„A finom tekintetek, zajok és az erotika mestere” így mutatja be Jos Stelling-et az idei Mediawave katalógusa. A holland filmrendező a zsűri elnöki tisztjét töltötte be a fesztiválon, ahol külön szekcióban vetítették kis- és nagyjátékfilmjeit.
Mit szól ehhez a „cimkézéshez”, amivel a fesztivál programjában illetik?
Egy kicsit félrevezetőnek tartom, az az érzésem, hogy sokan valamiféle pornófilm-királynak tartanak, pedig egészen másról van szó. Egy német producer, Regina Ziegler hat évvel ezelőtt több neves rendező mellett engem is felkért arra, hogy egy erotikus rövidfilmet készítsek. Mások is kaptak ilyen felkérést, például a finn Aki Kaurismaki. Így született a Váróterem (The Waiting Room).
Ez a 28 perces film 1997-ben a legjobb rövidfilm díját nyerte itt, a Mediawave-en. Tavaly pedig egy hasonló hangulatú film, a Benzinkút (The Gas Station) a fesztivál fődíját nyerte el. Ez is 28 perces, és ugyanazok a színészek játsszák a férfi és női főszerepet.
Valóban, számomra mégis nagy különbség van közöttük. A Váróterem sokkal művészibb film, a Benzinkutat viszont sokkal nehezebb volt összehozni, rengeteget dolgoztunk rajta. Gondoljon csak arra, hogy azt a sok kocsit, ami a filmben az autópályán látható volt, azt mind irányítani, szervezni kellett. S ezen kívül a mise en scene itt sokkal bonyolultabb, sokkal jobban ki kellett találni, hogy mi történik a férfival az első képkockától kezdve, mikor még a saját kocsijában ülve szemez a nővel, aki a másik sávon várakozik az autójában, egészen a film utolsó pillanatáig, amikor már a nő autójának a hátsó ülésén látjuk. Én ezt a filmet jobban szeretem. Általában pedig azt gondolom, hogy az erotika nem a test, hanem az elme szexualitása. Az erotika valójában olyan szex, ami valamilyen akadály következtében nem valósulhat meg, csak képzeletben, és kihat az egyén viselkedésére, gesztusaira, cselekedeteire. Ez pedig filmes szempontból sokkal érdekesebb. Nagyon érdekel a férfi és női princípium, az ahogy a férfiak és a nők gondolkodnak. A férfi mindig tevékenykedik, mindig el kell jutnia valahonnan valahová. A nő pedig egy helyben áll és figyel, és kapcsolatokat teremt a dolgok között. Ezt a feleségemtől tanultam.
Az az érzésem, hogy filmjeiben a férfiak sokkal kiszolgáltatottabbak, a nők pedig életrevalóbbak.
És a valóságban nem így van? Az igazság, hogy mi férfiak egyszerűen buták vagyunk. Hülyébbek mint a nők. Ez van, nincs mit szépíteni.
A két említett rövidfilmen kívül még kilenc nagyjátékfilmet is rendezett, melyek közül jó most itt is levetítettek. Ezek közül melyiket szereti a legjobban?
Mindig az utolsót. Bár igaz, hogy az 1981-es Váltóőrt különösen szeretem.
Ez a film egy holland váltóőr és egy előkelő francia nő furcsa kapcsolatáról szól. A hölgy tévedésből egy magányos váltóháznál száll le a vonatról, a vonat elmegy, és ő ott marad a váltóőrrel, egy nyers fickóval kettesben, akivel még egy szót sem tudnak váltani. És tulajdonképpen ez az egyik érdekessége a filmnek: talán ha hét-nyolc mondat elhangzik benne összesen, mindent a színészek gesztusaira, arckifejezésére bíz. Ez hogyan történik a gyakorlatban? Nagy teret enged a színészi improvizálásnak, vagy minden rezzenést pontosan megtervez?
Általában mindent nagyon jól előkészítek. Az adott jelenetet többször lepróbáljuk, mielőtt elindítjuk a kamerát. Persze a színészeknek néha vannak jó ötleteik, és ilyenkor valami hozzáadódik, vagy megváltozik az eredeti elképzelésemhez képest. Nálam nagyon fontos, hogy barátokkal együtt készítek filmet, a színészek is barátaim, és így könnyebb dolgozni. Ezt a filmet Skóciában filmeztük, ott találtunk megfelelő helyszínt a váltóháznak, ahol két vasúti társaság együttműködésére volt szükségünk. Sok problémánk volt a forgatás alatt, mert egy egész éven át készült a film, négyszer kellett odautaznunk, mivel mind a négy évszakban játszódnak jelenetek. De úgy érzem jól sikerült. Hollandiában nem nagyon szerették, de külföldön igen. Amsterdamban három hétig játszották a mozikban, Rómában viszont három évig volt műsoron. Érdekes, elsősorban a katolikus országokban kedvelik a filmjeimet: Olaszországban, Spanyolországban, Oroszországban, azt is idesorolom, mert az ortodox kultúrkör közelebb áll a katolikushoz, mint a protestánshoz.
Minek tulajdonítja ezt, hogy a katolikus országokban jobban szeretik a filmjeit?
Gyakran mondom azt, hogy a film egy katolikus dolog. Ezt otthon, a nagyon protestáns Hollandiában mindig zokon veszik, de olyankor meg szoktam magyarázni, hogy azért mert a film mindig képekkel, ikonokkal, szimbólumokkal dolgozik, és nem utolsósorban azért, mert a film mindig folyékonyan hazudik. A film a dolgok nem-kimondásának, finom megkerülésének, az intelligens becsapásnak a művészete, és ezt a katolikusok tudják nagyon jól csinálni. Itt most nem a katolikus hívőkre gondolok, hanem egy hatalmas katolikus hagyományra, a történelemre. Ettől a magyarázattól a holland protestánsok megnyugodnak.
Önnek van valamilyen kötődése a katolicizmushoz, ami ehhez a felismeréshez vezette?
Katolikus vagyok, és elemistaként francia szerzetesekhez jártam iskolába, ami abszolút döntő volt a filmes jövőmet illetően. Minden vasárnap este összegyűjtöttek bennünket, és filmeket vetítettek nekünk. Így a legjobb filmeket nézhettem meg 35 milliméterről még nyolc-tíz éves koromban. Aztán olyan is volt, hogy kezünkbe adtak diaképeket, és azt mondták, hogy rakjunk ki a képekből egy saját történetet, és meséljük el a többieknek, úgy, hogy közben felmutatjuk a megfelelő képet. Ezek a gyerekkori élmények nagyon meghatározták a vizuális gondolkodásomat, és éppen ezért hiányolom a mai iskolákból, hogy már az elemi szinten nem kezdik el a filmes oktatást. Nálunk valami van a gimnazisták számára, de az szerintem túl késő, addigra nagyjából kialakul a gondolkodásmódjuk.
Hogyan alakult a továbbiakban a filmes képzése?
Soha nem végeztem filmfőiskolát, autodidakta módon tanultam meg filmezni. Tulajdonképp végigjártam a filmtörténet fejlődésének útját: gyerekként képeket raktam sorba, aztán fényképeztem, azután kipróbálhattam a super8-as a tizenhatos, majd a harmincötös filmet, végül a hangosfilmet is.
A filmtörténet útjának végigjárása azt is jelenti, hogy a különböző stílusirányzatokat kipróbálta? Például megpróbált neorealista filmet csinálni, vagy a francia új hullám stílusában dolgozni?
Nem, csak technikai értelemben jártam végig ezt az utat. Godard-t pedig nem szeretem. Az ő filmjei antifilmek. Eszembe jut, hogy fiatalemberként találtam valahol egy filmtekercset, ami elázott és összeragadt. Visszatettem a dobozába, egy szíjjal a vállamra akasztottam és azzal jártam a várost. Az ismerőseim megkérdezték, hogy mi van a dobozban, és én azt mondtam, hogy most forgattam egy filmet, még nincs előhívva, és mindig azt meséltem erről a nem létező filmről, amit akartam. Figyeltem, hogy reagál a hallgatóság, és ennek függvényében alakítgattam a történetet. Ha meguntam újabb történetet találtam ki. Ez nagyon sokat segített, így tanultam meg történeteket mesélni.
Végül is Hollandiában hogyan lesz az emberből filmrendező?
Először is alacsonynak kell lenni. Hollandiában mindenki magas, ezért csak így lehet kitűnni a sorból. Huszonöt éves korig elég, ha az ember felhívja magára valahogy a figyelmet, hogy hahó, figyelem, létezem! Később már ennél több kell. Egyszerűen többet kell csinálnod, mint amire normálisan képes vagy. És erre a film kiválóan alkalmas, hiszen a film csapatmunka, olyan mint a foci, az sem megy egyedül. Persze a végén nem mondhatom azt, hogy ez az én filmem, mert nem igaz, én csak a rendezője vagyok. Egyik nap jön egy ötletem, másik nap még egy. A harmadik nap pedig arra lesz ötletem, hogy az első két ötletet hogyan lehet összekapcsolni. A nagy előny a filmkészítésben az, hogy én három-négy évet dolgozhatok a filmen, a nézőnek viszont egy-másfél órája van arra, hogy megnézze. Így már lehet valami jót csinálni. Viszont a legrosszabb is innen származik: ha egy filmen túl sokat gondolkozom, túl sok ötlet összegyűl mielőtt megcsinálhatnám, akkor a film túlérik. És akkor már nem lesz jó.
Kiket tekint példaképének?
Azt gondolom, hogy a tehénnek nem tejet kell adni, hanem füvet. Érti? De ha mégis rendezőkről van szó Fellini, Copolla és Stanley Kubrick. Én az amerikaiakat sokra tartom. Tisztán kell látni azt, hogy Hollywood nélkül ma nem létezne európai filmművészet sem.
Úgy tudom a filmmel nemcsak rendezőként foglalkozik, hanem mozitulajdonosként is.
Igen van egy kéttermes mozim Utrechtben, s mellette egy kávézóm, meg egy kis vendéglőm. Most épp nyolc filmet vetítek felváltva, olyanokat mint Az ember, aki ott se volt, vagy az Amélie csodálatos élete, de van olyan is, hogy dokumentumfilmeket tűzünk műsorra. Minden pénteken és szombaton teltház van.
Ön válogatja a filmeket?
Nem, van egy emberem, aki ezzel foglalkozik. Én csak annyira szólok bele, hogy esetleg azt mondom, hogy ezt vagy azt a filmet ne. Az agresszív, nagyon erőszakos filmeket ki szoktam szórni. Elég sok gond van a mozival, meg az egyebekkel, bár mindegyiknek van külön vezetője, dehát mindig adódnak személyes problémák, meg olyanok, amiket nekem kell megoldani. Összesen hetven alkalmazottam van, ez egy kicsit olyan, mint egy nagy család. Ez biztos furcsán hangzik, de karácsony előtt mindig összegyűlünk, a családom meg az összes munkatársam egy nagy vacsorára, és nyáron el szoktunk menni valahova együtt egy-két napra.
Három lánya és egy fia van, valaki közülük folytatja az Ön munkáját?
A legnagyobbik lányom most fejezi be a filmiskolát. És minden elfogultság nélkül mondhatom: tehetséges!
