„Az év legjobb filmje!”, „Minden szempontból tökéletes!”, „Nagyítóval sem tudnék benne hibát találni!”, „Egy igazi szívmelengető komédia!”. Ilyen és ehhez hasonló vélemények hallatán döntöttem el, hogy én sem maradhatok le az „év produkciójáról”. Pedig igazán nem lett volna nagy kihagyás.
Én elhiszem, hogy nincs annál természetesebb dolog a mai világban, mint az, hogy tizenhat évesen, miután hirtelen kedvünk támad egy kis hancúrozáshoz, rögtön teherbe is esünk. Sőt, valószínűleg az is teljesen normális, hogy szüleink a nagyszerű hír hallatán azonnal meg is dicsérnek, és biztosítanak teljes körű támogatásukról. „Gyereket csinálni nem nagy sor, felnevelni – ugyebár? –, az a művészet” – írta Émile Zola. Valószínűleg Jason Reitman legújabb filmjének slampos kis főszereplője, Juno (Ellen Page) is olvashatott hasonló megjegyzéseket az élet nagy dolgairól. Már az első tíz percben rájön, hogy a gyereknevelés nem neki való mesterség. Az abortuszra nem tudja rászánni magát, így arra az elhatározásra jut, hogy megszüli gyerekét, majd odaadja valakinek, akinek igazán szüksége van rá. Egy kis idő és még kevesebb megerőltetés eredményeképp kerül is egy potenciális házaspár. Juno szemében ők a tökéletes párkapcsolat megtestesítői, akik mindenüket odaadnák egy gyerekért. De valójában arról van szó, hogy az egoizmus és az anyai ösztönök elhatalmasodásától gondolkodni sem tudó nő (Jennifer Garner) egy életre megnyomorítaná férje (Jason Bateman) életét, aki még nem érett meg az apaságra. Naaagy újdonság, igaz? Nagyon kedves a férfitól, hogy foglalkozik az időnként ultrahang-felvételeket hozó Junóval, de ijesztő, hogy egy idő után jobb társaságnak tartja a lányt, mint saját feleségét.
A hamvas kislányból már a film elején előbukkan a ribanc: minek utasítson vissza egy kis hancúrozást, ha már így hozta a helyzet. Nem is csoda, hiszen a forgatókönyvet Diablo Cody, egykori sztriptíztáncosnő írta. Ezek után hiába a nagy igyekezet, hogy erőltetett, infantilis poénjaikkal hőssé varázsolják a kis szeplőtlent. Tisztázatlan kapcsolata az együgyű, de viszonylag szimpatikus Bleekerrel (Michael Cera) még egy átlagos amerikai tinédzser számára is meredeknek bizonyulna. Ők előbb teherbe ejtik egymást (a fiút gond-teherbe, a lányt meg tudjuk, milyen teherbe), utána kezdenek intenzívebben barátkozni, majd járnak is, sőt, szerelmesek is lesznek. Mennyi tapasztalat, és mindez csupán tizenhat évesen!
A film során leginkább a Juno pocakjában végbemenő térfogatbeli változásokat követhetjük végig, de nem bántam volna, ha a fejében is mutatkozott volna valami pozitív, nemcsak a terhességi teszten. Page kisasszony filmbeli karaktere visszataszító, mondhatni irritáló. Kiégett felnőttnek képzeli magát, noha a tojáshéj még keményen ragaszkodik fenekéhez. Bevallom, adtam a lánynak egy piros pontot (de csak egy halványat!) a tucatnyi fekete mellé, amikor a horror mestereként Dario Argentót emlegette. Nem mintha elhinném, hogy a mai amerikai tinilányok a Suspiriára gerjednek szabadidejükben.
Színes, vattacukor-tinivilágot építettek fel a nézőknek, túlzsúfolva mindenféle cuki meg imádnivaló szimbólum-tárggyal (például Juno hamburger formájú telefonja, valamint Paulie „magvető” Bleeker narancsos Tic-Tac imádata).
Mindent összevetve, számomra ez édeskevés egy vígjátékhoz. Túl mézes-mázasra sikeredett, ami egy idő után egyáltalán nem vicces, inkább fárasztó, ráadásul a cinizmusnak semmi nyoma. Akkor a karakterek jellemén kellene mosolyogni? Egy terhes csitrin, akit közhely-környezet vesz körül? Netán a cselekményen? Biztassuk a tinédzsereket, hogy minél felelőtlenebbül éljék nemi életüket? Támogassuk a korai terhességet, hogy legyen majd, akit adoptálni? Még ha kis családi vígjátékba is akarnák csomagolni, nagyon az jön le az egészből, hogy a terhesség csupa móka, és amit a kis Juno csinál, az mind rendjén van. És ez nem vicces!
A zene passzol a filmhez: nyálasan kellemes, a divatos alternatív-indie hullámnak tökéletesen megfelel. A látványvilág kielégítőnek mondható. Nagyon színes, merészen élénk képekkel, és a mostanában divatba jött bájos graffiti-dekorációval. A főcímben, és a négy „terhességi” évszakot érzékeltető fejezetcímben is ezek a hangulatos kis rajzok szerepelnek. Ezeknek köszönhetően, ha utólag a filmre gondolok, mindig egy kis üres öntözőkanna jut eszembe, benne kókadt, rózsaszínű virággal. Mert ilyen ez a Juno: távolról mutatós, de közelebb merészkedve ijesztően szembeötlik fakó hervadtsága.
