Nézem a mozit és okoskodom. Mert néha szándékon kívül és túl, mély dolgokkal okosít a látvány. Például magamról is csak utólag tudom meg, hogy akkor éltem, mégis még akkoriban, amikor a természet még annyira ismeretlen, hogy néha „természetfeletti” a minősége és besorolhatósága. Hogy is lesz, és mikor, hogy a földi lét felkészülten áll szembe – önmaga elért szintjének méltóságával és toleranciájával – mindennel szemben, azzal is, amit nem ért meg, nem fog fel azonnal, csak azt tudja már (maga)biztosan, hogy az lehet hozzá képest primitív vagy lehet okosabb, berezelni nem kell tőle.
Pár hét, szinte pár nap különbséggel nézhettem újra a Sigourney Weaver alakítása, két meglehetősen hasonló szerepe köré épült két remek filmet, melyeket remélhetőleg csak az eladhatóság buzgalmában kínálnak horrorként (A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál). A gyengébb idegzetűek effélék esetében gyorsan visszavonják csigacsápjaikon leledző mozilesőjüket, ám a többi értelmezni és érteni szokta e metaforák metaformáit. Együtt a harmadikkal, a Betolakodó cíművel, mely fordított helyzetben (és S. W. nélkül) mutatja be „ugyanezt”. Ezúttal nem mi, emberek merészkedünk a kozmoszba, hanem a világűrből hatol be valami (esetleg „valaki”). Ugyanis a két másik film kitudjamicsodája agresszív, céltudatosan pusztító, „emberellenes”. Meg sem próbál kérdezősködni, kommunikálni. Emennek viszont olyan a hőse, a kitudjamicsodája, hogy nem ártani, hanem tanulmányozni kíván bennünket, akár véletlenül, akár előőrsként, egy program keretében vetődött ide.
De hát erre a fontos, ám csak meglebegtetett-lobogtatott kérdésre: vajon milyen terve is volt ennek a félelmetesen egzotikus (mert nagyon „más”) idegen lénynek – nem kapunk választ soha. A film – lévén a tizenegyezerszáztizenegyedik „megzenésítés” – tudományos tartalma, megjelenítésének mélysége nyilvánvalóan kisebb, mint egy fontos etikai kicsengése. Ez se kutya! A kicsengés (ha nem is a válasz) maga a film, közérthetőre és hepiendtelenre fogalmazva. Izgalma mérsékelt, mert meglehetősen ismerős más, földi jellegű diabolikusság, rendőrbácsik és Edisonosan találékony alvilágiak egy kicsit mindig a tudományos-fantasztikust súroló Robocop-eposzaiból, Fantomász-szappanoperáiból.
Nos, eszerint ez a kicsengésre szánt, figyelmeztetés értékű dolog valami efféle: valamely gyártási hibánkból kifolyólag, íme, még a fikciók szerint sincs felkészülve emberi világunk egy ilyen jellegű találkozásra, szembesülésre, kihívásra, Az idegen láttán mindig főleg veszélyt szimatolunk (meg is kapjuk). Ha szerkezeti dolog, vajon csak belénk, avagy „minden” értelmesnél értelmesebb, fejlettebbnél fejlettebb lényben elhelyez a léte logikája egy ilyen „lengéscsillapítót”? Nyomasztó, hogy (ahogy) az ember mint szépen felfújt értelem-jelkép sem alkalmas – egyedül sem, emberiségként sem – az egységes, a fegyelmezett reagálásra.
Lám, a „maximumok” is ettől terhesek, és mintha ez is hagyományossá nőné ki magát: a legeslegfelelősebb tényezők, nem mivel legóvatosabbak, legmeggondoltabbak, hanem mert a legeslegrugalmatlanabbak (ne mondjuk: ostobábbak – szép végeredménye a mindenféle Darwinos, Erasmusos kiválasztódásnak), éppen krízishelyzetben blokálnak, válnak veszélyes szabotőrré, börtönőr-szemléletűvé, saját látszataik szerint a földi dolgok védelmében. Ha Kolumbusznak ilyen „üzletkötői”, tolmácsai, vigécei és bod(r)igárdjai lettek volna, manapság egy pueblo-Amerika indiánjai vicsorognának irigyen a szép Afganisztánokra...
Teljes, hibátlan, magabiztosan kiváró, türelmes nyitás, fogadás, befogadás még nincs tehát. A Földön belül sincs sajnos, mormoghatjuk bele, a mindennapos csalódások hatása alatt, a fennkölt téma, nemcsak egy mozi elemzésébe, mielőtt az egyetlen, elég hangsúlytalanul és kiaknázatlanul, ám mégiscsak elhangzó fontos kérdéssel zárjuk. A csúcslaboratóriummal együtt belepusztuló kutatónő teszi fel a film folyamán a kulcskérdést: „Miért tanulmányozzuk a világegyetemet, ha megölünk mindent, amit nem értünk azonnal?” És hármasban hagyjuk el lehangolódva a szimbolikus filmszínházat: Fülig Jimmy és Montezuma között szerény személyem, a leghátrányosabb helyzetű néző: Lászlóffy Aladár
