Én uralkodom, felség!

Nae Caranfil: Restul e tăcere / A többi néma csend

A hangsúly nem az „én”-en van, hanem az „uralkodáson” (de erre még visszatérünk). Nae Caranfil közel húsz éve készül erre a filmre, nagyjából azóta amióta elolvasta apja, a filmtörténész Tudor Caranfil În căutarea filmului pierdut (Az elveszett film keresése) című könyvét. Azóta akar filmet forgatni az 1910-es évek Bukarestjéről, a román mozi első éveiről, az első hazai történelmi szuperprodukció, vagyis az Independenţa Romăniei (Románia függetlensége) születésének körülményeiről.

Caranfil filmje is szuperprodukció lett, közel két és fél millió eurós költségvetésével minden idők legdrágább román filmje. Éppen ezért elég meglepő, hogy a párizsi jelenetben (amikor a film fiatal alkotói Párizsba utaznak a filmkópia előhívása végett) a film hirtelen átvált animációba, abból sem a legötletesebb fajtába. Úgy látszik, a századelő Párizsát vászonra lehelni már nem volt elég a pénz. Ezt a kis, de nem elhanyagolható zökkenőt leszámítva viszont végre nem fapados román kosztümös filmet láttam: amikor századelős bukaresti utcakép tárul elénk, van elég konflis, automobil, kosztüm, ha csatajelenet, akkor van tengersok katona, egyenruha, korabeli ágyú, úgy, ahogy az ember egy tengerentúli kosztümös produkciónál megszokta. Egy ötletes, humoros, művelt filmet láttam, amely formailag közönségfilm, témájából, gyakran szubtilis humorából adódóan viszont a művészfilm-rajongóknak is megfelelő „táplálék". A képek Marius Panduru (Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii) operatőr munkáját dicsérik, a díszletek és a kosztümök Călin Papură (Terminus Paradis), valamint Doina Levintza (Orient Express) érdeme.

Caranfil olyan életszerűen tud vászonra álmodni egy kilencven évvel ezelőtti filmforgatási jelenetet, mintha valóban személyesen élte volna át. Nagyon jól ismeri nemcsak a színészek, de az üzletemberek, a mecénások és az uralkodók pszichológiáját is (végülis mindannyian valahol színészek).

A film főhőse Grig Ursaru, aki huszonöt éves, de tizenkilencnek se látszik, és apja unszolására immár sokadszor felvételizik a színiakadémiára, eredménytelenül. Ebben nincs is semmi meglepő, ha az ember csak az eredményhirdetésre ér oda, mert előtte halaszthatatlan filmrendeznivalója akad, amiről a papának semmit sem szabad megtudnia. A papa persze mindent megtud, hatalmas lesz a botrány, de akkor már késő: a megnyerően rámenős Grig már szerződtetett színészeket, mecénást, operatőrt, így a legjobb úton halad az első román szuperfilm megvalósítása felé. Persze csak ha a rivális és mindenről értesülő Gaumont bukaresti fiókvállalata le nem nyúlja addig az ötletet.

Felejthetetlen a jelenet, amelyben őfelsége I. Károly király úgy határoz, hogy egy kis adománnyal támogatja a fiatal csapatot a nagy román történelmi filmes tabló megvalósításában. De azért úgy mellékesen megkérdezi, hogy ki alakítja a filmben a 35 évvel ezelőtti Károlyt? Miután előlép az illető, az uralkodó szerényen egy másik színészt javasol, aki természetesen délcegebb és magasabb. A fiatal rendező ellenállását látva megkérdezi, hogy mit csinál ez a kölyök? Vagyis a rendező. A kölyök Grig Ursaru – az energikus Marius Florea Vizante, Caranfil állandó színészének remek alakításában – elmagyarázza, hogy ő a rendező. Hogyhogy a rendező? Ő veszi fel a jelenetet? Nem, azt operatőr veszi fel. Összesúg az uralkodói tanács: a kabinettfőnök valami személyi titkárnak, a pénzügyminiszter könyvelőnek véli a rendezőt, őfelsége pedig dühbe gurul: „Ha Aristizza eljátssza, az operatőr felveszi, Leon pedig a pénzt adja, akkor mi a fenét csinál maga?!" – kiabál az uralkodó Grigre. Mire az kihúzza magát, kajánul elmosolyodik és csendesen elhangzik a címbeli mondat.

A többi maradjon meglepetés.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó