pedig a „becsületes nő szükségből prostituálja magát, de megőrzi emberi méltóságát”-toposz.
Eddig semmi eredeti. De erre a jól bevált dramaturgiai kettősre önti rá Sam Garbarski író/rendező a lényeget: csináljunk filmet a rejszolásról, de ne mutassunk meg egyetlen falloszt se. És mindezt a jobb (de rosszabb) napokat is látott Marianne Faithfull-lal.
Aki nem tudná: Marianne Faithfull Mick Jagger nője volt, az első dalait a Rolling Stonesszal vette fel, talán az első jointokat is velük szívta el. Tipikusan az az előadóművész, akinek a magánélete érdekesebb volt, mint a dalai vagy a filmjei: a heroinnal és az anorexiával vívott folyamatos harc tönkretette a hangját meg az egészségét. A korszak nagy drogáldozataival ellentétben azonban még él (és alkot). És most, hatvanegy évesen eljátszik egy visszafogott, leszegényedett, de rendes, ötvenéves, London melletti özvegyasszonyt.
Eléggé hihetetlen, mégis hiteles történet: valaki öregkorára fut be a pornóiparban. Hogyan? Úgy, hogy csak a tenyerét prostituálja. S ez máris felveti a film egyik érdekes kérdését: hol kezdődik a kurva, és hol ér véget? A tenyér egyenrangú-e a szájjal vagy a vulvával? Meg lehet-e kövezni Mária Magdolnát, ha csak tenyérrel elégít ki?
Ez a kérdés, a film alaptörténetében, további kérdéseket rügyez: ki a humánusabb, nemesebb ember: aki az erkölcsnek hódol be vagy az unokája (fia, stb.) iránt érzett szeretetnek? A prüdéria erősebb vagy az anyai ösztön? És így tovább.
Maggie férje meghalt, most unokája is haldoklik. A film nem mondja el, miben szenved: érezteti velünk, hogy a szenvedő kisgyerek csak egy ürügy arra, hogy kielégült kanokat mutathasson meg. Az apa és az anya valamiért impotens ahhoz, hogy pénzt keressen, ezért Maggie-re (aki életében semmit se csinált és semmihez se ért) hárul a feladat, hogy hat hét alatt temérdek pénzt szedjen össze egy ausztráliai útra, ahol a gyereknek esélye van meggyógyulni.
Maggie, ezt megtudva, fájdalomtól és könnyektől vakon kering a Sohóban, ahol meglát egy cédulát, miszerint munkaerőt keresnek. Betámolyog, és megismerkedik Miklóssal, a szimpatikus, de keményfiú-álarcot hordozó sztriptízbártulajdonossal, aki elmagyarázza neki, hogy itt nem takarítónőt keresnek, hanem kiverőleányokat. Egy fergeteges ötlet a személytelen, gyors és olcsó prostitúcióra: a kliens bedugja bájdorongját a falon, a fal másik oldalán kezelésbe veszik. Néhány röpke percnyi vergődés után megvan a heroinként óhajtott kéjérzet, és a kliens távozik, új pénisz lép a helyébe. Maggie először tiltakozik, de muszájból belemegy és hamarosan hírnévre tesz szert. Ő lesz Irina Palm, azaz Tenyér Irén. A kortalan hetéra, akinek anyai érintése miatt érdemes folyton vissza- és visszatérni. Ami Bruce Wayne-nek Batman, az Maggie-nek Irina Palm.
A kedves Olvasó sejtheti, mennyi fergeteges szituációt eredményezhet egy ilyen alaphelyzet. A filmkészítők ki is használták ezeket, egészen odáig, hogy egy szóviccet filmesítenek meg: főhősnőnknek munkahelyi ártalma is lesz, „tennis elbow” helyett „penis elbow”, azaz a jobb alkar és könyék túlhajszolásából eredő húzódás.
A dolgok persze kötelező módon eldurvulnak: a szomszédasszonyok és a fia tudomást szereznek Maggie titkos életéről, hatalmas botrányt csapnak (értsd: megmutatják igazi énjüket). A menye szintén: addig folyton csúnyán nézett az idősödő nőre, de most leveszi a kalapját előtte. Az anyai ösztön hatalmas hidat emel a két nő közé.
Természetesen minden jó, ha a vége jó. A rendező a nézőnek is kiveri a képzeletbeli esztétikai glanduláját egy igazi fassbinderi, melodrámai befejezéssel: a szintén nem mai gyerek Miklósról kiderül, hogy érző lélek, majd romantikus csókban/ölelésben egyesül főhősnőnkkel, egykori tenyeres(-talpas) alkalmazottjával.
A forgatókönyv a sok jól sikerült szituáció ellenére néhol sántít, ami a szereplők motivációinak hitelességét illeti, de ezek a rések nem zavaróak: ez a film úgyis a rések filmje, és a rendező amúgy is mindent a színészekre bízott. Bejött neki: Marianne Faithfull végig sziporkázik megfáradt, szomorúan mosolygó, méltóságot és alázatot egyszerre sugalló alig-játékával, Miki Manojlovic zseniális a lepattant, emigráns szexbártulajdonos szerepében, még Gryllus Dorka is nagyszerű.
Azért kellemes meglepetés ez a film, mert hihetetlenül low-budget, és mégsem látszik rajta. Sok lehetőséget teremt morális ítélkezésre és a nő társasalmi szerepére vonatkozóan, mégse rágja szájba. Folyamatosan férfi nemi szervek körül forog a történet, mégsem látunk egyet sem. Nagyon mai történet, mocskos, de mégis vonzza a szemet; szép, de jobbára ki tudja kerülni a giccset. S azért mertem elmesélni szinte az egész cselekményt, mert úgysem azon van a lényeg: hanem a szinte dokfilmszerűen jó szituációkon.
