„Már megint egy régi TV-sorozatból csinálnak filmet?” – kérdezte önreflexív poénként LL Cool J a Charlie angyalai moziváltozatában. Igen, ezúttal a 80-as évek egyik sikeres akció-vígjáték sorozata, az A-Team egész estés verziója készült el Joe Carnahan (Narkó, Füstölgő ászok) rendezésében, Ridley és Tony Scott produceri közreműködésével.
Az öt évadot megérő Szupercsapatot leginkább a Mission: Impossible, A hét szamuráj és a Piszkos tizenkettő ötvözeteként lehetne jellemezni: négy kiváló amerikai katonát igaztalanul elítélnek, de sikerül megszökniük, és a törvény elől bújkálva reménytelen küldetésekre specializálódott zsoldosokként keresik kenyerüket. A csapat hadvezére John „Hannibal” Smith, Bosco „Rosszfiú” Baracus (Mr. T nagy szerepe) sofőr, műszaki zseni és pofonosztó is egyben, „Őrült / Howling Mad” Murdock bármilyen légi járművet elvezet (amikor épp nincs diliházban), Templeton „Szépfiú / Faceman” Peck pedig bármit meg tud szerezni, beleértve a nőket is.
Egy sorozat egész estés változatának elkészítése az „ami egyszer működött”-elv alapján financiális szempontból érthető, de az már inkább fogós kérdés, hogy a jegy áráért cserébe mennyi pluszt tud egy mozi-verzió nyújtani az eredeti produkcióhoz képest. A Szupercsapat írói, Skip Woods (Kardhal, Hitman) és Brian Bloom (aki a másodhegedűs antagonista szerepét is eljátszotta) napjaink előzményfilm-trendjének megfelelően megírták a csapat összekovácsolódásának történetét. Ez azonban nem tesz jót a filmnek: a pilot-ban egy hétköznapi kívülállón keresztül ismertük meg a legendás renegátokat, míg a mozifilmben a nézőnek egy in medias res kezdés után négy nagy múltú és különc karakterrel kellene azonosulnia. Ráadásul ahhoz képest, hogy a Szupercsapat állítólag nem veszi komolyan önmagát, zsibbasztóan sok benne a száraz és sablonos szócséplés: a „nem ölök többé” és a „szószátyár gyilkos” már évtizedek óta kínos klisének számítanak. Az alapötletből – rokonszenves hőseink tisztázni akarják nevüket – sokat ki lehetett volna hozni, de az írók elfelejtettek feszültséget vinni filmjükbe. Joe Carnahan előző mozijával, a sokszereplős és kiszámíthatatlan Füstölgő ászokkal ellentétben a Szupercsapat csupán néhány egysíkú karaktert mozgat, így a néző egy pillanatig sem tud aggódni a hősökért.
Ez persze a sorozatban is így volt, hisz az ilyen produkciókban ritkán hullanak el menetközben a főhősök (habár De Palma nem kímélt senkit a Mission: Impossible-moziban), így kiszámíthatósága ellenére Szupercsapat működhetne kiválóan akció-vígjátékként. Carnahan elsősorban akciófilmes direktor, akinek valószínűleg a – szó szerint – több sebből vérző, de roppant szórakoztató Füstölgő ászok című filmje volt tökéletes ajánlólevél ebbe a rendezői székbe. Egy sorozat moziváltozata nagyobb alkotói szabadságot adhat készítőinek (lásd: South Park - Nagyobb, hosszabb, vágatlan), Carnahan azonban – nyilván külső nyomásra – visszafogta magát, az X-kategóriás akciókat (ahogy Chow Yun-Fat mondta a Fegyverek istenében) mellőzve igyekezett a PG-13 korhatár alatt maradni, az is csoda, hogy Hannibal örökös szivarozása bennemaradhatott a filmben. Pedig nem lett volna muszáj a kiskorúakat megcélozni a filmmel, hisz az – egyébként visszafogott – sorozat kedvelői mára úgyis felnőttek, és szerintem egy akciófilm úgy jó, ha nem csak gyerekesen puffogtatnak benne, hanem megmutatják a dolog kevésbé szórakoztató oldalát is, ahogy a Sivatagi cápák tette kiválóan. A hatásorientált műfajoknak ritkán tesz jót az öncenzúra, de nem lehetetlen küldetés jó PG-13-as akciófilmet csinálni, és a Szupercsapat alkotóiban meg is volt az ambíció, hogy a 100 milliós költségvetésből – a CGI aranykorában – übereljék a sorozat kezdetleges akció-jeleneteit, kihasználva a nagy vászon előnyeit. Carnahan azonban a Mátrix-szerű innovációk helyett inkább Michael Bay pusztításorgiáit majmolta, ráadásul azt is kicsiben: nem vesztettünk volna sokat, ha nem látjuk a látványosan méregdrága helikopteres üldözést vagy a repülő tankot, és e jelenetek amúgy is ismerősek voltak a Charlie angyalai-mozikból.
Az eredeti Szupercsapat azonban nem akció-jelenetei, sokkal inkább a remekül megírt karaktereire épített sitcom-humora miatt volt sikeres és szerethető. A sorozatok egész estés filmre adaptált változatai közül is elsősorban a vígjátékok (Beavis és Butt-Head, South Park, Simpson-család, Family Guy) sikerültek jól, de Carnahan és írói ebben is csalódást okoznak: kapunk néhány jó poént a Szupercsapattól (vicces utalásokat például a Rettenthetetlenre, A nagy szökésre és A vadász éjszakájára), de az alkotók itt is inkább a mennyiségre mentek, így sok az infantilis és erőltetett bohóckodás. A pilot (a mozifilm főleg erre épít) humora jóval eredetibb volt, elsősorban a legendás zsoldosok azonnali deheroizálása miatt (a nagy Hannibalt dinójelmezben látjuk először, Rosszfiú pedig első bunyóját elveszíti), míg a mozifilm hősei alaposan el vannak szállva maguktól, és először kemények, csak aztán viccesek.
A színészek közül egyedül Sharlto Copley-nak (District 9) áll jól Őrült Murdock szerepe, Liam Neeson viszont nem tud komédiázni Hannibalként, a Mr. T szerepét átvevő profi bunyós, Quinton „Rampage” Jackson pedig csak harc közben hiteles. Az alkotók (ahogy a plakát hirdeti) nem készültek B-tervvel, túlságosan bíztak a bevált receptben, így a Szupercsapat csupán felejthető utánérzését adja a sorozatnak.
