Akinek lelkiismeretfurdalása van a sok letöltött zene miatt, az nézze meg ezt a filmet: kicsit (de csak kicsit) megnyugszik, mert kiderül, hogy a javát úgyis a stúdiók fölöznék le, s nem mindig fizetik ki a „kisebb” zenekarokat. Akinek pedig nincs lelkiismeretfurdalása, az még inkább nézze meg: hogyan kényszerülnek tehetséges, ötletes emberek méltatlan munkára, mialatt mi az mp3-akat tologatjuk a merevlemezünkön. Alább az Anvil zenekar hihetetlen története.
Az elmúlt pár évben erősen megszaporodott (rock)zenei témájú dokumentumfilmek önmagukat külön szubzsánerbe kezdték szervezni, rockumentary gyűjtőnév alatt (de a TIFF-en pl. a doc’n’roll szekcióban futottak). Mivel szerkezetük gyorsan kiismerhető és ezért (nemcsak) kívülállók számára hamar unalmassá válnak (a legtöbb ilyen filmben az történik, hogy nagy kortársak és divatos mai zenekarok beszélő fejei dicsérik az illető zenész/banda munkásságát, közben pedig klip- és koncertrészeket vágnak be az alkotók), kicsit szkeptikusan tekintettem az Anvilről szóló dokumentumfilmre is. Egy gyanúm se igazolódott be, hálistennek.
Soha metálzenész nem volt ennyire közvetlen és szerethető, mint Steve „Lips” Kudlow, aki tizenéves korában alapította az Anvil (Üllő) nevű zenekart Torontóban, Robb Reiner nevű haverjával, s azóta is kettőjük (illetve kettőjük barátsága) képezi a zenekar gerincét. A többi hangszeres jön és megy, a különbség csak az, hogy a két kamaszfiú ma már ötvenes éveit tapossa. Bevallom, félig-meddig rajongóként tekintettem a zenekarra már a film előtt is, albumjaik visszatérő vendégek az autóban, azt is tudtam róluk, hogy a többi metálzenekarhoz hasonlóan a nyolcvanas években élték virágkorukat, s gyors, kemény, aggresszív, thrash-nek nevezhető zenét játszottak – jóval azelőtt, hogy a Metallica, az Anthrax vagy a Megadeth betegre keresték volna magukat a műfajból.
Éppen ezért megdöbbenve néztem a film első képeit: Lips, a gitáros-énekes sofőrként dolgozik egy catering-vállalatnál, Reiner, a dobos pedig légkalapáccsal töri a téglát. Mindketten Anvil feliratú sapkában, és eszi őket az a nyavalyás kanadai hideg. Aztán hazamennek, előbbi a gyerekeihez, utóbbi a kissé naiv, de érdekes festményeihez, amelyek üres, kihalt utcarészleteket ábrázolnak. Az Anvil, ez a nagyszerű banda, amelyikre minden sikeres metálzenekar hivatkozik, ezek a kultikus figurák, így élnek? Közben lassan leesik: sohasem voltak igazán sztárok, a zenekiadók sohasem fizették ki a jogdíjaikat, soha nem éltek meg a zenélésből. A néző már lassan nem érti: akkor miért csinálják?
És akkor kezdődik az igazán elszomorító része a filmnek: egy lelkes rajongójuk Európa-turnét szervez nekik. Fel is kerekednek, de lebőgés után lebőgés jön: hol a vonatról maradnak le Svédországban, hol Prágában kolbászolnak annyit, hogy két órás késéssel játszanak (s ezért ki sem fizetik őket), és a legszomorúbb történet épp itt, Erdélyben játszódik, ahol pár évvel ezelőtt, Marosvásárhelyen szervezték meg a Monsters of Transylvania című minifesztivált. Végre, rendes promóció, igazi sportcsarnok, tízezres befogadóképességgel! Talán még Erdély polgármestere is itt lesz, azt rebesgetik! (sic). És mindössze 178 embernek játszanak aznap este... Hogy filmes terminusokban magyarázzam, valami olyasmihez hasonlít ez, mint amikor a zseniális Méliés játékokat kényszerült árulni a Montparnasse-i állomáson.
Bármelyik épeszű ember már évekkel ezelőtt feladta volna, Lips azonban, úgy tűnik, az optimizmus szobrához áll modellt: „legalább volt egy turné, ami félresikerüljön...” És itt kezdjük érezni, hogy mekkora hatalmas ember ez a két kanadai. Ha fikciós filmben látjuk ugyanezt a történetet, fogjuk a fejünket, felnyögünk, hogy mekkora giccs, istenem. Azonban az élet (már megint) üti bármelyik forgatókönyvet, és a két veterán metálos sztorija a kitartás univerzális történetévé válik: nem adják fel, a család és a környezetük néha sajnálkozó, néha kikacagó tekintetével kísérve nekiállnak 13. albumuknak, amihez a legendás brit producert, Chris Tsangaridest akarják megnyerni, aki persze nem jön ingyen... A film nagyon szép keretbe foglalja az Anvil történetét: a nyolcvanas években (amikor mintha még a sikerbe is belekóstoltak volna), Bon Jovi meg más sztárok előtt zenélve megjárták a rock-szeretetéről mindig is híres Japánt; most, 25 év elteltével és szinte csodával határos módon visszatérnek oda. Csak, hogy kiderüljön: reggel tizenegykor játszanak.
A jó az a filmben, hogy nem próbálja szájbarágni, azt, hogy miért nem futott be soha az Anvil (csak tippek hangzanak el). Inkább hagyja kibontakozni a történetet, a figurák úgyis magukért beszélnek. Mert végülis minden film, legyen az fikciós vagy dokumentum, ezen bukik: szimpatikusak-e a főszereplők. És az Anvil zenétől, hangzástól, ízléstől függetlenül is szimpatikus, történetük pedig megindító és inspiráló.
