/ / /

· írta

A fotogén oroszlán jelenései

Amerikai elnökök – filmen

Tanulmány

Ki az? 45 évesnél alig fiatalabb, fehér, első pillantásra megnyerő férfi, aki egyazon erővel képes terroristákat és földönkívülieket megsemmisíteni. Akitől viszont elájulnak a virágárusok, és akinek sosem hiszik el, hogy ő maga beszél a telefonban. És aki minden túlzás és erőfitogtatás mellett mégis ember: szerelembe esik, hatalmát félti, és néha gyilkol is. Mondhatnánk úgyis, hogy világrendőr vagy az erkölcs apostola. Az abszolút első, akit Hollywood is szívesen szerződtet(ne).

„S mert a fejedelemnek jól kell használnia az állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie; az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud menekülni. Ezért hurkot ismerő rókának kell lennie, és farkast rémítő oroszlánnak. Aki egyedül az oroszlán természetét utánozza, semmire nem megy vele.” Kár, hogy Hollywood nem veszi elég komolyan Machiavelli hevenyészett robotképét, s a jótanácsoknak csupán az első felét veszi figyelembe. A mozivásznon szereplő államférfi ugyanis többnyire az oroszlán (illetve hát modern mutánsainak) jegyeit viseli magán. Bár a kilencvenes évek elején ez még nem volt ennyire egyértelmű.

Alan J. Pakula: A Pelikán ügyirat (1993)

A Szovjetunió bukását követően az amerikai elnök hirtelenjében ellenség, pontosabban: egyenrangú ellenfél nélkül maradt és így Hollywoodban egyszerre semmi sem lehetett unalmasabb téma, mint az amerikai elnök, amint csüggedten a világ térképe fölé hajol. Az abszolút főszerep után kisebb mellékszerepek következtek, melyben az elnök többnyire belső ügyekkel viaskodik (korrupció, hivatali visszaélések) és hála az igazságszolgáltatásnak többnyire alul is marad. A Végveszélyben és A Pelikán ügyiratban szereplő elnökök már csak árnyékai a 80-as évek keményvonalas államférfiainak: már azzal is beérik, ha a kutyájukat idomíthatják. A hatalom nem egy megkérdőjelezhetetlen, hősi erényekkel felruházott ember kezében összpontosul, s nem is bír abszolút, már-már mágikus erővel. A fogatlan oroszlánt akár egy joghallgató-újságíró páros vagy egy lelkiismeretesebb CIA-ügynök is hűvösre teheti. Sőt a hazafiasságot, amely eddig kizárólag a hadsereg és az elnök (illetve a nekik dolgozók) attribútuma lehetett, szép lassan átvették a belső ellenfelek. Lelkiismeret kontra merev hazafiság konfliktusban dönt el mindent, s azzal a tanulsággal zárult, hogy e kettő keveréke adja az igazi elixírt. Hideg szelek fújdogáltak a Fehér Ház környékén, akárcsak a Watergate idején. Az elnök és vele a hatalom szerepzavara egyre nyilvánvalóbb, státusza még a barikád innenső oldalára predesztinálja, ám kalandozásai eredményeképpen a túlsó oldalon ébred. Sőt, már nem is annyira fotogén.

Világrendőr születik

Nem is tudni, mi lett volna, ha nem bukkan elő szinte a semmiből a terrorizmus, melyet eleinte nem is vettek olyan komolyan. (Sokatmondó, hogy Az elnök különgépében visszatérő oroszok elsősorban terroristák és csak azután „oroszok”) Ennek köszönhető, hogy az unalmas önéletrajzi vagy legalábbis efféle igénnyel fellépő filmek dömpingje (Jefferson Párizsban, Nixon), és vígjátékok után (Dave) az elnök végre ismét az oroszlán szerepében tündökölhetett. Sőt, megszokott szerepe újabb elemmel bővült. Ez pedig a végsőkig mitizált világrendőr kliséje, akinek körzete immár a teljes golyóbis, elvei univerzális érvényűek, és ezekkel szemben nem marad más, mint a kényszerű behódolás vagy a kapitulálás. A hatalom ismét a megszokott Nagy Testvér szerepében hagyott maga mögött véres nyomokat.

James Ivory: Jefferson Párizsban (1995)

A függetlenség napja című megasikert elért B-filmben a terrorizmus még a földönkívüliek bőrében jelenik meg, de erejük félelmetes (és tegyük hozzá előrelátó: szeptember 11. után a romba dőlő épületek miatt a produkciót ideiglenesen betiltották). Nem mellékes tény, hogy az egész civilizáció veszélybe kerül, s mindez július 4-én, Amerika nemzeti ünnepén történik. A Bill Pullman alakította elnök ízig-vérig hazafi, aki nációja érdekében kész személyesen is felvenni a harcot (ugyanakkor seperc alatt megoldja a felmerülő belviszályokat is). A hatalom ugyan sebezhetőnek tűnik (a Hatalom legfőbb szimbóluma, a Fehér Ház megsemmisül), de végül egy kis leleménnyel a hazafiság teljes vértezetében visszavág. Természetesen a célokat szuggesztíven megfogalmazta szpícs sem hiányzik. Amerika felsőbbrendűségét senki és semmi sem kérdőjelezheti meg (ne felejtsük el, az alienek legyőzéséhez szükséges know how-t a civilizáció többi része az amcsiktól kapja meg), így lesz július 4-e az egész földgolyóbis felszabadulásának ünnepe. Ennél látványosabban nem is lehetett volna megünnepelni a világrendőr megszületését.

Roland Emmerich: A függetlenség napja (1996)

Az elnök különgépe még ennél is tovább lép. Itt történik meg először, hogy az eddig diplomáciával és színes gombokkal, tanácsadókkal körülvett államférfi saját kezével száll szembe a támadókkal. Harrison Ford elnöke már alig különbözik Bruce Willistől, csak épp a politikailag inkorrekt másnaposság hiányzik. Ugyanakkor az alkotásban se szeri se száma az olcsó moralizálásnak (pl: az elnök nem hagyja cserben embereit). A sebezhetőség most is nyilvánvaló (az elnöknek is van családja, tehát az elnök is halandó), ám a finálé végére ez is javára válik: ez a hatalom már nem a hideg hazafiság gyümölcse, hanem emberarcú, ez ugyanis PR-szempontból már sokkal elfogadhatóbb. Az üzenet nyilvánvaló: a hatalom többé nem önjáró gépezet, hanem polgáraira és családjára atyai gondoskodással figyelő, komplex mechanizmus. A feléledő, testetlen ellenséggel szemben már ekkor is jól jött a keménykezű, veszély esetén akár egyedül is eljáró elnök. Az sem mellékes, hogy a korábbi ellenség, most szövetségesként tűnik fel, illetve hát irodájában drukkoló, teljes mértékben kiszolgáltatott (léte a washingtoni központtól függ), kiparodizált mellékszereplő. Érdemes összevetni a fentieket a rendező, Wolfgang Petersen egyik interjújában elhangzottakkal. „Ha valaminek titulálni akarjuk (az elnököt – szerk. megj.), akkor sem világrendőr, hanem az erkölcs apostola. Mindjárt a film elején megfogalmazza politikai mottóját: ha valahol a világon jogtalanság történik, mindjárt közbelépünk. Erre nem lehet mit mondani. Ez nem a világrendőri értelemben vett erőfitogtatás, sokkal inkább a jog védelmének érdekében tett kijelentés.” Világos: nem csendőr, hanem a jog védelmét lelkesen ellátó apostol.

Wolfgang Petersen: Az elnök különgépe (1997)

Külön érdekesség, hogy a hirtelen jött heroizmus visszafelé is hat. A Pearl Harborban szereplő Jon Voight elesettsége ellenére is hatásos jelenetben bizonyítja: látszólagos gyengeségünk nem lehet akadály a lehetetlen legyőzésében. Vajon akkor is ilyennek képzelték volna el Rooseveltet az alkotók, ha az aktuális politikai erővonalak épp egy népszerűtlen és merev elnök jelenlétét mutatják ki, s nem egy megfélemlíthetetlen államférfi jelenlétét jelzik? A kérdés, belátom, retorikus. Csupán annak szemléltetésére hoztam föl, hogy maga a történelem sem maradhat érinthetetlen, ha az álomgyár és a nemzet érdekei úgy kívánják. Nincs mese, a világrendőr a múltat is ellenőrzés alatt tartja. Vágyak és tények esnek itt egybe némileg szánalmasan. A nemzet erős fejedelem után kiált, és a filmipar válaszol a maga sekélyes és didaktikus módján.

Tabuk és paródiák – a mélypont

A kilencvenes években azonban több tabu is megdőlt az elnökkel kapcsolatban. Még a Monica-botrány kipattanása előtt beleshettünk a hálószobájába (Szerelem a Fehér Házban), a botrány után pedig a politikacsinálás kulisszatitkaiba (Amikor a farok csóválja). Sőt az abszolút mélyponton azt is láthattuk, hogy miként gyilkol alantas ösztöneinek engedve (Államérdek). Sőt Hollywood még azt az utópikusnak tűnő jövendölést is megengedte magának, hogy színesbőrű színészt szerepeltessen (Deep Impact – Morgan Freeman) a filmvásznon. Míg az első alkotás egy teljesen kikozmetikázott és nyilván valószerűtlen történet (az özvegyen maradt elnök szerelmes lesz), ám négyzetcentimérnyi támadható felületet sem hagy. Az elnök érző szívű, randevúja előtt izzadó kiskamasz, akinek sosem hiszik el, ha ő maga van a vonalban és a virágárusokra is nyomasztó hatást gyakorol.

Rob Reiner: Szerelem a Fehér Házban (1995)

Sokkal csípősebb a Monica-botrány teljében született Amikor a farok csóválja, melyben ugyan az elnök mindvégig a háttérben marad, azonban a „válságot” semlegesítő mechanizmusok sosem tüntették fel még ilyen mulatságosnak is kinevethetőnek az elnöki hivatalt (gondoljunk csak az Albánia ellen indított „videó-háborúra”). Úgy tűnt a demitizilásnak már semmi sem szabhat gátat. Az elnöki tekintély a mélypontját minden bizonnyal a Clint Eastwood rendezte Államférfiban éri el, mikor is az elnök (Gene Hackman) közönséges gyilkosságba keveredik, s hatalmát az egyetlen szemtanú elhallgattatására használja föl. A bukás nyilván elkerülhetetlen. A keménykezűség ellen lép fel a szintén bíráló hangot megütő Szükségállapot (már-már borzongatóan hiteles: Amerikában arab terrorista sejtek garázdálkodnak). A hatalom maga kozmetikázatlan mivoltában tűnik fel, kellőképpen megalapozott érvekkel. Az alkotás annyi engedményt tesz, hogy az elnököt a körülmények szorító hálójában vergődő politikusnak mutatja be. És nem is engedi, hogy saját magát kompromittálja (ezért tűnik fel már-már statisztaként), így a bírálat voltaképpen a hadseregen csattan.

Barry Levinson: Amikor a farok csóválja... (1997)

Nem tehetjük, hogy nem ejtünk szót az elnöki tekintélyt szinte teljesen kigúnyoló paródiáról (Támad a Mars!), Tim Burton víziójáról. Bár sokan úgy gondolják, hogy A függetlenség napja kifigurázásáról van szó, holott a két produkció valójában párhuzamosan készült. A nevetségesen silány ellenféllel szemben kapituláló elnök bukása egyetlen okra vezethető vissza: csak az alattvalóinak tulajdonított logikával képes gondolkodni. Úgy véli egy érzelmes beszéd, mindvégig korrekt hozzáállás elsimíthatja a világok közötti konfliktust, így aztán még meglepődni sem marad ideje balfogásán. Egy biztos: még sosem volt ennyire szánalmas az elnöki hivatal. A nevetés azonban csak addig tarthatott, amíg a már említett terrorizmus fel nem tűnt a célkeresztben. Az önfeledt humor ugyanis csak békeidőben érvényes.

Mi várható?

Először is a szeptemberi eseményeket feldolgozó filmek csöndes dömpingje, melyben a Bush elnök alteregója, egy karizmatikus, háborús konfliktust is felvállaló, erőember kerül ismét reflektorfénybe. Az akciófilmek mechanizmusát követő produkciók előreláthatóan az önfeláldozást és látszólag a túlélést egyedül biztosító hazafiságot helyezik majd előtérbe. Az öniróniával dolgozó, a valódi okokat kereső és a bírálattól sem megrettenő filmekre, úgy gondolom, még várni kell. Hollywood várhatóan nehezen lábal ki a sokkból, hogy lelkesen gyártott víziói valóra váltak. (A válságot mi sem mutatja jobban, mint az eseményeket követő filmgyári kapkodás, mikor is készülő filmek forgatását szakítottak meg, forgatókönyveket írtak át, plakátokat és reklámkampányokat vontak vissza.) És nyilván mindent elkövet annak érdekében, hogy a gyanút, miszerint ő maga szolgáltatott ötleteket a borzalom elindításában, minél hamarabb eloszlassa.

Tim Burton: Támad a Mars!(1996)

A fejedelemtől inkább féljenek semmint szeressék elv népszerűsítésének lehetünk majd fül- és szemtanúi, mely görcsös engedményeket próbál tenni, hogy a hatalom elismerés- és szeretetéhségét valamiképpen csillapítsa. A róka így ismét háttérbe vonul, és átengedi a terepet a dühöngő és fotogén oroszlánnak.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Az elnök különgépe (Air Force One)

Az elnök különgépe (Air Force One)

Amerikai akciófilm, 1997. Rendező: Wolfgang Petersen.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    9 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Nixon

Nixon

Amerikai életrajzi, filmdráma, 1995. Rendező: Oliver Stone.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    10 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Pearl Harbor - Égi háború (Pearl Harbor)

Pearl Harbor - Égi háború (Pearl Harbor)

Amerikai akciófilm, filmdráma, háborús, romantikus, 2001. Rendező: Michael Bay.

  • A Filmtett szerint
    4
  • A látogatók szerint
    7 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Államérdek (Absolute Power)

Államérdek (Absolute Power)

Amerikai thriller, 1997. Rendező: Clint Eastwood.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    7 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk