Weblap.ro – Professzionális weblapkészítés

Hlavaty Tamás

Filmtett / Cikkek /

· írta

// tanulmány

A becses briganti
Sam Peckinpah-portré 2.

Sam Peckinpah 1969 utáni pályája leginkább a hullámvölgy szóval jellemezhető. Zajos sikereket nagy bukások követtek, a rendező többször margóra került, mégis vissza tudott kapaszkodni, közben egyre inkább úrrá lett rajta az őrület. Bár a kritika több filmjét is porba döngölte, szépen lassan mégis kiépült a rendező körül az a mítosz, ami azóta csak erősödött. Az utóbbira bizonyíték, hogy 2011-ben a Szalmakutyák remake-jét fogadhatjuk a mozikban.

A Noon Wine című tévéfilm meglepően sikeres lett, ezért a producerek réme a Dundee őrnagy körüli balhék ellenére újra lehetőséget kapott egy mozifilm megrendezésére. A Vad banda (The Wild Bunch, 1969) című western-alapvetésbe Peckinpah minden személyes érzelmét belesűrítette, miközben brutálisan, egyben elégikusan ábrázolta a régi vágású hősök esélytelen harcát az új korral szemben. Mindennek tetejébe a vietnami háború miatt növekvő társadalmi feszültség és frusztráció is gyönyörűen csapódott le a több mint két órás darabban.

A film két legemlékezetesebb jelenete a balul elsült rablás és a záró kaszabolás-szcéna, amit azóta számtalanszor idéznek, de a Vad banda legalább ekkora hatással volt a ’70-es évek westernjeinek hősábrázolására is. A karakterek ugyanis kiöregedett veteránok, akik szívük mélyén már nyugalomra vágynak, és az utolsó nagy balhét követően végleg vissza is vonulnának. Ez már nem az ő koruk, tétlenül állnak az új csoda, az automobil előtt is, ami az új évszázad szimbóluma (az is fontos, hogy ifjú bajtársukat a kocsi mögé kötve kínozzák meg, vagyis képletesen a modern kor végez vele). Amikor cimborájukat megkínozzák a vérre szomjazó katonák, akkor a férfiak lelkiismeretük parancsára öngyilkos akcióba kezdenek, hogy utoljára megvédjék a régi rend értékeit. Így válnak a „tisztességes haramiák” megdicsőült hősökké, akiket az erkölcstelen (még a hullák aranyfogát is kiszedi a csürhe), minden alapvető emberi törvényt porba tipró barbárok végeznek ki. Ha a záró képsorok után visszagondolunk a híres skorpiós nyitányra, akkor nem látunk nagy különbséget a két jelenet között, hiszen a skorpió is veszedelmes állat, de a túlerőben lévő hangyák ellen nincs esélye. Az is beszédes továbbá, hogy bárki nyerjen is az állatok csatájában, végül a kisgyerekek füvet dobnak rájuk és mindannyian elégnek, vagyis a felettes hatalom ellen sehogy sem lehet küzdeni. A Vad bandában először jelenik meg esszenciálisan az a formanyelvi törekvés és mondanivaló, amire ma azt mondjuk: olyan „pekkinpás”. Továbbá hangsúlyos szerepet kap a cselekményben a színhely: Mexikó. Peckinpah szerelmes volt a vidékbe, mindig itt akart élni, gyakran hősei is itt találják meg a nyugalmat, vagy legalábbis itt keresik. A vidék ezért afféle nyugalom-sziget a rendező szerzői világában, ahová úgy menekült figurái által, ahogy az Aranyember Tímár Mihálya a Senki szigetére.

Két város között

A film sikere után Peckinpah szabad kezet kapott következő mozija forgatásánál – gyakorlatilag azt csinálhatott, amit akart. Ez a stúdió részéről végzetes hiba volt, a közönség részéről pedig meghálálhatatlan jótett, mivel a mester a műfaj egyik legszemélyesebb alkotásával ajándékozta meg a filmtörténelmet. Cable Hogue – ahogy sok Peckinpah-karakter – a rendező alteregója. Amikor narrációt hallunk, akkor rendezőnk belső monológjainak lehetünk fültanúi, a film végén pedig olyan kincset oszt meg velünk a rendező, amire kevés példa van a mozi történetében: meghallgathatjuk a saját magának írt temetési gyászbeszédét.

Nem véletlen, hogy a Cable Hogue balladája (aminek a gyalázatos magyar címe: A pap, a kurtizán és a magányos hős) volt a direktor kedvenc filmje, hiszen a forgatáson nem lebzseltek producerek körülötte, a vágásnál sokkal több ideje volt saját elképzelését érvényesíteni, 19 nappal a forgatás tervezett vége után hagyta abba a munkát, kirúgott 36 munkatársat, satöbbi, satöbbi.

A filmben úgy mesél őszintén magáról, hogy közben a filmnyelvi megoldásait ő maga parodizálja (gondoljunk csak a burleszkes gyorsításokra). Így csobogó vérpatak helyett játékos öniróniában mártózhatott meg a közönség. Mondani sem kell: a film bukás lett, a publikum nem nézte el a rendezőnek, hogy amikor megvillantja a véres bosszú lehetőségét a film végén, akkor golyó helyett megbocsátással ajándékozza meg a főhős szánalmas, áruló exbajtársait, így magasztosul isteni figurává. Azt, hogy a rendező mennyire benne van ebben a filmben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Cable két város (vagyis a stúdiórendszer és a közönségfilm) között találja meg a boldogságát, és olyan helyen talál forrást, ahol más sosem kereste volna. Halálát itt is a szimbolikus 20. századi monstrum, a gépjármű okozza, temetése után pedig nem marad senki a múlt nosztalgikus hangulatával körüllengett régi vadnyugati házban.

Felfelé az álomgyári ranglétrán

A sikertelen film után megkezdődött a harc a stúdió és a rendező között, Peckinpah pedig jobbnak látta új filmjét Angliában leforgatni. A Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971) nem csak abban a mozzanatában rendhagyó, hogy az öreg kontinensen játszódik, hanem mert Peckinpah először hagyta el a Vadnyugatot. Bár a cselekmény kortárs környezetben játszódik, azért erős westernhatásokat mutat a mű. Az új környezetnek dramaturgiai funkciója is van, hiszen a főhős, az Egyesült Államokból a ködös Albionba költözött, tesze-tosza matematikus teljesen idegennek érzi magát ebben az új környezetben. Ártatlanságát nem sokáig őrizheti meg a brutális külvilággal szemben: az egyetlen mód, hogy megvédje életét, birtokát, szuverenitását, az, hogy ő maga is gyilkossá válik. A film legtöbbet idézett jelenete a véres finálé mellett a megerőszakolás-jelenet, ami egyrészt hossza és naturalizmusa miatt is sokkoló, másrészt először itt történik meg az, ami majd az Alfredo Garciában is: a nő nem tanúsít túl nagy ellenállást megbecstelenítője ellen. A Szalmakutyák az évtized egyik enigmatikus alkotásává nemesedett az idők során, a film körüli botrányok miatt pedig a mozikban is jól teljesített. Peckinpah ismét feljebb lépett az álomgyári ranglétrán.

A Junior Bonner című, kortárs környezetbe helyezett western azonban megint bukás volt, annak ellenére, hogy a kritika nyugodt hangvétele és visszafogottsága miatt a mai napig a rendező egyik legszemélyesebb alkotásaként tartja számon a Cable Hogue-gal egyetemben. A nézettségi problémát maga a mester fogalmazta meg röviden és tömören, ahogy szokta. „Csináltam egy filmet, ahol nem lőnek agyon senkit és senki sem ment el megnézni azt.” A film ugyanúgy a megváltozott kor problémáit járja körül, a családi kötelékek fellazulását és ismét érezhető az elmúlt idők utáni sóvárgás. A rodeó már csak afféle tradíció, búcsús mulatság, nem a férfiasság demonstrációja, hősünk a gépek által feltúrt sivatagban kocsikázik, és végignézi, ahogy az öreg Bonner-házat a földdel teszik egyenlővé. Peckinpah itt egyértelműen saját idilli gyerekkorával számol le.

A bukás után mind Steve McQueen színésznek, mind Peckinpah-nak szüksége volt egy sikerre, hogy ismét előkelő helyet foglalhassanak el az ügynökök katalógusában. A szökés (The Getaway, 1972) Walter Hill által írt forgatókönyvét maga McQueen mutatta be az öregnek, mivel jól ment a közös munka az előző forgatáson, valamint mindenki úgy érezte, hogy ez a téma jól működne Peckinpah kezei alatt. Igazuk lett, mivel az izgalmas, szikár thriller több mint 25 milliót hozott a kasszáknál. (Három évvel később, az Alfredo Garcia bukását követően, másodszor már nem sikerült ez a „visszatérő mutatvány”.)

Oda-vissza a Vadnyugatra

1973-ban ismét sikerrel a háta mögött fogott hozzá hősünk utolsó klasszikus értelemben vett westernje, a Pat Garrett és Billy, a kölyök (Pat Garrett & Billy the Kid, 1973) forgatásához. A kész művet aztán a producerek csúnyán megkurtították, kivettek belőle általuk feleslegesnek ítélt jeleneteket, és egy csonka változatot dobtak a vászonra. A film utóélete azonban roppant érdekes, mivel lelkes munkatársak kicsempészték az eredeti kópiát és megóvták azt az utókornak. 1988-ban újra bemutatták Peckinpah eredeti vízióját, és végre mindenki meggyőződhetett arról, hogy a műfaj egyik legfontosabb, legbensőségesebb alkotását készítette el az ekkora már kőkemény alkoholistává vált rendező. A filmben kristálytisztán válik ketté az alkotó két énje. Pat és Billy egykor társak voltak, sőt az is kiderül, hogy az idős ex-cowboy fiaként tekintett a szabadságáról lemondani képtelen fiúra. Magyarán, ebben a történetben a vadász és a vad között nincs különbség. Az új rend azonban tőle idegen szerepet erőltetett Patre, és ahhoz, hogy nyugodtan élhessen, át kellett állnia a másik oldalra, ezt a lelki törést hősünk pedig képtelen elrendezni magában. A belső tépelődés a katartikus tükörkép-lövés jelenetben csúcsosodik ki, majd Pat átvirrasztja az éjjelt, ahogy a Vad banda seriffje is, hiszen nem mást ölt meg, mint saját maga egyik felét. A film epizodikus építkezésű, sok hangulatépítő passzus látható benne, Bob Dylan is szerepet vállalt a kamerák előtt, mint az ellenkultúra képviselője; erősen átpolitizált darabról van szó. A rendező alteregója ezúttal megkettőződik, de hogy még bonyolultabb legyen a képlet, maga Peckinpah is feltűnik egy feledhetetlen jelenet során a film végén. Koporsókészítőt alakít, aki Pathez, ergo saját magához beszél, arról, hogy mindent beletesz egy koporsóba és elhagyja a terepet. Vagyis a westernt. De ezek a koporsóba rakott dolgok csak tárgyak, műfaji jegyek, a western lelkét továbbra is más műfajokba reinkarnálta cikkünk főszereplője.

Ezt már a következő, Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét (Bring Me the Head of Alfredo Garcia, 1974) című filmjével bebizonyította, ami Mexikóban játszódik, és bár a környezet kortárs, egy-két autót és akkoriban divatos inget leszámítva nem sok dolog tanúskodik arról, hogy nem az 1900-as évek első felében járunk. A film legalább annyira neonoir vagy épp road movie, mint western, hiszen a totálisan dezorientált hős egyértelműen az előbbire utal, az epizodikus utazgatás pedig az utóbbira. Már a film címe is érdekes, hiszen a benne szereplő fickó, Alfredo a narratíva indulásakor halott. Tényleges hősünk, a bárzongorista a jobb jövő reményében hullagyalázásra vetemedik, de a kaland során nőjét megölik, így a jövője teljesen értelmetlenné válik, célja, a fej leszállítása pedig tét nélküli lesz, mivel a boldogságot jelentő asszony meghalt. Múltja eddig sem volt hősünknek, így nem marad más, csak az értelmetlen bosszú, végül az öngyilkos akció.

A főhős, Warren Oates olyannyira Peckinpah alteregóját alakítja, hogy figuráját, annak testtartását és kinézetét is az öregről mintázta. Itt már nem két világ közt lebeg a főszereplő, hanem egy konkrét világban veszik el teljesen – ahogy a rendező is elveszett saját őrületében. Az Alfredo Garciát a korabeli kritika csúnyán porba döngölte, nem értékelte fekete humorát, kevert hangnemű jeleneteit és a célorientált hős bukását modellező történetet. A kevés dicsérő kritikus közül Roger Ebert volt az egyik – és neki lett igaza, hiszen a mai napig kultikus, filmes körökben totemállatként tisztelt alkotásról van szó (Takeshi Kitano például kedvenc filmjének titulálta.)

Isten szadizmusa

Az 1975-ös The Killer Elite-et (egyik vicces magyar fordítása: Szupergyilkosok) a leggyengébb alkotások között tartja számon a kritika, és valljuk be: tényleg nagyon sápadt szösszenetről van szó. Ami miatt mégis érdekes a film, hogy a forgatáson az egyik színész, James Caan megismertette Peckinpahval a kokaint, így az önpusztítás teljesen új dimenziói nyíltak meg a mester előtt – és ez, sajnos, egyáltalán nem vált filmje erényévé. Egyszer túl is adagolta magát, így a jó doktoroktól megkapta élete második pacemakerét. A már említett nagy visszatérés pedig elmaradt.

Érdekes módon a következő, Vaskereszt (Cross of Iron, 1977) című háborús filmje jól teljesített, igaz, csak Európában, ahol egészen máshogy viszonyulnak az emberek a második világháborús mozikhoz. Előtte felajánlották neki a King Kong remake-jét, illetve az első Superman-filmet is, de ő visszautasította a lehetőségeket (ma bármit megadna egy valamirevaló filmfanatikus, ha megnézhetné a képregényhős kalandjait Peck rendezésében).

A Vaskeresztben Peckinpah saját „formanyelvi szabadalmát” annyiszor elpuffantotta a kis költségvetés ellenére, hogy a végén a néző már csömört kapott a sok robbanástól és földre hulló katonák látványától. Viszont ebben a közegben kiválóan tudta érvényesíteni világnézetét a rendező, amit az egyik szereplőjével mondatott el a filmben: „Abban hiszek, hogy Isten szadista. De ő maga sem tud róla.” Érdekesség, hogy az öreg Orson Welles szerint a Nyugaton a helyzet változatlan óta ez volt minden idők legjobb háborúellenes mozija. Márpedig ha ő mondja…

A rendező utolsó előtti mozija, a Konvoj (Convoy, 1978) érdekes módon a legnagyobb bevételt hozó Peckinpah-mű lett a vegyes kritikai fogadtatás ellenére. A karaván-westernt modern környezetbe helyező film rendszer ellen fellázadó főhőse nyilván annyira szimpatikus volt a korabeli nézőknek, hogy nem sajnálták a pénzt a mozijegyre, de a fekete bőrű vietnami veterán figurája is beszédes vélemény-nyilvánítás volt az Államok politikájáról. A forgatás nem ment egyszerűen, a direktor ekkora már teljesen leamortizálta magát, James Coburn ugrott be, hogy helyettes rendezőként leforgasson néhány jelenetet, amíg Peckinpah a lakókocsijában vegetált.

Valószínűleg jobb lett volna, ha cikkünk hőse a Konvoj után nem rendez több filmet, mivel ami ezután jött, azt jobb lenne elfeledni. Don Siegel lehetőséget adott a lecsúszott mesternek, hogy besegítsen Jinxed! című filmjének rendezésébe, majd Peck 1983-ban leforgatta utolsó filmjét, Az Osterman-hétvégét (The Osterman Weekend, 1983), ami – finoman szólva – feledhető darab, az akkoriban hatalmas sikernek örvendő homevideo-piacon viszont meglepően jól teljesített. Talán kevesen tudják, hogy halála előtt a mester még rendezett két videoklipet Julian Lennonnak, de a moziközönséget már sosem ajándékozta meg új alkotással.

Peckinpah imádta habzsolni az életet, sosem volt hajlandó letérni a saját maga által taposott ösvényről és sosem volt hajlandó eladni magát – kivétel nélkül mindig Peckinpah-filmet rendezett. Ars poeticáját sokszor megfogalmazta, íme egy hangzatos idézet a Konvoj című filmből: „Az életben csak a gyors kocsik, a ribanc nők meg a tömény kaják érnek valamit.” De ami még ennél is fontosabb: ott talált forrást, ahol senki sem kereste. Ebben a forrásban pedig a mai napig felemelő élmény megmártózni.

Szólj hozzá!



antispamnem látszik jól, kérek újat!


A hozzászólásban ne használj HTML-tageket! A szöveget wiki stílusban lehet formázni. Formázási útmutató és segítség itt.

Kapcsolódó filmek

Vad banda (The Wild Bunch)

Vad banda (The Wild Bunch) – amerikai filmdráma, western, 1969. Rendező: Sam Peckinpah.

Megnézem a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    10/10 · 9 értékelés
  • Szerinted?

Pat Garrett és Billy, a kölyök (Pat Garrett & Billy the Kid)

Pat Garrett és Billy, a kölyök (Pat Garrett & Billy the Kid) – amerikai filmdráma, történelmi, western, 1973. Rendező: Sam Peckinpah.

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    9/10 · 8 értékelés
  • Szerinted?

Szalmakutyák (Straw Dogs)

Szalmakutyák (Straw Dogs) – amerikai–brit filmdráma, thriller, 1971. Rendező: Sam Peckinpah.

Megnézem a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    10/10 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Dundee őrnagy (Major Dundee)

Dundee őrnagy (Major Dundee) – amerikai filmdráma, háborús, western, 1965. Rendező: Sam Peckinpah.

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    7/10 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Konvoj (Convoy)

Konvoj (Convoy) – amerikai–brit akciófilm, western, 1978. Rendező: Sam Peckinpah.

  • A Filmtett szerint
    6/10
  • A látogatók szerint
    8/10 · 5 értékelés
  • Szerinted?

A szökés (The Getaway)

A szökés (The Getaway) – amerikai filmdráma, akciófilm, thriller, bűnügyi, 1972. Rendező: Sam Peckinpah.

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    9/10 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét (Bring Me the Head of Alfredo Garcia)

Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét (Bring Me the Head of Alfredo Garcia) – amerikai–mexikói western, thriller, filmdráma, kalandfilm, bűnügyi, 1974. Rendező: Sam Peckinpah.

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    8/10 · 7 értékelés
  • Szerinted?

Vaskereszt (Cross of Iron)

Vaskereszt (Cross of Iron) – brit–nyugatnémet filmdráma, akciófilm, háborús, 1977. Rendező: Sam Peckinpah.

Megnézem a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    8/10 · 4 értékelés
  • Szerinted?

A pap, a kurtizán és a magányos hős (The Ballad of Cable Hogue)

A pap, a kurtizán és a magányos hős (The Ballad of Cable Hogue) – amerikai western, vígjáték, filmdráma, romantikus, 1970. Rendező: Sam Peckinpah.

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    8/10 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Délutáni puskalövések (Ride the High Country)

Délutáni puskalövések (Ride the High Country) – amerikai filmdráma, kalandfilm, western, 1962. Rendező: Sam Peckinpah.

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    8/10 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó cikkek

A becses briganti - Sam Peckinpah-portré 1.

A becses briganti – Sam Peckinpah-portré 1.

Bár az Új-Hollywooddal foglalkozó filmesztéták Steven Spielberg generációját nevezték el mozi-fenegyerekeknek, az igazi kemény fickókat nem itt kell keresni. Ha valakit fenegyereknek lehet nevezni ebben az érában, az az öntörvényű Sam Peckinpah, a producereknek és saját tükörképének legnagyobb ellensége, aki akkor is outsider volt, amikor az álomgyáron belül randalírozott.

Kapcsolódó hírek

Velencei filmfesztivál: orosz film kapta az Arany Oroszlánt

Velencei filmfesztivál: orosz film kapta az Arany Oroszlánt

Alekszandr Szokurov orosz rendező Faust című filmje kapta szombaton a legjobb alkotásnak járó Arany Oroszlán-díjat a 68. velencei filmfesztiválon.

8 hónapja

Hírek

Az amerikai mozipiacon terjeszkedik Kína

Az amerikai mozipiacon terjeszkedik Kína

A Dalian Wanda kínai üzleti konglomerátum felvásárolta az AMC Entertainment Holdingsot, a második számú...  

13 órája

Összes hír

Filmajánló

RomániaMagyarország

Ötéves jegyesség (The Five-Year Engagement)

Ötéves jegyesség (The Five-Year Engagement) – amerikai vígjáték, romantikus, 124 perc, 2012. Rendező: Nicholas Stoller. Szereplők: Jason Segel, Emily Blunt, Chris Pratt, Alison Brie, Lauren Weedman, Mimi Kennedy, David Paymer, Jacki Weaver.

Szilveszter éjszakáján az ünneplő városban egy izgatott férfiember próbálja eljátszani a „hirtelen közbejött”...  

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

Polisse

Polisse – francia bűnügyi, filmdráma, 127 perc, 2011. Rendező: Maïwenn Le Besco. Szereplők: Karin Viard, Joey Starr, Marina Foïs, Nicolas Duvauchelle, Maïwenn Le Besco, Karole Rocher, Emmanuelle Bercot.

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

Adalbert álma (Visul lui Adalbert)

Adalbert álma (Visul lui Adalbert) – román vígjáték, 101 perc, 2011. Rendező: Gabriel Achim. Szereplők: Cristian Balint, Coca Bloos, Mimi Brănescu, Adrian Ciglenean, Viorel Comanici, Ilie Galea.

Gabriel Achim elsőfilmes rendező frissen bemutatott produkciója arra enged következtetni, hogy a román újhullámban...  

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

A diktátor (The Dictator)

A diktátor (The Dictator) – amerikai vígjáték, 83 perc, 2012. Rendező: Larry Charles. Szereplők: Sacha Baron Cohen, Megan Fox, Anna Faris, Ben Kingsley, John C. Reilly, B. J. Novak, Olivia Dudley.

Hősies történet egy diktátorról, aki életét kockáztatva igyekszik biztosítani, hogy a demokrácia sose tegye be...  

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

A holló (The Raven)

A holló (The Raven) – amerikai–magyar–spanyol thriller, 111 perc, 2012. Rendező: James McTeigue. Szereplők: John Cusack, Alice Eve, Luke Evans, Brendan Gleeson, Kevin McNally, Oliver Jackson-Cohen, Sam Hazeldine.

Roland Emmerich tavalyi „bravúrja”, az Anonymus után joggal gyanakodhat arra a néző, hogy most Edgar Allan Poe következik...  

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

A biztonság záloga (Safe)

A biztonság záloga (Safe) – amerikai akciófilm, thriller, krimi, 94 perc, 2012. Rendező: Boaz Yakin. Szereplők: Jason Statham, Catherine Chan, Robert John Burke, James Hong, Anson Mount, Chris Sarandon, Técsy Sándor.

Egy korábbi elit ügynök kettős küldetésre indul: meg kell mentenie egy kínai lányt a Triádoktól, és egy széfkombináció...  

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

Friends Withs Kids

Friends Withs Kids – amerikai vígjáték, 2011. Rendező: Jennifer Westfeldt. Szereplők: Jennifer Westfeldt, Adam Scott, Jon Hamm, Kristen Wiig, Maya Rudolph.

Két barát úgy dönt, közösen vállalnak gyereket, ám megtartják plátói kapcsolatukat, így kerülve el a gyerekek...  

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

Éjsötét árnyék (Dark Shadows)

Éjsötét árnyék (Dark Shadows) – amerikai fantasy, horror, vígjáték, 113 perc, 2012. Rendező: Tim Burton. Szereplők: Johnny Depp, Michelle Pfeiffer, Helena Bonham Carter, Eva Green, Jackie Earle Haley, Jonny Lee Miller, Bella Heathcote, Alice Cooper, Christopher Lee.

Az utóbbi években Tim Burtonnel igencsak elszaladt a ló. A rendező ’80-as, ’90-es évekbeli, sötét humorú, groteszk...  

Most a mozikban

Megnézem a Filmtetten

Bosszúállók (The Avengers)

Bosszúállók (The Avengers) – amerikai képregényfilm, akciófilm, kalandfilm, sci-fi, 142 perc, 2012. Rendező: Joss Whedon. Szereplők: Robert Downey Jr., Chris Evans, Mark Ruffalo, Chris Hemsworth, Scarlett Johansson, Jeremy Renner, Tom Hiddleston, Samuel L. Jackson, Cobie Smulders, Stellan Skarsgård.

Joss Whedon grandiózus szuperhős-tablója évek óta közbeszéd tárgya, a hosszúra nyúlt várakozás kultuszt és ...  

Most a mozikban

A Filmtett-alkotótábor filmjei

Fordul – román–magyar filmetűd, 6 perc, 2011. Rendező: Csata Hanna. Szereplők: Kovács Kati, Kófity Annamária.

Filmtettek

A Filmtettről

Támogatóink, partnereink

Nemzeti Kulturális Alap Communitas Alapítvány  – Administraţia Fondului Cultural Naţional Bethlen Gábor Alap observer.hu - Magyarország legnagyobb médiafigyelője Shoot in Hungary port.hu kukker.ro - az erdélyi videómegosztó Kodak Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Látó – Szépirodalmi Folyóirat helikon.ro ETV – Erdélyi Magyar Televízió

© 2008–2011 Filmtett Egyesület  ·  Programozta a Weblap.ro  ·  Dizájnolta Jánosi Andrea