Romero mester az utóbbi években nagyon rátaposott a róla és miatta elhíresült élőhalottas zsáner gázpedáljára, igazi túlélőösztöntől fűtött zombiként példátlan sűrűséggel ontja az ...of the Dead végű címmel büszkélkedő műveket. Ne higgyetek a filmadatbázisok csillagocskáinak: a Romero-revival eddigi három filmje közül eddig ez a legjobb.
És azért a legjobb, mert a mester végre hagyta az előző, A holtak naplóját (Diary of the Dead) működtető formanyelvi kísérleteket (pláne, hogy már rég nem kísérlet volt, hanem mindössze a poszt-blairwitch generáció „found footage”-os, home videós esztétikájának erőtlen koppintása), és visszatért a rendes, történettel és kamerállvánnyal is rendelkező produkciókhoz. Ráadásul az elmés, humoros társadalomkritika is sokkal erősebb, és talán a Holtak hajnala óta nem volt ennyire érvényes. Zombik lepik el Amerikát már megint, egy halott sem bír a földön maradni hosszabb ideig: hacsak nem épp a fejétől fosztották meg, felpattan és emberhúsra éhesen lődörög. A film nagyrésze Amerika nyugati partvidékén játszódik, a fiktív Plum nevű szigeten, amit két ír család (az O’Flynnek és a Muldoonok) népesít be, természetesen örök viszálykodások közepette.
A Túlélni a holtakatban az a legszebb, ahogyan a „kinyírjuk a zombikat vagy sem?” társadalmi kérdéssé minősül az ír szigeten (figyeled, hogy ezzel a szigettel Romero egyszerre csinált amerikai és európai filmet?). Az öreg O’Flynn „abolicionista” (vagy „abortuszpárti”, vagy „eutanázia-párti”, vagy olvassa mindenki, ahogy akarja): minden megharapott, átváltozott embernek lukat eresztene a fejébe, hogy a halott tényleg legyen halott. Ősellensége, az öreg Muldoon, egy igazi John Wayne-kinézetű (és magatartású) családapa viszont mindenben a másik család ellen beszél: lánchoz kötözve, pajtába zárva tartja életben a zombikat, ló- meg disznóhúsra próbálja őket szoktatni, valamiféle eljövendő megváltás reményében. A zombik már tényleg csak díszletek maradnak ebben a kitűnő felállásban, ami az örök régi-új, katolikus-protestáns, bennszülött-bevándorló (s megannyi más társadalmi kérdés) polémiára ad olvasati lehetőséget.
Ebbe az összképbe hajózik be egy csapat zsoldos, akik azzal töltik a mindennapjaikat, hogy a zombitántorgás által okozott anarchiát és káoszt kihasználva embereket rabolnak ki. Ők biztosítják a (majdnem) semleges szemszöget, aminek segítségével többé-kevésbé kívülről tudjuk (legalábbis egy ideig) figyelni az öregek harcát, de egyúttal a sorozat előző filmjéhez is kapcsolódnak egy kicsit. Romero a korral is haladni próbál: a tőle hagyományosan várható médiakritika is megjelenik, ezúttal hőseink laptopon és okostelefonon internetezve néznek különböző, élőholtakról szóló műsorokat, ráadásul újdonságként a western néhány műfaji motívuma is felbukkan a filmben.
A zombik nincsenek agyondizájnolva, nem is fontosak (azonkívül, hogy ártalmatlanabbak a szokásosnál, ráadásul kvázi-idomíthatóak és élő önmaguk árnyékaként jobb híján automatikusan a napi rutint végzik), de a film tartalmaz pár igazán mókás zombigyilkosságot: poroltóval, villával, vagy épp bármivel, ami éppen kéznél van. Ezek a klasszikus Romero-jelenetek tartják fenn a néző érdeklődését, ami sajnos viszonylag hamar kezd megcsappanni, ugyanis a kitűnő társadalmi mondanivalóhoz nem társul sem túl izgalmas forgatókönyv, sem túl jó színészgárda (talán a két öreget leszámítva), sőt, Romero egy-két meglehetősen ízléstelen történetszövési bakit is elkövet (pl. a film vége felé derül ki a semmiből, hogy valakinek van egy ikertestvére, s hasonlók), ami jól magyarázza a kritikusoknál és a mozipénztáraknál egyaránt bekövetkezett fiaskót (azonkívül, hogy ma már nem kelendő sem a burleszkes, magát nem mindig komolyanvevő horror; sem a mondanivaló).
Pedig a film sokkal jobb és ötletesebb, s még technikailag is felkészültebb, mint a két előző próbálkozás (A holtak földje, illetve naplója), ritka gyönyörű helyszíneken játszódik, őszi színekben, s a sziget-feeling, a beszorítottság érzése mindvégig megmarad, fojtogatóbban, mint valaha. S az utolsó kép egyszerre szép, röhejes és szomorú.
