A legszebb nőnek, akit hősünk (és tudjuk, hogy ki bír versének hőse lenni) valaha is élőben vagy filmvásznon vagy képernyőn vagy fényképen vagy festményen látott, nem volt hozománya. Ő volt a hozomány nélküli lány.
Ezt a hozománytalan lányt Nyikita Mihalkov csábította el, és – ami felfoghatatlan – hagyta magára. Még ha Osztrovszkij ezt így vetette is papírra, és Eldar Rjazanov így rendezte is meg: mégis nagy gazemberség volt Nyikitától pusztán csak egy film vagy a rendező (nézők stb.) kedvéért olyan rútul ejteni a Lariszát amiatt az aranybányás nő miatt. Példátlan mocsokság, de még nagyobb ostobaság; az önsorsrontás, szóval az élet tönkretételének a pillanata: a meseszép Volgán, egy irigylésre méltó hajón és egy valószínűtlen szépséggel a karjai közt Nyikita – vagy bárhogy is hívják a történetben, de hát nem mindegy? – égbekiáltó módon elküldte a nőt, ezt a Lariszát, és így a rossz végzet el is kezdett működni, pedig ő – ott, akkor a hajón – még defátumtalaníthatta (ez csak tréfa: fátummentesíthette) volna a sorsot vagy sorsvégzetet, de hiába, az ostoba embernek az istenek elveszik az eszét. A végzet egyébként egy stukkerrel hadonászó balek („a férj”) alakjában érkezik a hajóra, s mint Melinda és Ottó története óta annyiszor: most is az történik, hogy mindenki belepusztul a helyzetbe, vagy legalábbis szerencsétlenné válik a csábító fékezhetetlen libidója miatt, kivéve magát a csábítót, aki fütyörészve továbblovagol, kerékpározik vagy hajózik, maga mögött hagyva a lángoló országot vagy várost vagy családot vagy kolostort: a morál és saját elrontott üdvtörténetük nyomorultjait és toronyőreit.
Ami mármost hősünket, a nézőt illeti, akit egyrészt felháborított a snájdig, kékszakállú, de szőrösszívű macho, Nyikita aljassága, ostobasága, cinizmusa, amoralitása, immoralitása, becstelensége, anyagiassága és önzése, másrészt pedig teljesen felkavart és lenyűgözött Larisza szépsége és szerencsétlensége, hősünk – a néző – szeretne behatolni a sztoriba, hogy rendet csináljon, és helyreigazítsa a történteket. Hiszen ez a legtöbb, amivel a mozi eldicsekedhet azóta, hogy a publikum már nem menekül hanyatt-homlok kifele a teremből, ahogyan az első szemberobogó mozdony látványától tette. Régi szép idők, midőn még a néző pszichésen-emocionálisan teljesen és kérdőjelek nélkül beleolvadt a filmbe, közös – tehát saját – tér-idő kontinuumként élve meg a történetet. Vagy mikor még jól elverte a passiójáték végén – netán még játék közben – a gonosz Júdást.)
Nézőnk tehát, a néző – akárcsak egy ál-Anatole Francé-kisregény, a Rózsafabútor hőse –, eszébe sem vévén azt a körülményt, hogy a forgatástól eltelt idestova két évtized talán már Larisza szépségén is nyomokat hagyott, elhatározza, hogy részévé válik a hozomány nélküli lány történetének. Az a Larisza végül is érintetlen szépségű, bármikor élt légyen is Osztrovszkij óta; hősünk pedig (a néző; uitătorul? privitorul? privighetorul? semmiképp nem văzătorul, mert az annyit tesz, mint látó; vajon miért nem az a Látó jelmondata – mint annak idején: Világ proletárjai, egyesüljetek – szóval miért nem az, hogy Vac văzăt világtalant?) – hol is tartottunk? – hősünk tudván tudja, ha máshonnan nem, Dávid Lynchtől, hogy egymástól független emberi életek – sőt halálesetek – között titokzatos átjárások léteznek, akár valami csapóajtók, melyeken át, mint ismeretes, Moszkvából közvetlen lehet kilépni mondjuk egy párizsi utcára. Annyit kell csak tenni, hogy szétnézünk a Mulholland Drive vagy a Winkie's nevű gyorsétterem környékén, s talán már ott is találjuk magunkat Nyikita hajóján, karjaink közt a gyönyörű Lariszával vagy remegő kezünkben egy rosszkor eldörrenő stukkerrel.
