Sam Peckinpah 1969 utáni pályája leginkább a hullámvölgy szóval jellemezhető. Zajos sikereket nagy bukások követtek, a rendező többször margóra került, mégis vissza tudott kapaszkodni, közben egyre inkább úrrá lett rajta az őrület. Bár a kritika több filmjét is porba döngölte, szépen lassan mégis kiépült a rendező körül az a mítosz, ami azóta csak erősödött. Az utóbbira bizonyíték, hogy 2011-ben a Szalmakutyák remake-jét fogadhatjuk a mozikban.
A Noon Wine című tévéfilm meglepően sikeres lett, ezért a producerek réme a Dundee őrnagy körüli balhék ellenére újra lehetőséget kapott egy mozifilm megrendezésére. A Vad banda (The Wild Bunch, 1969) című western-alapvetésbe Peckinpah minden személyes érzelmét belesűrítette, miközben brutálisan, egyben elégikusan ábrázolta a régi vágású hősök esélytelen harcát az új korral szemben. Mindennek tetejébe a vietnami háború miatt növekvő társadalmi feszültség és frusztráció is gyönyörűen csapódott le a több mint két órás darabban.
A film két legemlékezetesebb jelenete a balul elsült rablás és a záró kaszabolás-szcéna, amit azóta számtalanszor idéznek, de a Vad banda legalább ekkora hatással volt a ’70-es évek westernjeinek hősábrázolására is. A karakterek ugyanis kiöregedett veteránok, akik szívük mélyén már nyugalomra vágynak, és az utolsó nagy balhét követően végleg vissza is vonulnának. Ez már nem az ő koruk, tétlenül állnak az új csoda, az automobil előtt is, ami az új évszázad szimbóluma (az is fontos, hogy ifjú bajtársukat a kocsi mögé kötve kínozzák meg, vagyis képletesen a modern kor végez vele). Amikor cimborájukat megkínozzák a vérre szomjazó katonák, akkor a férfiak lelkiismeretük parancsára öngyilkos akcióba kezdenek, hogy utoljára megvédjék a régi rend értékeit. Így válnak a „tisztességes haramiák” megdicsőült hősökké, akiket az erkölcstelen (még a hullák aranyfogát is kiszedi a csürhe), minden alapvető emberi törvényt porba tipró barbárok végeznek ki. Ha a záró képsorok után visszagondolunk a híres skorpiós nyitányra, akkor nem látunk nagy különbséget a két jelenet között, hiszen a skorpió is veszedelmes állat, de a túlerőben lévő hangyák ellen nincs esélye. Az is beszédes továbbá, hogy bárki nyerjen is az állatok csatájában, végül a kisgyerekek füvet dobnak rájuk és mindannyian elégnek, vagyis a felettes hatalom ellen sehogy sem lehet küzdeni. A Vad bandában először jelenik meg esszenciálisan az a formanyelvi törekvés és mondanivaló, amire ma azt mondjuk: olyan „pekkinpás”. Továbbá hangsúlyos szerepet kap a cselekményben a színhely: Mexikó. Peckinpah szerelmes volt a vidékbe, mindig itt akart élni, gyakran hősei is itt találják meg a nyugalmat, vagy legalábbis itt keresik. A vidék ezért afféle nyugalom-sziget a rendező szerzői világában, ahová úgy menekült figurái által, ahogy az Aranyember Tímár Mihálya a Senki szigetére.
Két város között
A film sikere után Peckinpah szabad kezet kapott következő mozija forgatásánál – gyakorlatilag azt csinálhatott, amit akart. Ez a stúdió részéről végzetes hiba volt, a közönség részéről pedig meghálálhatatlan jótett, mivel a mester a műfaj egyik legszemélyesebb alkotásával ajándékozta meg a filmtörténelmet. Cable Hogue – ahogy sok Peckinpah-karakter – a rendező alteregója. Amikor narrációt hallunk, akkor rendezőnk belső monológjainak lehetünk fültanúi, a film végén pedig olyan kincset oszt meg velünk a rendező, amire kevés példa van a mozi történetében: meghallgathatjuk a saját magának írt temetési gyászbeszédét.
Nem véletlen, hogy a Cable Hogue balladája (aminek a gyalázatos magyar címe: A pap, a kurtizán és a magányos hős) volt a direktor kedvenc filmje, hiszen a forgatáson nem lebzseltek producerek körülötte, a vágásnál sokkal több ideje volt saját elképzelését érvényesíteni, 19 nappal a forgatás tervezett vége után hagyta abba a munkát, kirúgott 36 munkatársat, satöbbi, satöbbi.
A filmben úgy mesél őszintén magáról, hogy közben a filmnyelvi megoldásait ő maga parodizálja (gondoljunk csak a burleszkes gyorsításokra). Így csobogó vérpatak helyett játékos öniróniában mártózhatott meg a közönség. Mondani sem kell: a film bukás lett, a publikum nem nézte el a rendezőnek, hogy amikor megvillantja a véres bosszú lehetőségét a film végén, akkor golyó helyett megbocsátással ajándékozza meg a főhős szánalmas, áruló exbajtársait, így magasztosul isteni figurává. Azt, hogy a rendező mennyire benne van ebben a filmben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Cable két város (vagyis a stúdiórendszer és a közönségfilm) között találja meg a boldogságát, és olyan helyen talál forrást, ahol más sosem kereste volna. Halálát itt is a szimbolikus 20. századi monstrum, a gépjármű okozza, temetése után pedig nem marad senki a múlt nosztalgikus hangulatával körüllengett régi vadnyugati házban.
Felfelé az álomgyári ranglétrán
A sikertelen film után megkezdődött a harc a stúdió és a rendező között, Peckinpah pedig jobbnak látta új filmjét Angliában leforgatni. A Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971) nem csak abban a mozzanatában rendhagyó, hogy az öreg kontinensen játszódik, hanem mert Peckinpah először hagyta el a Vadnyugatot. Bár a cselekmény kortárs környezetben játszódik, azért erős westernhatásokat mutat a mű. Az új környezetnek dramaturgiai funkciója is van, hiszen a főhős, az Egyesült Államokból a ködös Albionba költözött, tesze-tosza matematikus teljesen idegennek érzi magát ebben az új környezetben. Ártatlanságát nem sokáig őrizheti meg a brutális külvilággal szemben: az egyetlen mód, hogy megvédje életét, birtokát, szuverenitását, az, hogy ő maga is gyilkossá válik. A film legtöbbet idézett jelenete a véres finálé mellett a megerőszakolás-jelenet, ami egyrészt hossza és naturalizmusa miatt is sokkoló, másrészt először itt történik meg az, ami majd az Alfredo Garciában is: a nő nem tanúsít túl nagy ellenállást megbecstelenítője ellen. A Szalmakutyák az évtized egyik enigmatikus alkotásává nemesedett az idők során, a film körüli botrányok miatt pedig a mozikban is jól teljesített. Peckinpah ismét feljebb lépett az álomgyári ranglétrán.
A Junior Bonner című, kortárs környezetbe helyezett western azonban megint bukás volt, annak ellenére, hogy a kritika nyugodt hangvétele és visszafogottsága miatt a mai napig a rendező egyik legszemélyesebb alkotásaként tartja számon a Cable Hogue-gal egyetemben. A nézettségi problémát maga a mester fogalmazta meg röviden és tömören, ahogy szokta. „Csináltam egy filmet, ahol nem lőnek agyon senkit és senki sem ment el megnézni azt.” A film ugyanúgy a megváltozott kor problémáit járja körül, a családi kötelékek fellazulását és ismét érezhető az elmúlt idők utáni sóvárgás. A rodeó már csak afféle tradíció, búcsús mulatság, nem a férfiasság demonstrációja, hősünk a gépek által feltúrt sivatagban kocsikázik, és végignézi, ahogy az öreg Bonner-házat a földdel teszik egyenlővé. Peckinpah itt egyértelműen saját idilli gyerekkorával számol le.
A bukás után mind Steve McQueen színésznek, mind Peckinpah-nak szüksége volt egy sikerre, hogy ismét előkelő helyet foglalhassanak el az ügynökök katalógusában. A szökés (The Getaway, 1972) Walter Hill által írt forgatókönyvét maga McQueen mutatta be az öregnek, mivel jól ment a közös munka az előző forgatáson, valamint mindenki úgy érezte, hogy ez a téma jól működne Peckinpah kezei alatt. Igazuk lett, mivel az izgalmas, szikár thriller több mint 25 milliót hozott a kasszáknál. (Három évvel később, az Alfredo Garcia bukását követően, másodszor már nem sikerült ez a „visszatérő mutatvány”.)
Oda-vissza a Vadnyugatra
1973-ban ismét sikerrel a háta mögött fogott hozzá hősünk utolsó klasszikus értelemben vett westernje, a Pat Garrett és Billy, a kölyök (Pat Garrett & Billy the Kid, 1973) forgatásához. A kész művet aztán a producerek csúnyán megkurtították, kivettek belőle általuk feleslegesnek ítélt jeleneteket, és egy csonka változatot dobtak a vászonra. A film utóélete azonban roppant érdekes, mivel lelkes munkatársak kicsempészték az eredeti kópiát és megóvták azt az utókornak. 1988-ban újra bemutatták Peckinpah eredeti vízióját, és végre mindenki meggyőződhetett arról, hogy a műfaj egyik legfontosabb, legbensőségesebb alkotását készítette el az ekkora már kőkemény alkoholistává vált rendező. A filmben kristálytisztán válik ketté az alkotó két énje. Pat és Billy egykor társak voltak, sőt az is kiderül, hogy az idős ex-cowboy fiaként tekintett a szabadságáról lemondani képtelen fiúra. Magyarán, ebben a történetben a vadász és a vad között nincs különbség. Az új rend azonban tőle idegen szerepet erőltetett Patre, és ahhoz, hogy nyugodtan élhessen, át kellett állnia a másik oldalra, ezt a lelki törést hősünk pedig képtelen elrendezni magában. A belső tépelődés a katartikus tükörkép-lövés jelenetben csúcsosodik ki, majd Pat átvirrasztja az éjjelt, ahogy a Vad banda seriffje is, hiszen nem mást ölt meg, mint saját maga egyik felét. A film epizodikus építkezésű, sok hangulatépítő passzus látható benne, Bob Dylan is szerepet vállalt a kamerák előtt, mint az ellenkultúra képviselője; erősen átpolitizált darabról van szó. A rendező alteregója ezúttal megkettőződik, de hogy még bonyolultabb legyen a képlet, maga Peckinpah is feltűnik egy feledhetetlen jelenet során a film végén. Koporsókészítőt alakít, aki Pathez, ergo saját magához beszél, arról, hogy mindent beletesz egy koporsóba és elhagyja a terepet. Vagyis a westernt. De ezek a koporsóba rakott dolgok csak tárgyak, műfaji jegyek, a western lelkét továbbra is más műfajokba reinkarnálta cikkünk főszereplője.
Ezt már a következő, Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét (Bring Me the Head of Alfredo Garcia, 1974) című filmjével bebizonyította, ami Mexikóban játszódik, és bár a környezet kortárs, egy-két autót és akkoriban divatos inget leszámítva nem sok dolog tanúskodik arról, hogy nem az 1900-as évek első felében járunk. A film legalább annyira neonoir vagy épp road movie, mint western, hiszen a totálisan dezorientált hős egyértelműen az előbbire utal, az epizodikus utazgatás pedig az utóbbira. Már a film címe is érdekes, hiszen a benne szereplő fickó, Alfredo a narratíva indulásakor halott. Tényleges hősünk, a bárzongorista a jobb jövő reményében hullagyalázásra vetemedik, de a kaland során nőjét megölik, így a jövője teljesen értelmetlenné válik, célja, a fej leszállítása pedig tét nélküli lesz, mivel a boldogságot jelentő asszony meghalt. Múltja eddig sem volt hősünknek, így nem marad más, csak az értelmetlen bosszú, végül az öngyilkos akció.
A főhős, Warren Oates olyannyira Peckinpah alteregóját alakítja, hogy figuráját, annak testtartását és kinézetét is az öregről mintázta. Itt már nem két világ közt lebeg a főszereplő, hanem egy konkrét világban veszik el teljesen – ahogy a rendező is elveszett saját őrületében. Az Alfredo Garciát a korabeli kritika csúnyán porba döngölte, nem értékelte fekete humorát, kevert hangnemű jeleneteit és a célorientált hős bukását modellező történetet. A kevés dicsérő kritikus közül Roger Ebert volt az egyik – és neki lett igaza, hiszen a mai napig kultikus, filmes körökben totemállatként tisztelt alkotásról van szó (Takeshi Kitano például kedvenc filmjének titulálta.)
Isten szadizmusa
Az 1975-ös The Killer Elite-et (egyik vicces magyar fordítása: Szupergyilkosok) a leggyengébb alkotások között tartja számon a kritika, és valljuk be: tényleg nagyon sápadt szösszenetről van szó. Ami miatt mégis érdekes a film, hogy a forgatáson az egyik színész, James Caan megismertette Peckinpahval a kokaint, így az önpusztítás teljesen új dimenziói nyíltak meg a mester előtt – és ez, sajnos, egyáltalán nem vált filmje erényévé. Egyszer túl is adagolta magát, így a jó doktoroktól megkapta élete második pacemakerét. A már említett nagy visszatérés pedig elmaradt.
Érdekes módon a következő, Vaskereszt (Cross of Iron, 1977) című háborús filmje jól teljesített, igaz, csak Európában, ahol egészen máshogy viszonyulnak az emberek a második világháborús mozikhoz. Előtte felajánlották neki a King Kong remake-jét, illetve az első Superman-filmet is, de ő visszautasította a lehetőségeket (ma bármit megadna egy valamirevaló filmfanatikus, ha megnézhetné a képregényhős kalandjait Peck rendezésében).
A Vaskeresztben Peckinpah saját „formanyelvi szabadalmát” annyiszor elpuffantotta a kis költségvetés ellenére, hogy a végén a néző már csömört kapott a sok robbanástól és földre hulló katonák látványától. Viszont ebben a közegben kiválóan tudta érvényesíteni világnézetét a rendező, amit az egyik szereplőjével mondatott el a filmben: „Abban hiszek, hogy Isten szadista. De ő maga sem tud róla.” Érdekesség, hogy az öreg Orson Welles szerint a Nyugaton a helyzet változatlan óta ez volt minden idők legjobb háborúellenes mozija. Márpedig ha ő mondja…
A rendező utolsó előtti mozija, a Konvoj (Convoy, 1978) érdekes módon a legnagyobb bevételt hozó Peckinpah-mű lett a vegyes kritikai fogadtatás ellenére. A karaván-westernt modern környezetbe helyező film rendszer ellen fellázadó főhőse nyilván annyira szimpatikus volt a korabeli nézőknek, hogy nem sajnálták a pénzt a mozijegyre, de a fekete bőrű vietnami veterán figurája is beszédes vélemény-nyilvánítás volt az Államok politikájáról. A forgatás nem ment egyszerűen, a direktor ekkora már teljesen leamortizálta magát, James Coburn ugrott be, hogy helyettes rendezőként leforgasson néhány jelenetet, amíg Peckinpah a lakókocsijában vegetált.
Valószínűleg jobb lett volna, ha cikkünk hőse a Konvoj után nem rendez több filmet, mivel ami ezután jött, azt jobb lenne elfeledni. Don Siegel lehetőséget adott a lecsúszott mesternek, hogy besegítsen Jinxed! című filmjének rendezésébe, majd Peck 1983-ban leforgatta utolsó filmjét, Az Osterman-hétvégét (The Osterman Weekend, 1983), ami – finoman szólva – feledhető darab, az akkoriban hatalmas sikernek örvendő homevideo-piacon viszont meglepően jól teljesített. Talán kevesen tudják, hogy halála előtt a mester még rendezett két videoklipet Julian Lennonnak, de a moziközönséget már sosem ajándékozta meg új alkotással.
Peckinpah imádta habzsolni az életet, sosem volt hajlandó letérni a saját maga által taposott ösvényről és sosem volt hajlandó eladni magát – kivétel nélkül mindig Peckinpah-filmet rendezett. Ars poeticáját sokszor megfogalmazta, íme egy hangzatos idézet a Konvoj című filmből: „Az életben csak a gyors kocsik, a ribanc nők meg a tömény kaják érnek valamit.” De ami még ennél is fontosabb: ott talált forrást, ahol senki sem kereste. Ebben a forrásban pedig a mai napig felemelő élmény megmártózni.
