Öt évvel ezelőtt, amikor Egoyan elkészítette Az igazság fogságában című filmjét, a kritikusok és a „keményvonalas” rajongók megütközve konstatálták, hogy Kanada – Cronenberg mellett – legismertebb és következetesen szerzői filmese a jelek szerint behódolt Hollywoodnak. Akkor persze lehetett egyszeri „botlásként” vagy kitérőként értelmezni a dolgot (Egoyan megmutatta, hogy ilyet is tud), legújabb filmje, a Chloe viszont cáfolni látszik a feltételezést.
Az igazság fogságában egyébként korántsem volt olyan rossz film, mint amilyennek bírálói láttatni szerették volna, csak éppen nem illeszkedett egyértelműen – stilisztikai és tematikai szempontból – az életmű addigi, az alkotói szakaszokat, váltásokat is szervesen beépíteni képes folytonosságába. Aztán jött a 2008-as Adoration, amellyel, úgy tűnt, a rendező visszakanyarodik kicsit művészi gyökereihez.
És most itt a Chloe, amely, egészen zavarba ejtő módon, az álomgyár agresszíven „gyarmatosító” szándékairól és ötlettelenségéről árulkodó tendenciáinak terméke: ugyanis egy 2003-as francia film, a Nathalie... remake-je. A Nathalie... meglepően intelligens, szomorkás és nagyon francia mozi volt az emberi (és pár)kapcsolatok kiüresedettségéről és édes reménytelenségéről – visszafogott, „halkszavú” módon, mindenfajta tartalmi vagy vizuális harsányság nélkül, három kiváló színművész – Fanny Ardant, Emmanuelle Béart és Gerard Depardieu – főszereplésével.
A színészválasztást Egoyan is meglehetősen eltalálta: az eredeti trió helyére Julianne Moore, Amanda Seyfried és Liam Neeson lépett, alakításukban alig találni kivetnivalót (már annak, aki mondjuk kedveli Julianne Moore valószínűleg hiteles, de – általában – enyhén szenvelgő játékát). A film legnagyobb problémája azonban független a szorosan vett esztétikai minőségtől: ha érti valaki, miért kellett korunk egyik legjelentősebb auteur-rendezőjének, a Családi mozi, A kárbecslő, a Naptár, az Exotica vagy az Eljövendő szép napok kivételes tehetségű alkotójának ennyire nyilvánvalóan bérrendezést vállalnia – másként nincs mire vélni ezt a remake-dolgot –, világosítson fel engem is.
Az alaptörténet tagadhatatlanul Egoyan-kompatibilis, kár, hogy Anne Fontaine már megrendezte egyszer. Megfáradt, formalizált családi viszonyok, az elidegenedés és a magány „posztmodern” kommunikációs zsákutcái, minden megvan egy ízletes Egoyan-koktélhoz. A Julianne Moore alakította felső-középosztálybeli orvosnő jó okkal kezd gyanakodni arra, hogy egyetemi tanár férje (Neeson) megcsalja; házasságuk ugyan rég kihűlt, mégis szorosan kötődnek egymáshoz, és a csalódott asszony kétségbeesetten igyekszik kideríteni, hol siklott ki (szexuálisan is) kapcsolatuk. Kétségkívül rendhagyó módon igyekszik a dolog végére járni: felbérel egy igencsak meggyőző testi adottságokkal rendelkező prostituáltat (Seyfried), tapogatná ki, hol is húzódnak férje morális szilárdságának határai. Mint az Chloe alaposan dokumentált beszámolóiból kiderül, ezek a határok nagyon is képlékenyek és átjárhatók.
Ebből az alaphelyzetből a rendező látszólag egyfajta egzisztenciális, családi pszichodráma irányába tolná el a történetet, ami rendjén is lenne, csak éppen átverés. Egoyan, el kell ismerni, mesteri módon teremti meg az elidegenedés, kommunikáció-képtelenség atmoszféráját; a rideg, szinte absztrakt formákból képzett lakótér-díszletek valami fojtogató elhagyatottság-érzetet keltenek, az ezúttal is Paul Sarossy operatőri munkáját dicsérő képi világ mégis – mondhatni nyugtalanítóan – szépen komponált, túlesztétizált és a lappangó bujaság hangulatát árasztja. Kissé erőtlen mellékszálként – az egyetemes elidegenedés témáját aláhúzandó – még Egoyan örök vesszőparipája, a különféle médiaformák eltávolító hatása és valóság(át)formáló szerepe is előkerül: a Stewart-házaspár fiát barátnője skype-beszélgetés keretében rúgja ki, a professzor pedig rendszeresen chat-üzeneteket vált diákjaival. Chloe maga is a hiány jelölőjévé válik – megtestesíti mindazt, ami betölthetné a félresiklott kapcsolatokban, a kiüresedett kommunikációban keletkezett űrt.
Csakhogy az egzisztenciális dráma mögött egyre világosabban sejlik fel a műfaji elbeszélés váza: az eléggé halovány feszültségteremtő eszközökre épülő thriller, az erotikus megszállottság narratívája előtérbe tolakodik, néhol hivalkodó tálalásban. Amanda Seyfried férfiszemet gyönyörködtető, telt idomairól egyre gyakrabban kerül le a ruha – mindenféle képletben –, az elhagyatottság melankóliájának (amely olyannyira szerethetővé varázsolta a Nathalie... című filmet) helyét átveszi a pusztító erejű szenvedély – a folyamat egy kifejezetten kínos fináléban csúcsosodik ki, amikor is az időközben egymásba gabalyodott két főhősnő egy szimbolikus jelentőségű hajtűvel szerencsétlenkedve próbál némi izgalmat csempészni a film thriller-vonulatába.
Ennek ellenére, a Chloe határozottan nézhető, jól összerakott film – csak éppen semmi olyasmi nincs benne, amiért ezt rendezőnknek kellett volna vászonra vinnie. Rendületlenül várjuk tehát a kanadai örmény mesternek azt az újabb művét, amely nem csak nyomokban tartalmazza az Atom Egoyan-összetevőt.
