A filmművészet utazó nagykövete

Bukaresti beszélgetés Mircea Dumitrescu filmkritikussal

Azok közül, akik a hetvenes évektől a kilencvenes évek közepéig Bukarestben, vagy valamelyik nagyobb romániai egyetemi városban diákoskodtak, kevesen nem ismerik Mircea Dumitrescut. Talán az egész földkerekségen nincs még egy olyan tanár, akit, habár soha egyetlen egyetemen sem tanított, annyi diák látott, hallgatott volna, mint őt. A „Cinemateca” kézzel pingált hatalmas plakátjai diákok százait, sőt néha ezreit vonzották Antonioni, Bergman, Tarkovszkij, Greenaway legjobb filmjeire, és Dumitrescu rövid filmtörténeti előadásaira. E sorok írója nem egy olyan vetítésen vett részt, ahol az ezer fős terem lépcsői, sőt a vászon mögötti tér is megtelt érdeklődőkkel, sokszor olyanokkal, akik „ott felejtették magukat” az előző vetítésről.

Gondolom, ha valaki a filmművészetnek, a művészfilm népszerűsítésének szenteli az életét, nagyon meghatározó lehetett az első találkozása a nagybetűs Filmmel.

Így van. Buzăuban kezdtem a tanulmányaimat, majd miután kitört a háború, Craiovára kerültem egy tiszti iskolába. Nagyapám is hivatásos katona volt, egy nagybácsim is, de engem a hadsereg valójában soha nem érdekelt. Pontosan emlékszem, mikor láttam életem első filmjét, ez még Buzăuban történt, 1933. szeptember 18-án. Sétáltam az utcán, és megállított egy fiatalember, aki pontosan úgy volt felöltözve, mint egy burleszk-figura. Egy mozi előtt állt, megkérdezte ki vagyok, és be akarok-e menni, majd egyszerűen belódított a terembe. Nem kellett fizetnem semmit. Burleszk-filmeket vetítettek, Chaplint, és Buster Keatont. Egyáltalán nem nevettem azokon a filmeken, ezt komolyan mondom. Később alkalmam volt több filmet megnézni, német, finn, és olasz filmeket a két világháború közötti periódusból, és kiváltképp nagy hatással volt rám a német expresszionizmus. Akkor tudatosodott bennem, hogy az ember alapvető létdimenziója a tragikum és nem a komikum. Persze tragikum az arisztotelészi vagy hegeli értelemben, ami valamiféle derűt, optimizmust, és valamilyen értékben való hitet feltételez. És ebben az időben tudatosodott bennem az is, hogy a film egy igazi művészet, és szintetikus művészet.

Mi történt a háború után?

Bizonyos események miatt, amelyek a családomban történtek, nem mehettem rögtön egyetemre. Ez akkor így volt. Aztán később elvégezhettem a román nyelv- és irodalom szakot. Az nem juthatott eszembe, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre menjek, mert az akkor még nem létezett. Az irodalom mellett folklórral, néprajzzal foglalkoztam, világirodalommal, mitológiával, vallástörténettel. És elmélyítettem a középiskolában megalapozott olasz és francia nyelvtudásomat. A Filmmúzeumba 1956 óta rendszeresen jártam. Ott ismerkedtem meg alaposabban az expresszionizmussal, a kammerspiel filmekkel, a francia új hullámmal, az új japán filmmel. De archívum nem volt, sok mindent nem lehetett látni. Ezért a külföldi kulturális intézeteket látogattam végig, a németeket, az olaszokat, az amerikaiakat, amelyek akkoriban nagyon nagylelkűek voltak. A Goethe Intézetnek jól ismertem az igazgatóját, sokszor még én javasoltam, hogy mit kellene megnézni még. Az Olasz Kultúra Háza nagyon „pontra volt téve”, jól felszerelve, ott is rengeteg filmet lehetett látni még a Mussolini rendszer alatt. És természetesen mindent harmincöt milliméteren.

A filmvetítések rendszeres látogatójából miként vált ezek szervezőjévé?

Egy adott ponton elkezdtem elrendezni magamban a stílusirányzatokat, az áramlatokat, és amikor úgy éreztem, hogy felkészült vagyok, ez már a hetvenes években volt, kezdeményeztem egy bevezető előadás- és vetítéssorozatot az egyetemes filmművészetről. Ezt a sorozatot Bukarestben szerveztem, különböző egyetemek diákjainak. Minden szakról jöttek, de természetesen jöttek a rendezők, az operatőr-szakos diákok, a forgatókönyvírók is. Ott volt Laurenţiu Damian, Nae Caranfil és a Franciaországban befutott neves dokumentumfilm-rendező, Paul Barbaneagră, és mások. A bukaresti Diákművelődési Házban hetente öt vetítésünk volt, egy hatalmas amfiteátrumban tartottuk, és mindent harmincöt milliméterről vetítettünk. És minden filmet én választhattam. Soha senki nem tett „javaslatokat” fentről. Rengeteg filmet vetíthettem Griffithtől, Orson Welles-en át a Coen-testvérekig, vagy Spielbergig, hogy épp az amerikaiakat említsem, de az összes európai fontosabb rendezőt Jancsótól Sauráig, Winterbergtől Kieslowskiig, és az angolokat, a nagy orosz filmeket, Tarkovszkijt, Mihalkovot, a grúzokat, Abuladze-t, Paradzsanovot, de vetítettünk japán, kínai, honkongi filmeket is, estig sem érnénk a végére. Aztán az általam összeszerkesztett filmnyelvi és filmelméleti sorozatot máshova is elvittem, havonta egyszer mentem Iaşi-ba, Craiovára, Brassóba, Marosvásárhelyre, Temesvárra és Kolozsvárra. És a vakációkban sem értek véget az előadások, Costineşti-en, Marosfőn a nyári táborokban, Slănic-Moldova-n a téli szünetben szintúgy vetítettem, folytattam az előadásokat. Tulajdonképpen a hetvenes évektől kezdve megállás nélkül tartottam a vetítéseket s az előadásokat.

Ki támogatta ezeket a vetítéseket, utazásokat?

A Tanügyminisztérium és az Ifjúsági minisztérium, a diákművelődési házakon keresztül.

Sajnos, ez a több mint huszonöt éve tartó vetítés-sorozat néhány éve mégis megszakadt. Miért?

Elsősorban azért, mert a kópiák állapota egyre rosszabb lett. Másrészt azért, mert 1990 után megváltozott a törvénykezés, és miután végigjárták az országos hálózatot, a kópiák nem kerültek automatikusan az archívumba. Az archívumnak fizetnie kell a forgalmazónak minden kópiáért. És az archívumnak nincs pénze erre. Ez azért is probléma, mert kilencven előtt tizenöt-húsz kópiával indultak a filmek, sőt volt olyan ami negyvennel-ötvennel. Ma a maximum két-három kópiából nem lehet automatikusan egyet a az archívumnak küldeni. Ekkor kellett áttérnem sajnos a videóra. Harmadsorban, egy idő után, már nem volt pénz arra, hogy a kiszállásaimat, útiköltségemet, a kópiák szállítását fizessék. Ekkor már, talán a videó miatt is, meg azért, mert nem voltak rendszeresen vetítések, a diákok érdeklődése is csökkent.

Mennyit változott a filmforgalmazás, az elérhető filmek helyzete a kilencvenes évek eleje óta?

Sokat, de nem jó irányba. Ehhez vissza kell térnem egy kicsit korábbra. ’49 után egyre több szovjet film jött be, de ezzel együtt a lengyel, a csehszlovák, a magyar, a bulgár filmek is jöttek, nagyon gyorsan, mert a térségből voltak, így simán be lehetett mutatni a kelet-európai új hullámokat. ‘65 után javult a helyzet, egyre több olasz, francia angol és svéd film jött be, és a többnyire a legjobbak. ’90 után fordult a kocka. Mit importálunk? Természetesen csak a hollywoodi marhaságokat. Elképzelni is rossz, hogy a kilencvenes évek eleje óta importált 1250 filmből 1100 észak-amerikai, és a maradékból harminckettő természetesen hong-kongi kung-fu-film. Csak az európai filmhetekkel van szerencsénk. De például Ázsiából már nem jön semmi értékes.

Ha jól tudom, most egy könyvön dolgozik.

Több könyvön is dolgozom. Az egyik az egyetemes filmművészettel foglalkozó esszékötet lesz, a kilencvenes évek óta publikált több mint ezer esszémből lesz válogatás. Azt is eldöntöttem, hogy lesz benne egy rész, amelyben a ‘45 óta napjainkig Romániában forgalmazott összes filmet felsorolom röviden: eredeti cím, román cím, rendező, s a fontosabb adatok. S elemzem is őket, de nem egyenként, hanem blokkokban. Például Fellini mind a huszonhat filmjét megemlítem, de egy írás keretében, egy tíz-húsz oldalas Fellini monográfia részeként. Ebben a kötetben lesz egy nagy esszé, egy átfogó elemzés a filmnyelvről, a film stilisztikájáról, poétikájáról és esztétikájáról. A másik könyvem tulajdonképp már részenként három különböző lapban is megjelent. A Vázlatos román filmtörténet első kötete a beszélgetésünk napjáig elkészült összesen 708 román filmet mutatja be, rövid tárgyias elemzések kíséretében. A második kötetét a román dokumentumfilmnek és az animációs filmnek szentelem. Több kiadó is felkért, de én a Humanitasnál szeretném megjelentetni ezeket a köteteket. Az én elemzéseim nem szépelgők, és amit írok, azt csak ők tudják megjelentetni. Ott van például Sergiu Nicolaescu, az egyik legtermékenyebb rendezőnk, 48 filmet készített eddig. Természetesen róla is írtam. A Halálos háromszög (Triunghiul Morţii) című filmjét úgy reklámozták, hogy nagyon autentikusak benne a stratégiai mozgások, valóban így történik ez a román hadseregben. Hát ez fantasztikus! Én elhiszem, hogy stratégiai szempontból ez egy értékes film, de művészileg nulla. Nicolaescu volt az, aki tulajdonképp amerikanizálta a román filmgyártást. A szó rossz értelmében. Látványos, patetikus filmek némi álromantikával, ez minden. És akkor Nicolaescu retrospektívet szerveznek neki az Európa moziban?

Könyvemet a román film három korszaka szerint tagoltam. Az első szakasz Grigore Brezeanu 1911-es némafilmjétől, a Végzetes Szerelemtől (Amor fatal) 1949-ig tart. A második szakasz az államosítással kezdődik és 1989 végéig tart. A harmadik a diktatúra utáni időszak. Érdekes, de a román film első korszakából egyetlen figyelemre méltó filmről sem tudunk. Jean Georgescu Egy viharos éjszaka (O noapte furtunoasă) című filmje is inkább egy átmenet a színház és a film között, és ezt a szerző is beismeri. Az igazán nagy román filmek a második szakaszban születtek. Liviu Ciulei Akasztottak erdeje (Pădurea Spânzuraţilor) 1964-ből, egy évvel később már felbukkan Pintilie a Vasárnap, hatkor (Duminica la ora şase) című filmjével, majd négy évvel később a Reconstituireával, majd ’82-ben a Miért szólnak a harangok, Mitică? (De ce trag clopotele, Mitică?) aztán a Mircea Veroiu – Dan Piţa alkotópáros, akiknek a legjobb filmje a Kőlakodalom (Nunta de piatră). Nem véletlen, hogy a New York-i múzeum megvette. 1975-ben debütál Danieluc, majd ’88-ban Stere Gulea a Moromete család (Moromeţii) című filmmel. Ezen kívül csak Alexandru Tatost említeném és bezárult a sor. Úgy látom, hogy a rendszerváltás utáni jó filmek, még a legjobbak sem érik utol a '89 előtti legjobb filmeket. Ezek a fiatalok igazi rendezők, Nae Caranfil, az El pericoloso sporgersi, majd az Asfalt Tango, majd a Dolce Farniente amit itt nem forgalmaztak és legutóbb Filantropica filmekkel nagyon tehetségesnek bizonyul és Radu Mihăileanu aki már Párizsban él, és nem jön vissza, a Trahir és az Életvonat (Train de vie) című filmek rendezője szintén. Meg kell említenem még Bogdan Dumitrescut Amikor süt a nap, hideg van (Când e soare e frig). S persze ott vannak az olyan ígéretes pályakezdők is, mint Bogdan Cristian Drăgan és Marius Theodor Barna.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.