Az Irán-Korea tengely

37. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál, 2002. július 4–13., Csehország

A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál (KVIFF) az a hely, ahol a látogatóra elemi erővel csap le a felismerés, hogy egy igazi filmfesztivál mennyire nem „csak” a filmekről szól.

Jó helyen, jó időben

Miközben a városka tényleg súrolni látszik a giccs határát, azt olyan előkelőén és hivalkodásmentesen teszi, hogy lehetetlen nem szeretni. Eközben az atmoszféra barátságos és laza. Jut itt hely mindenkinek, kispénzű diáknak, kutyának, macskának, filmsztárnak, bohém művésznek. A fesztivál hivatalos főhadiszállása, a Thermal Hotel a létezett szocializmus ormótlan lábnyomaként tapos ugyan bele látvány tekintetében a fürdővárosi idillbe, viszont lelkünket (az enyémet legalábbis) kellemes melegséggel tölti el, hogy a helyi közterület-fenntartóktól háborítatlanul húzhatja meg magát lépcsői alatt éjszakára néhány filmrajongó, hálózsákos fiatal. A látogatók összetétele egyébként is árulkodó, hiszen a hivatalos statisztikák szerint a látogatók közel 70 százaléka diák volt, vagyis a fiatalos szellem mintegy szükségszerű.

Nem a verseny miatt izgalmas

Az idei filmmel nyaralók 534 előadáson 292 film közül választhattak, mindenki saját ízlésének, érdeklődésének megfelelően válogathatott, és tekinthette át az elmúlt egy-másfél év nemzetközi filmtermését, illetve csemegézhetett a különböző retrospektív összeállításokból. Hozzátartozik ugyanis a KVIFF-karakterológiához, hogy ide nem feltétlenül a versenyprogramban szereplő filmek miatt érdemes eljönni. Karlovy Vary ugyan az első osztályú fesztiválok egyike, de sokszor az igazán érdekes filmeket a nagyok közt is legnagyobb fesztiválok (Cannes, Berlin, Velence) már levadásszák, így a szervezők keze némileg meg van kötve. Mindamellett valamiféle sajátos válogatási szempont is felsejlik, de annak nem a progresszivitás a legfőbb vezérelve. Ha volna értelme, azt mondanám, hogy a szervezők „szép” filmeket keresnek, melyekben az esztétikum és a társadalmi mondanivaló valamiféle humanisztikus keverésben egyesül. Érdekes – vagy inkább a versenyprogramot jellemző momentum –, hogy az igen erős koreai és iráni kortárs film egy-egy darabja ugyan meghívást kapott a versenybe, de azok korántsem emelkedtek ki katartikus erejükkel a lagymatagon csordogáló versenyprogramból.

A koreai film, Min Boung-hun Ne sírjunk! című munkája sablonos történet egy, a falujába adósságai elől visszamenekülő fiúról, akiről otthon mindenki azt hiszi, hogy világhírű hegedűvirtuózként csinált karriert. A hazugságok hálójába egyre jobban belebonyolódó főhős végül falujából is kénytelen menekülni. Az élet és a remény folyamatosságát egy tojás jelképezi, melyet egy fiatal lány helyez titokban minden reggel a fiú ablakába. Az iráni versenyfilm (Kianoush Ayari: Terjesztés iráni módra) a legnemesebb iráni filmes hagyományok követője, amennyiben rendkívül egyszerű szituációt választ vezérelvéül, hogy köréje epizódokból építse fel a rendező Irán-vízióját. A film elején egy hamis ezertomanos bankjegy bukkan fel a piacon. Jelentős összeg, senki sem szeretné, ha éppen nála akadna el a gyanús darab, úgyhogy ki-ki a maga módján próbál veszteség nélkül megszabadulni a pénzdarabtól. Az alapötlet remek, nagyszerűen felfűzhető e vázra a sokféle, különböző társadalmi helyzetű szereplő és a szituációk sora, mégis elég hamar automatizálódik és kiszámíthatóvá válik a film, ugyanakkor az egyes epizódokban megnyilvánuló érzékenység és sallangmentes megformálás mégis csak az iráni film legnemesebb hagyományaihoz kapcsolja e darabot. (Az alapszituáció és az epizodikus kidolgozás is sokban emlékeztet Jafar Panahi Fehér léggömb című darabjára, ahol egy kislány keveredett számos galibába egy bankjegy miatt.)

A versenyprogram európai filmjeinek válogatásánál érzékelhetően szerep jut a kortárs társadalmi konfliktusok megjelenítésének, ebbe a vonulatba illeszkedett az egyik cseh versenyfilm, Zdenek Tyc munkája, a Kölykök. A témaválasztás aktuális, akár parázsba is nyúlhatott volna vele a rendező, de mégsem tette, visszafogott, erőtlen maradt munkája. A főhős házaspár három gyermekével – köztük két örökbe fogadott cigány származású fiúval – vidékre költöznek, hogy ott nyugodt és szeretetteli környezetet teremtsenek családjuknak. Hamar kiderül azonban, hogy az előítéletek és a meg nem értés mindenhol jelen van. A cseh társadalom egyik valóban égető kérdését, a roma kisebbség helyzetét érinti ugyan a film, de minden tekintetben a felszínen marad, s emiatt sem tanulsággal, sem dokumentáló értékkel nem rendelkezik. Egy másik jellemző európai konfliktust jár körül Ennio De Dominícis Az olasz című versenyfilmje. A főhős 1991-ben Albániából menekül Olaszországba új élet reményében. Bár kezdetben minden jól indul, végül mégis eléri a bevándorlók sanyarú végzete: a maffia hálójában köt ki. A film legnagyobb hibája talán a sablonosság, emiatt veszíti erejét, s hagyja, hogy hősei nyomtalanul tűnjenek a semmibe, amint felgyúlnak a lámpák a vetítőteremben.

A történelmi hősök keresésének legzavarbaejtőbb darabja azonban bizonnyal az orosz versenyfilm volt. Nyikolaj Lebegyev A csillag című munkája a II. világháborús orosz kalandfilm műfajának újabb darabja. Kalandok, hősiesség, szerelem, amúgy tisztességgel elbeszélve, bár a film számos alkalommal átcsusszan heroikus-humanista giccsbe. Mi, itt a keleti fertájon értetlenül figyeljük, miért kell e százszor látott filmet újra megcsinálni, bár arról is van tudásunk, hogy a nemzeteknek a nagy történelmi traumákat mindig újra ki kell beszélniük a különböző művészeti ágak segítségével. Mindenesetre meglepődve láttam a fesztivál napilapjában, hogy az egyik jeles angol filmes lap kritikusa a filmek értékelésekor ennek a darabnak maximális pontot adott. Onnan valószínűleg minden máshogy látszik.

A „máshogy látszás” áldozata lett véleményem szerint a magyar versenyfilm, Gulyás Gyula magyar-román koprodukcióban készült Fény hull arcodra című műve is. Érthető, miért került a versenybe: mint mondtam Karlovy Vary egyik karakterjegye az esztétikum iránti elkötelezettség, mely tekintetben Gulyás filmje igencsak jeleskedik, viszont a fesztivál idején a film kapcsán megjelent írásokból teljesen világossá vált, hogy a konkrét történeti vonatkozások, áthallások – melyek a szimbolikus, poétikus építkezésű történethez a magyar nézők számára sokat hozzáadnak – a külföldi közönség számára teljesen érzékelhetetlenek maradnak. A versenyfilmek állóvizét látva hamarosan úgy döntöttem, az orosz versenyfilm okozta traumát más orosz filmekkel enyhítem, valamint a Kim Ki-Duk neve és az iráni filmek ígérte megbízható színvonal sejtésével távoli vetítőtermekbe veszem be magam.

Oroszok (versenyen kívül) Karlow Vary-ban

Az orosz jelenlét nem csak fesztivál idején jelentős a fürdővárosban. Az 55 000 lelket számláló Karlovy Vary-nak jelentős orosz kolóniája, sőt saját orosz nyelvű napilapja van. Az ottani oroszok úgy tűnik a filmeket is kedvelik, ugyanis mindenünnen orosz hangok hallatszottak az orosz filmek vetítései előtt a termekben. A fesztivál kiemelt eseményei között szerepelt például Kira Muratova új filmjének bemutatója. A Csehovi motívumok zavarbaejtően rossz film. Ha valaki mondjuk csak a Cseresznyéskert fülszövegét olvasta, annak világosak a film motivikus kapcsolatai a csehov gondolkodással (az egymás mellett és nem egymással beszélő szereplők, az orosz világ és tradíció abszurditása), de Muratova filmjéből nem derül ki, mi az ő saját viszonya mindehhez, mert miközben Csehovból valóban csak a motívumok maradnak, a menet közben elveszett lélek hagyta űrt semmi nem tölti ki.

Ellenben honfitársának, Alexander Szokurovnak Az orosz bárka című filmje remekbe szabott mestermű. Egyetlen, 90 perces beállítást látunk, melynek során a kamera az Hermitage-ban (egykoron Téli Palota) bolyong s botlik bele teremről teremre az orosz történelem alakjaiba Nagy Pétertől Nagy Katalinon át II. Miklós cárig. A főszereplő-narrátor, kinek végig csak a hangját halljuk, maga a filmkészítő, a kamera lényegében az ő szubjektívjét képviseli. Kísérője a bolyongásban egy francia diplomata, aki az orosz történelem misztériumára hol értetlenül, hol csodálattal tekintő Nyugat-Európát testesíti meg. Kettőjük folyamatos párbeszéde kommentálja az orosz történelem eseményeit. A sok hónapos munkával, precízen koreografált és betanult kamerabalettet egyetlen nap alatt rögzítették. Az egyetlen beállítás hatalmas íve – nem is tehet másként, minthogy – az orosz történelem méltóságteljes metaforájává lényegül, s e gesztussal az alkotó valóban Noéként gyűjti a történelem szilánkjait értékmentő bárkájára. A film egyben annak is pompás példája, hogyan képes a film, mint sajátosan technika- és valóságfüggő médium „fizikai teljesítményével” is művészi értelemben lenyűgözni. Szokurov nyilatkozatát idézve: filmje „nem visszatérés a történelmi múlthoz, hiszen Oroszország és a Nyugat kapcsolata ma épp annyira kulcsfontosságú kérdés, mint bármikor a történelem során”, tehát épp annyira jelenbeli, mint amennyire hangsúlyosan jelenlétként éljük meg a választott forma nyomán magát a filmidőt.

Irán, amerre a szem ellát

Tapasztalhattuk már, hogy nagyszerű rendezők vannak Iránban. Abbas Kiarostami és Jafar Panahi számos művét bemutatták a magyar mozik. Karlovy Vary számomra újra csak ezt bizonyította, hogy valószínűleg van itt valami, ami túlmutat az egyéni zsenialitáson. A versenyben szereplő darabon kívül még öt iráni filmet vetítettek a különböző szekciókban, és elmondható, hogy egy tízes skálán simán hozták a kilences átlagot. A leggyönyörűbb darab Majid Majidi 2001-és filmje, a Baran volt. A címszereplő lány (illegális afgán menekült), hogy családját eltarthassa, fiúnak öltözve vállal munkát egy építkezésen. Legfőbb ellensége az a fiú (Lateef) lesz, akinek a feladatait megkapja, s annak így nehezebb munkát kell végeznie. Akkor változik meg minden, amikor Lateef véletlenül rájön, hogy Baran valójában lány. A kevés, de erőteljes eszközzel dolgozó, puritán elbeszélőszerkezetű filmből egy gyönyörű szerelem története bontakozik ki úgy, hogy a két fiatal végig egyetlen szót sem vált egymással. Az afgán menekültek témája gyakran visszatérő elem az iráni filmben, így Abolfazl Jalili Delbaran című munkájának is ez a szervező eleme. Delbaran határváros, az embercsempészet egyik állomása. A városszéli kávézóban, ahol az embercsempészek gyakran állnak meg rövid pihenőre, dolgozik a 14 éves Kaim, maga is afgán menekült. A mindennapok abszurddal vegyülő puritán történéseit izgalmasan szakítják meg a rövid, szimbolikus, zenés, lírai betétek, ellentétezve a nyomor és kiszolgáltatottság képeit.

Babak Payami Titkos szavazás című filmje a tavalyi velencei fesztivál rendezői díjasa. Megint csak ahhoz a vonulathoz tartozik, melyben a rendkívül egyszerű (vagy egyszerűnek látszó) szituációból bontakozik ki teljesen abszurd, ugyanakkor parabolaértékű történet. A választások napja van, egy távoli szigetre megérkezik a választási megbízott, hogy az urnával körbejárja a szigeten elszórva élő lakókat, és begyűjtse szavazataikat. Egy katonát rendelnek mellé, aki dzsippel szállítja körbe a szigeten. Az első bonyodalmat az okozza, hogy a megbízott egy nő, s ezt a katona sehogyan sem akarja elfogadni. Útjuk során azután új és új meglepő helyzetekbe kerülnek, s minden epizód valóságos tanmese demokráciáról, szabdságról, előítéletekről és egyéb fennköltnek hangzó dologról. Azonban most is az történik, mint az iráni filmekben szinte mindig: az egyszerű történet lecsupaszítottsága egy pillanatra sem engedi, hogy patetikus máz rakódjon a valóban alapvető kérdéseket feszegető epizódokra.

Sokkal direktebbek a politikai felhangok Dariush Mehrjui Bemani című filmjében. A nők kiszolgáltatottságának szinte már kegyetlennek tűnő bemutatásakor ezúttal a rendező nem az iráni filmre oly jellemző poetikus, vagy parabolaszerű megformálást választja, mint a hasonló témát feldolgozójafar Panahi A kör című filmjében. Mehrjui figurái a lázadást választják, és ez csak végzetes következményekkel járhat. A családi és társadalmi elvárásokkal szembeszegülő nőket vagy saját családtagjaik gyilkolják meg (mert azt hiszik, paráználkodott), vagy más lehetőség híján öngyilkosok lesznek (a kórház tele van olyan nőkkel, akik benzinnel öntötték le és gyújtották fel magukat).

A filmművész, mint emberhalász

A Titanic Fesztivál látogatói tavaly ősszel már megtanulhatták a kortárs koreai film – nagy valószínűséggel – legzseniálisabb rendezőjének nevét. Akkor A sziget és a Címzett ismeretlen című filmjét hozták el a fesztivál jószemű szervezői Budapestre. Idén Karlovy Vary egy komplett, hét filmből álló retrospektívvei tisztelgett a rendező előtt. Ha az előbb az iráni filmekről azt írtam, hogy tízes skálán hozzák a kilences átlagot, akkor leírhatom, hogy Kim Ki-Duk még ennél is jobb átlagot produkál. Szinte hihetetlen, hogy egy rendező munkásságában ne legyenek hullámvölgyek, roszabbul sikerült darabok. A látottak alapján azonban Ki-Duk képtelen hibázni. Valamennyi filmje tobzódik a sziporkázó történetvezetési és vizuális ötletekben. Hihetetlen érzékkel alkot szimbólumokat, és mélyíti el azokat egy-egy film előrehaladtával. A legfontosabb motívumok egyébként a teljes életművet át- meg átszövik. Ilyenek például a hal ás a víz motívumai, melyek a legváltozatosabb és néha a legmegdöbbentőbb formában bukkannak fel. (A Vadak című filmjében például egy fagyasztott hallal szúrnak le valakit, a Krokodilban pedig a főszereplő abból él, hogy a folyóba ugró öngyilkosok hulláit fosztja ki.) Hihetetlen mennyiségű erőszakot és vadságot felvonultató történeteinek során is mindig mesterien dolgozza ki a figuráit. Különösen izgalmas női hősöket találunk több filmjében: a Madárkalitka szálló fiatal prostituáltjának és munkaadója lányának kapcsolata sajátos és kegyetlenül szép történet, A sziget főhősnőjének ijesztő, már-már beteges vadsága démonikus erővel telepszik rá a történetre (és a nézőre). Mindnyájunknak azt kívánom, hogy legyen alkalmunk minél előbb, minél több Kim Ki-Duk filmet megnézni a moziban!

Fontosabb díjak

  • Nagydíj (Kristály Glóbusz): Az ördög éve (Rok Dábla), cseh, 2002, r.: Petr Zelenka
  • A zsűri különdíja: Sehol Afrikában (Nirgendwo in Afrika), ném, 2001, r.: Caroline Link
  • Legjobb rendező: Asghar Massombagi (Khaled, kanadai, 2001)
  • Közönségdíj: Europuding (L'auberge espagnole), fr, 2002, r.: Cédric Klapisch

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó