Az idei legjobb külföldi film Oscarját megnyerő film tagline-ja szerint „egy férfi meg akar oldani egy évekkel ezelőtt történt bűntényt”. Aztán kiderül, hogy nemcsak a bűntényt, és nemcsak megoldani – és már különben is meg van rég oldva, el van már döntve elejétől fogva, ahogy a legtöbb fontos dolog a filmben és az életben egyaránt. Campanella filmje a krimi narratív sémáján keresztül beszél szerelemről, emlékekről és szenvedélyekről.
A detektívtörténet elbeszélő struktúrája egyike a legrégibb filmes szerkezeteknek, amelyek újra és újra felbukkannak a legigényesebb mozikban is, kaméleonszerű átalakulások segítségével a háttérben maradva, de mindvégig izgalmat biztosítva. Az érdeklődés fenntartásán kívül is indokoltnak tekinthetjük közkedveltségét, ha a nyomkeresést értelmező-alkotó folyamatként fogjuk fel: valamit megismerni alapvetően azt jelenti, hogy különböző tényeket és történeteket tudni meg róla. Majd ezeket kiválogatni, sorba rakni, hogy egy olyan képet hozzunk létre magunknak, amelyet többé-kevésbé egységesnek mondhatunk – ez pedig már maga az alkotás, így a nyomozás és ennek bemutatása a művészi teremtés metaforájává válhat.
A szemeik titka törvényszéki ügynöke regényt akar írni egy régi ügyről, ami tökéletes ürügy mind a múlt felelevenítésére, mind fiatalkori szerelmének meglátogatására, mind pedig a szereplők és helyzetek felvázolására – a film szempontjából. Így a kíváncsiság fenntartását két különböző szál is biztosítja kibontakozása során: a regényben végbemenő történet és a regény története. Sőt, Ricardo Darín főszereplője olyan időtlenül fiatalos vagy sármosan középkorú, hogy a körszakállt leszámítva kezdetben nem is egyértelmű, hogy a nyomozás a jelenben vagy a múltban folyik-e, a sztorit írjuk-e vagy éppen olvassuk. Mire viszont ez a rejtély megoldódik, akad elég más a helyét betölteni: úgy tűnik, minden egyes tisztázott tény újabb bonyodalmat idéz elő. Ráadásul Campanella nem elégszik meg a jól bevált kettős ok-okozati lánccal (főszál: nyomozás, mellékszál: szerelem), hanem valóságos szőttest készít belőlük, tele mellékszereplőkkel, egyéni indítékokkal és saját kis drámákkal.
És nem hiába végez a főszereplő detektívi és írói feladatokat egyaránt, valóban rájátszik a nyomozás előbb kifejtett metaforikus értelmezésére: a regény megszületése a múlt feltárásával, összerakásával és megértésével egyidőben folyik, az alkotás kínzó bizonytalansága áttűnik a film szerkezetén és hangulatán is: kezdetben nehezen indul be, nem tudja elkezdeni a történetet, nekifog egy szálnak, majd abbahagyja, hogy egy másikba kezdjen. Pedig maguk a történetsíkok nagyon is koherensek, és a film tökéletesen megoldja, amire a címben vállalkozik: bemutatni a hétköznapi látszat mögött rejlő titkokat, a közömbös tekintet mélyén égő, minden tett alapjaként szolgáló szenvedélyeket.
A film ehhez mérten sodró lendületű, az események és idősíkok váltakozása folytonos dinamikát biztosít a történetnek, mégis képes akció helyett érzelmeket közvetíteni, a nyomozás energikus, vitától és véleményektől hangos szála mellé az emlékezés és az „elveszett paradicsom” nosztalgiáját is kifejezni, anélkül, hogy lelassuljon, megakadjon, vagy érzelgőssé váljon. Már a kezdetek kezdetén magától adódik egy hasonló témájú, hasonlóan díjazott „visszarévedős” film, a Cinema Paradiso közti párhuzam, hiszen mindkettő a ki nem bontakozott szerelem és az örökké elvesztett boldogság éveit emeli piedesztálra.
Az argentin rendező viszont sosem engedi olyan mediterrán h/bőséggel hömpölyögni a képeket, nem a gyerekkor csodaországának állít emlékművet, képvilágában nincs jelen az a napsütéses tág világ, amely Tornatore filmjét oly jellegzetessé tette. A szemeik titka képhasználata érezteti, hogy a valódi események nem külső terekben, hanem zárt ajtók mögött, emberi lelkekben zajlanak.
